Kelet-Magyarország, 1963. szeptember (23. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-15 / 216. szám
Sipkay Barna: HAZATERES Regényrészlet — I. A lehorgonyzótt csónakban már tűrhetetlen lett a hőség. Az izmos, barnára sült fiatal férfi káprázó szemmel megnézte, nem gyűlekeznek-e a felhők, aztán beleugrott a folyóba. Átúszott a túlpartra, majd vissza és felszakítva a csónak horgonyát, kivontatta a partra. Amig öltözött, az erdő alján dolgozó munkásokat figyelte. A gazdasági kisvasút új szárnyát építették, ütemes krampácsolással. Sajnálta a félmeztelen embereket ebben a déli hőségben, mivel aratási idő volt. De tudta, hogy csak szigorral boldogul. Ezért, mert tudott élni beosztásával, csupán ezért kerülte el. hogy a Tanácsköztársaság bukása után ne küldjék vidék helyett a bíróság elé.. Pedig nem sokat tett a százharminc nap alatt. Rokonsizenvezett némely intézkedéssel s igyekezett azokat végrehajtani. A részvénytársaság igazgatósága erre a konok ügybuzgalomra alapozott, amikor kiküldték ide, hogy hozza rendbe a gazdasági kisvasutak amely fát szállított az erdőből a különböző fatelepekre, amelyek nagyrészt a részvénytársaság birtokában voltak. A kézihajtányos vasutas tisztelegve állt a szerkezet mellé, amikorra odaért. — Mehetünk — mondta röviden és felült. Látta, hogy a vasutasnak vörösre égett a nyaka, s fehér a melle a kigombolt inge alatt. Jólesett volna a fürdés ennek is, de a felügyelő nem hívta. Mit szóltak volna a vasútépítő munkások, hogy egy vízben fürdenek, munkaidő alatt? A krampácsolok felsorakoztak a sín mentén. Kézi Lajos némán bólogatott egyeseknek, akik bizalmas jelentést szoktak tenni a munka állásáról. Közben az erdőt nézte. Arról már idejövetelkor meggyőződött, hogy nincs baj. Szerette az erdőt. Pompás régi fák tömege volt. Város felőli végén a miniatűr állomás, az iroda, a hűvös szoba nagy bőrfotelekkel. Húsz perc múlva lejárt volna a munkaideje, de sohasem tartotta be. Reggeltől estig dolgozott, kisebb megszakításokkal. Igazán pontos fegyelmet tudott tartani. Az iroda előszobájában a titkárnő várta. Csinos, hasonlóan harminc év körüli asz- szony volt, akinek férte külön élt, Kézi mégnem élt a lehetőséggel. Puritán erkölcsöket vallott, s büszke volt rá, hogy példás családi életet él. A titkárnő pedig titokban szerette. — Felügyelő úr kérem — állt fel halkan —, bizalmas értesítés érkezett a csendőrségtől. Kézi a pecsétes levéllel bement az irodájába, leült az egyik bőiíotelbe, amelyben majdnem élt újít — szerette a kényelmet — és szivarra gyújtott A titkárnő percek múlva hozta a hideg fröcs- csöt. — Küldje be a lakatosmű- helvből Ispánt. —, Az új munkást, aki vagy két hete dolgozik itt? — A szerencsétlen. A titkárnő kiment. Kézi az asztal rézveretű tetejére dobta a feltört levelet és nagy kortyokat ivott a fröccsből. Amint a poharat letette, a levele* még odébb pöccentette. mert utálta a csendörséget. A Tanácsköztársaság bukása u'én őt V kihallgaiták, s bár jó ismerőse volt a csendőrszázados, megizzasztotta. Hiába hivatkozott arra, hogy önként jelentkezett tizenötben a hadseregbe, s két évet leszolgált különböző frontokon. A lövészárokban Karinthy Frigyes Így írtok ti-ját olvasta, s hangosan derült rajta, két támadás között. Ugyanez a jó idegzet már borzolódott a vall- tás idején. S íme, pár évvel a háború után — tíz-tizenkét esztendő úgy futott el, mint egyetlen perc —, már határozottan ideges egyetlen levél érkezésétől. Kopogtak. Fekete trikós köpcös, a negyven felé tartó munkás lépett be. Karja, melle, arca olajos koromtól sötétlett. Homloka fénylett az izzadságtól. Nagy, magyaros bajúsza vöröses tömegben majdnem eltakarta száját. A szeme konok, dacos büszkeséggel villant keresztül a szobán. Nem volt abban sem- ' mi afféle alázat, mint általában a munkás, vagy vasutas szemekben, ha ebbe a szobába léptek. A felügyelőt zavarba hozta ez a tekintet. De nem szólhatott, mert hajadonfőtt volt Ispán, a kovács-lakatos. — A munkájával meg voltam elégedve — mondta Kézi a szőnyegre nézve —, más okok miatt kell magának elmenni. Hogy miért, ne kérdezze, tudja azt maga. — Nem tudom. — Dehogynem. Magát legutóbb egy szeszgyárból bocsátották el, izgatás miatt. Sajnálom, de nem dolgozhat tovább. Menjen a pénztárhoz, ezzel a papírral. S a felügyelő néhány sort firkált. — Megkapja előre a bérét. Ennél többet nem tehetek. Mehet. A kovács lassan előrejött, órmótlan, olajos bakancsával rálépett a szőnyegre, elvette a papirt. összehajtotta, zseb- regyűrte. De nem mozdult. A felügyelő a szőnyeget nézte, milyen nyomot hagy rajta a bakancs. A kovács ökölbeszorított keze feszesen lógott öve mellett. Nagyokat nyelt. — Tudja mi maga? — mondta mély, erős hangon. Gané. — Menjen ki!! A kovács leköpött a szőnyegre és rátalpalt. A szőnyeg valósággal megvonaglott. — Gané! Kézi nem félt tőle. Felugrott. Most aztán takarodjon! Visz- szavonom a bérét is! Gazember! — De egyszer majd felkötik az ilyen bérenc kutyákat is — folytatta a* kovács —, o*t fogtok lógni a lámpavason! Mint Szovjet-Oroszorszáa'ban. meg mint Kun Béla alatt! Rohadt bérenc! A felügyelő a telefonhoz ugrott.. — Takarodjon, vagy hivom a csend őrséget! Ispán gyűlölködve körülpillantott. s elindult. Nyugodtan ment nem sietett. Az ajtóból visszafordult. A felügyelő még mindig fogta a telefonkagylót a dobozon. A kovács kulcscsomót vett ki a zsebéből. Megcsörgette. Volt közte egy nagy kulcs is. A szertáré. — Te sem vagy külömb a többinél — mormogta és odavágta a kulcscsomót. A nagy kulcs a felügyelő ajkára csapódott. Rögtön kicsattant. Odakapolt. A fogából le'.ört egy darab. A kovács mereven nézte, aztán kilépett. — Te bitang! — kiáltotta utána a felügyelő. — Ezért megfizetsz! így legyen jó indulatu az ember az ilyen rongyrázókkal szemben!! Felemelte a telefont, kurb- lizni kezdett. Sokáig várt, de a központ nem jelentkezett. Közben a zsebkendőt a szájára szorította. Felakasztotta a kagylót, s becsengette a titkárnőt. — Hozza be ennek az alaknak papírjait. — Nem kell ezeket sajnálni — mondta a titkárnő undorodva. — Olyanok mint a kígyók. Azt az egyet nem ismerik: hála. — Siessen, amíg kézbe nem kapja. Én türelmes ember vagyok, de ez nem ember. Az ilyen gyilkossal nincs mit kezdeni. Ispán nem sietette pénzért. A lakatosműhely ajtajában hárman várták, mert sose jó az, ha valakit az irodába hívnak. Darabos, az őszülő munkavezető nem nagyon szerette a nyugtalan kovácsot. Gyakran leintette, hogy hagyja már a fenébe a múltat, meg a szovjetet, törődjön inkább a sínszegekkel, ö maga is megjárta Oroszországot, de elsők között hazaszökött. Utálta a vért, volt egy kertecskéje, azt művelte. Szép sárgabarack termett benne. A másik két fiatal lakatos azonban szívesen hallgatta Ispánt. — Mondtam ugye, — dühöngött Darabos, amikor a kovács elmondta az irodában történteket —, hogy nem lesz jó véged. Mi az istennek keresed magadnak mindig a bajt. — Hát nem látjátok? — érvelt Ispán —. Lehetséges valakit azért az utcára tenni, mert utána küldenek egy papírt? Ha volna eszetek, nektek meg minden nyomorultnak, hamar vége szakadna ennek az állapotnak. A szovjetben jól csináltuk. Ott felakasztottunk minden úriembert, még azokat is, akik nem voltak úriemberek. — A lányokat is? — kérdezte mohón az egyik lakatos. — Azokat nem akasztottuk — mosolygott gúnyosan Ispán. — Hát mit csináltak vele? — Megszelídítettük. — Mondhatom, szép alakok voltatok — gorombáskodott' a munkavezető, akinek két lánya volt. — Ha mindenkit felakasztottatok, képzelem, miféle nagy rend lehet ott. Gyepes vagy, öreg — intett Ispán. — Bele vagy di- Uzve, hegy cafrangot aggatták rád. De majd egyszer felnyílik a szemed neked is, ha az oroszok minálunk is rendet csinálnak. — Csinálnak! Darabos felragadta a hidegvágót és dolgozni kezdett a satupadon. Ispán cigarettát csavart pléh doznijából. Félszemmel az öreget nézte. — Csinálnak. Mit gondolsz, apa, én hallottam Lenint, amikor csak nekünk, magyar fiúknak beszélt. — Lenin? Miféle volt az? — érdeklődött a fiatal lakatos. Ispán elmondta. Kicsi, heves ember, szögletes, csak a szeme villogott. Gyűrött volt a nyakán az ing, de akkor már három napja nem aludt. — És mit mondott? — Hát azt, hogy majd lesz nálunk is. Mindenütt a világon. — És te még mindig hiszel annak a...? — kérdezte megvetően Darabos. — Ha te is olvasnál azokból a könyvekből, amikből, én, majd megokosodnál. De te csak vedd a földet, ültesd be fával, építs két házat is. Majd elvesszük, s odaadjuk, akiknek nincs. Darabos káromkodott, Ispán nevetett. Intett és otthagyta a műhelyt. Nagyokat szívott a rossz dohányból, s mosolyogva pillogott maga elé az erős napfényben, amíg a fizetési ablakhoz tartott. Nem először volt ilyesmi vele. De most először történt, hogy kicsit megszorult a szíve, amikor kézbe vette a pénzt. Ilyen gyorsan még sehová sem követte a papír. Gondolt rá, hogy bekopog az iroda ablakán. De a felügyelő nem ijedne meg úgysem. Különben is, most még ráadásul a csendőrség, egyáltalában nem tenne jót az egészségemnek — mondta magának. A felügyelő látta őt elmenni az ablak alatt, kint az utcán. Éppen akkor indult egy üres szerelvény, kis kávédarálóval. Ispán felugrott az egyik teherkocsira. Kézi tűnődve itta meg maradék fröccsét. A szódavíz már alig tartalmazott szénsavat. — Magának kereste a bajt — mondta szigorúan a titkárnőnek, — A felügyelőúr igazán jó ember — bólintott a titkárnő. — Hogy van a kisbaba? Kézi szórakozottan ment íróasztalához. — A kisbaba? Köszönöm. Jesszus! Ma még kamillateát kell vennem a gyógyszertárban. — Nem mondta meg, hogy minek. — Elhozhatjuk. — Nem. Majd magam. Veszek valamit a feleségemnek is. A városban mégegyszer találkoztak. A felügyelő selyem- papírcsomagot cipelt mutatóujja horgába akasztva. Ispán, a kovács, akkor lépett ki egy kocsmából.- Keményen egymásra néztek. 2, Délután négy órakor indult egy íaszállítmány a nagyvárosi fatelepre. Jó pár órai utazás volt ez, de a rakomány tetején megjárta. A fékező nem szólt semmit, hogy Ispán felugrott, így utaztak mások is, a munkások közül. Ispán elhelyezkedett a nagy törzseken, üggyel bajjal cigarettát sodort, s elmerülten gondolkodott. Vastag fekete füstött szakított rá a gőzös, de ez nem zavarta.. Nézte az aratókat, a faluk elhagyott udvarait, amerre a gyerekvasút döcörgött vele. Ha nem lesz más munka, aratni kell — gondolta. Ha ugyan befogadják. De a parasztok marják egymást, ebben az időben, aki elkésik, nem eszik a télen. Járnak le a peremvidékek tótjai is, akiknél nincsen olcsóbb munkás a tanyákon se. Nem szerette ezeket a vándorló szegényeket. Sztrájktörőknek tartotta őket, akik a fillért is kettéharapnák, ha fillérnél ke. vesebbet akarna fizetni a földesúr. — In, szegin lótlegin — dúdolta magában, amíg számolatlanul figyelte az elmaradó oszlopokat a sin mellett —, kukorica kapányi, vi- konka kakányi. Egy kátrányszagú falusi állomáson nő lopakodott a fékezőfülkébe, A fékező észrevette. Kiabálni kezdett vele. Dulakodtak. Ispán végigtalpalt a gerendákon. — Hagyd — mondta a fé- kezőnek. — Hagy utazzon. A nő talán még lány volt, nagyon fiatal. Pirostarka szoknyája ezer pecséttől piszkos Blúza sárgállott a mosatlan . izzadtságtól. Keblére kicsiny LANGSTON HUGHES amerikai néger koltE verse: Déli államokbeli asszony éneke Miss Gardner sétál a kertben, Miss Yardman kint van az udvaron Miss Michaelmas elment misére Es én fáradt vagyok! Űristen De fáradt vagyok! A nemzetek hol háborút viselnek, Hol békét kötnek. Néha azt gondolom, hogy a Jenkik fabatkát se érnek, Bizony, Asszonyom! Fabatkát se érnek. A múlt héten meglincseltek egy színesbőrű fiút És felkötötték az első fára. Szegény feje nem vétett senkinek, .Csak azt mondta, hogy a szabadság Minden ember közös kincse. Bizony, Asszonyom! Minden ember közös kincse. Én nem vagyok kótyagos És nem vagyok fecsegő, Mégis úgy érzem sokszor, hogy a Jenkiknek nincsen szívük. Bizony, Asszonyom! Egyszerűen nincsen szívük. gyereket szorított. Talán, ha kéthónapos lehetett, — Tiltja a szabályzat! — ellenkezett a fékező és rángatni kezdte a nőt. — Hagyd! — figyelmeztette még egyszer a kovács. — Ki maga?! — acsarkodóit a fékező. — Még sose láttam! — A kínai császár. — Szálljon le maga is, tilos a rakfelületen utazni. A kovács közelebb lépett a fékezőhöz. Kezét nyújtotta a nőnek. — Hallja?! — vicsorgott még keményebben a fékező. A kovács a tenyerét emelte meg. — Látod ezt a kezet, cimbora? Kötelet húzott ez, amék- ben benne volt még az ember nyaka. Na, jöjjön, galambom. A szerelvény már mozgott. A nő feliépet a rakományra, azután már a kovács emelte, mint a pelyhet. A fékező morogva húzódott be a fülkébe. Nem tudta, miféle beosztásban dolgozhat a kovács. Leültek a gerendákra. Ispán megnézte a nőt. Szép, szőke nő volt, telt-barna, mégis su- dárkarcsú. A gyerek türelmesen aludt. — Jó gyerek — dicsérte a nőnek. — Beteg. Nem tud magáról. — Az baj. — A városba viszem, azt mondják, ott az orvos megvizsgálja az ilyen nyomorultat, ha papírja van, hogy szegény. — Neked van? — tegezte le a kovács sajnálkozva. — Nincs. Minek? Nincs nekem senkim. — Hát az apja? — Ennek? Ennek nincs. Ispán hallgatott egy darabig. .. lány barna ujjat se voltak valami tiszták. Időnként rátette tenyerét a kicsi homlokára.. —• De csak csinálta valaki? — Az úr. — Miféle úr? — Fiát a gazda. — Nagy gazda? — Nagy. Az egész tanya az övé. — Minek hagytad? — próbált viccelni a kovács. — Én nem akartam. De édesapám küldött, mert hogy mi kilencen vagyunk testvérek. és így kapott harmadába krumplit. — Most aztán tízen vagytok — káromkodott Ispán. — — Tudod, mit tennének a szovjetben ezzel a te bitang kulákoddal? Nem tudod. De lesz még kutyára dér. Két állomással odébb a fékező odaszólt: — Ha most se szállnak le, jelentem az állomásfőnöksé- gcn. — Jelentsd — mondta nyugodtan a kovács, ölében ösz- szefüzött kezével szelíden intve. — Aztán megkereslek ott ahol vagy és méretet vészéit a nyakadról. A város szélén, a kis teherpályaudvaron leszálltak. — Erre van a, kórház — mutatta a kovács —, húsz perc alatt odaérsz. Jó egészséget. — Magának is — búcsúzott a lány és szaporán indult a járda menti homokon. Csipője szépen ringott. — Te! — kiáltott utána Ispán. — Van valami pénzed? ■ — Hogy volna? — Gyere — intette vissza. —• Nesze, tedd el. — Nem vagyok én cigány. — Tedd el. Nem kell érte semmi. Nem sok ez, de egy kenyeret, meg tepertőt vehetsz rajta. Elapad a tejed, ha nem eszel. A lány félrefordulva vette el a pénzt, halkan megköszönte. — Ha meg ott kell maradnod, ott lakom, abban az utcában. Utcának túlzás volt nevezni. Néhány ház kucorgott, poros akácok alatt, legtöbbnek epería volt az udvarán. Ispán tempósan ment az akácok alatt Egy gubancos kutya akarta elkapni a bokáját. Kirúgott. A kutya tűnődve bámult utána. Nádfedeles ház előtt állt meg, benyúlt a léc között, leemelte a kalantyut. Két gyerek szaladt elébe. Az egyikük kilenc, a másik ötéves forma lehetett. A kisebbik mintha kancsított volna. Nem ölelték meg az apjukat, csak néztek fel rá, szégyenlősen, komolyan. A kovács megcsípte mindenik állát, s végighúzta kezét a fejükön. — Na? — kérdezte bara - ságosan. — Persze, azt kérditek, mit hoztam. Hát hoz-* tam. Egy-egy papírba burkol! cukrot ejtett a markukba. 1963. szeptember 15.
