Kelet-Magyarország, 1963. szeptember (23. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

Tizennyolc éves kóromig csak furcsa üzleti levelezőla­pokról ismertem a Nyírség központjának egyetlen darab­káját. Anyám örökös sopán- kodására biztosítottuk sze­gényes hajlékunkat, s a Hazai Biztosító RT. szorgalmasan küldözgette fizetési felszólítá­sait, üzlétlevelének hátlapján „Takarék Palota” homlokzati képével. Lakatos másságommal OTI- s voltam, és égy alkalommal a szegénység gyógyításában elég fiatalon végül is belehalt jó Komoróczy községi doktor szakorvosi felülvizsgálatra ren­delt. (Akkor még nem volt ilyesmi a közelebbi Mátészal­kán.) így kerültem először a távoli szatmári Nagyéosedről Nyíregyházára. Kisértő-jelenet Mikor megérkeztem, a vidé­kiék szomjas kíváncsiságá­val néztem körül. Azelőtt so­ha nem voltam még városban. Az állomás éléje a' kerek, vas tartólábakkal amolyan széles tornácos-féle volt. Az ajtókon kiírat jelezte: osztály szerint ki hova mehét be. Az egyszerű emberek számára tártótt váróterem fala mocs­kos zöld volt, a mindig leg­olcsóbb festékkel mázolva. Az élső osztályú váróterem élőtt vastag, szakállas űr, agárfejet ábrázoló fémes végű sétapálcávál, valami ókból, majd leverte egy idős, torzon- borz hordár orrát. Legorombí- totta a szerencsétlent az anya­földig. S a megalázott hebeg­ve hajbókolt, görnyedezett, mint valami idomított állat. A városba vezető úton nem találtam semmi különöset. Ha­csak azt nem, hogy az utca — falusi szemmértékkel nézve — túl szélesnek tetszett. A há­zak szürkék voltak, egyhan­gúak s nem is valami nagyok. A „Gizella” malom mutatott éppen Valamit. A villamos zörgésében konflis lovak pat­kója csattogott. Csalódás ha­tása nehezedett rám. Egyked­vűen néztem magam előtt a szurkos járdát, ahogy sokan, mások is tették. Bénlebb, a központban még­iscsak él kellett hinném, hógy városban járók. Tetszet­ték az emeletes épületék, az egymás sarkát taposó üzletek. Csakhát... A boltosok többnyi­re unottan, vásárlókra leső pillantásokkal álldogáltak a szerencsepatkós ajtóban. A városháza előtt, meg a megyeháza tájékán kopott ru­hás, szomorú tekintetű ember- CaDportok állingóztak. Lábuk­ról „pihenni” kívánkoztak a széttaposott, kérgükben rok­kant cipők. Egyik-másik fején sírva görnyedt az iparos sap­ka micijében a sok fogástól agyongyötört papír.- Munkatian kezüket mélyen a zsebben tar­tották, és olykor nagyokat köpték. Azt pocskondiázták, ami körül vette őket?... Kö­zelükben hasas rendőrök ügyeltek. Hivatalok, de inkább a „Ko­rona Vendéglő” előtt fényesre lakközött parádé kocsik vesz­tegeltek. Bakjaikon mély érés, szóborareú kocsisok várakoz­tak uraikra. Ők sem látszottak törődni a nyárral, a Várossal, pedig fenn aranyfényességgel tombolt a Nap­Gyermeket keveset: láttam. Mintha szegények, gazdagok egymás elől rejtegették volna. A mostani Gorkij mozi alőtt egy tíz év körüli, maszatos kislány hátulról barackkal tele kosárba markolt. Észre vették. Csődület, lárma kerekedett. A kosaras asszony sziszegve szo­rította a menekülni igyekvő gyermek kezét, míg rendőr érkezett. Aztán az vitte el. A megrázó jelént hazaíelé utaztamban, dv még azután is kísérti*-. Az én laiumbbn nagyon ha­mar megalakult a földmű r utk addig soha nem volt demokra­tikus szövetkezete. Negyvenöt tuvasza vegéig nár össze is adott két vagonnyi. naprafor­gót, aminek az éhező főváros­ba kísérését rám, meg Tyu- korii sógoromra bízta Hogy mi személyesen elkísérjük, átad­juk es hozzuk érte a pénzt. (Az akkori szállításnak ez volt a biztonságosabb módja.) Több napi élelmet raktunk egy zsákba, és pecsétes írással a zsebben, a napraforgó tetején éreztük, mikor megrándult ve­lünk a kocsi. Kérésünkre az egyik ajtót le sem ólomzárol­ták. Nyíregyházára érkezve, az egyik ép tehergyűjtő vágányra tolatták kocsijainkat. A fejét fájlaló, idős forgalmista közöl­te: csak késő éjszaka mehe­tünk tovább. — Kevés a gő­zös, rosszak a vonalak, lassú a közlekedés — hadarta. Kora délután volt. A sógor bele­egyezett, hogy én menjek' előbb szétnézni a városba. Ahogy kiszálltam a vagonból, siralmas kép fogadott. Rom, bénultan csonka falak, kúsza össze-visszaság mindenütt. A lárma szinte az éget marta, s batyuk terhétől mélyen föld felé görnyedt rengeteg nő, fér­fi: csereberélni készültek Pest­re, vagy már onnan érkeztek, Csontra aszott, életért lángoló, lázas szemű meghajszolt ka­tonák ismerősöket keresnek. Az egyik hosszú szerelvény tétéjén annyi a nép, mint csillag az égen. A harmadik Bombák, lövedékek okozta romok, romok. Köröttük mély, tölcsérszerű óriási gödrök. Összeomolva hever a „Gizel­la” malom éa közvetlen kör­nyéke is. S ahogy haladok mindjobban a város belsejébe, úgy komorul, sötétedik a kép. Szétdúlt családi hajlékok előtt az úttestek, járdák ke­gyetlenül felszaggatva, össze­törve. Igen, temetett a világ. Te­metett a város is... Most megint Nyíregyházára hozott a sorsom. Nagy becs­vággyal nézem, kutatom: mi­re vitte. Állomása — bár úgy tudom ínséges időben épült újjá — tágasságában Is csinos, az utazók érdekeit szolgáló cél­szerűségeivel feledteti a régit. Sőt tovább nagyobbitják: az északi szárnyra emeletet épí­tenek. S ezen az oldalon to­vább nézve, modern posta­épület vonja magára a figyel­met. Elől virágos kis park. Csak annyi, amennyit a hely en­ged. Minden bokra, fűszála gondoskodásról tanúskodik. Bi­zonyítéka a virágszereletnek. S túl a kis színes parkon csen­gető villamos, és amögött — ,a vároBl Számolni próbáltam a kö­zeit, többemeletes új házakat, de igyekezetemben elvétettem a sort. Az egyik szép falú, fé­nyes üvegszemű házon tizennégy tévé antenna be- gyeskedik. Meglehet, a ház­ban lakó minden családnak van televíziója... A régi kép kitisztult: való­ságos megújhodás az, amit mutat. Növekedése, fiatalodá- sa szüntelen. Hiszen bentebb, a város irányában tucatnyi óriás daru mered az őszi kék­ségbe. Emelő, forgolódó hatal­mas testükkel építő emberek munkáját segítik. Mindenütt, mindenkin van észrevenni való. Sok ház kül­ső falazatéhoz állványok si­mulnak, új „ruhába” öltöz­tetik a régebbi épületeket. Külön vasúti vágány vezet a nemzetközileg Is versenyt álló almatárolóhoz. Építik a kon­zervgyárat, építik az SZTK központot. Építenek, építe­nek... ezzel lehetne most kez­deni minden második monda­tot. Messze látszik az óriási, talpas pohárhoz hasonló víz­torony is. A város viszonyla­tában monumentális a Béke Ház, az Irodaház. Most a fő­utcától kijebb Is szívesen el­barangolok, mindenütt van látnivaló. A nagy város A lakósság ízlésesen, jól öl­tözködik. Különösen a nők adnak Bokát a divatra A Kossuth téri árusnál sok fér­fi vásárol virágot. A városháza árkádja alatt, bár hüsebb a levegő, nincs semmi csoportosulás. Túlolda­lon, a nagy szabadsághős szobra körül;, padokon meleg hangú Öregek diskurálnsk. Errébb; a tömött polcú köny­vesboltba sokan betérnek a járókelők közül. A nyolc irányba is utat nyitó téren élénk, nagyvárosi a forgalom. Meglepően sok a személygép­kocsi, a motorkerékpár. Rengeteg a jövő-menő diák. Nem hiszem, l\ogy valaha is ennyi fiatal lett volna Nyír­egyházán! Több üzlet előtt teherkocsik vesztegelnek. Arukat hordanak be róluk. Ugyan hová tudják tenni 'áZt a rengeteg, cipőkét rejtő dobozokat!? Mert ahogy benézek az egyik ilyen bolt­ba, nem lehet hiányt észre­venni a polcokon. Nincs is könnyű dolguk áz árubenor- dóknak: a boltok ajtaján ál­landóan jár ki-be a vásárlók seregé. Forgalmasabb helyen sok á plakát, akár negyedóráig ol lehet előttük ácsorogni: szín­házi. múzeumi, négy helyre is mozi látogatást, divatújdonsu- gokat, különböző tanfolyamo­kat hirdetnek. Mikor mégis arrébb lépnék, földhányásba boílok. No persze, a közmű­vesítés... Kellemetlen szeptő- nek tetszik', de minden bizony­nyal rendre el fog múlni. Nyíregyháza! Negyedszázad óta, a. mostanival, harmadik arcod ismertem meg. A harmadikat: a kedvest, a szépek­Asztalos Bálint A Ml KÖLCSEYNK Kölcsey Ferenc halálának százhuszonötödik évfordulójára Megyénk múltja gazdag nagy írói tehetségekben. Bes­senyei György halhatatlan művelődésszomja, Móricz Zsigmond nagy népszeretete, Krúdy Gyula mindig élő álomalakjai, (a valósággal való rejtett összefüggésükben) Zal­ka Máté szabadsághős életé mind hozzátartoznak szellemi örökségünkhöz. S az me­gyénknek különösen nagy büszkesége, hogy Kölcsey Fe­rencet is magáénak mondhat­ja. Ugyan nem megyénkben született (Sződemeteren), de ezer szál fű2te hozzánk. Itt, Csekén írta — ahol birtoka volt — nevezetes költeményei egész sorát. Elsősorban a Himnuszt, a mély nemzeti fe­lelősség e nagyszerű költemé­nyét. De az első, Csekén kel­tezett versétől kezdve (A Földhez 1816 máj. 6.) más Ki­váló költői alkotásai is itt ala­kultak. Így az egyik kiváló e korabeli balladáját, a Szép Lenkát, a Rákos ragyogó rap­szódiáját, a Bu kél velem c. verset, lírai Múzsájának e szép alkotását, a Dobozit, az idegent, művészi Bordalát, a Csolnakon c. híres költemé­nyét, a Husztot, a Kölcseyt és egyéb lírai remekéit is Csekén írta. Mindezekben a Kölcsey- féle lírai hős sokoldalú tulaj­donságai bontakoznak ki előt­tünk: mély hazaszeretet és el- száht tettvágy, boldogság után sevárgó szív és fényes érte­lem, s az élét egészét össze­fogó pillantás, amely a „vi­ruló magyar mezőkön meg­pillantja a rajtuk elhullt hő­sök árnyékét”... — De ugyan­csak Csekéhez fűződnek köl­tőnk zseniális levelei, kritikái, polémiái és filozófiai művei, amelyek szintén biztosították számára a halhatatlanságot. A csekei tartózkodást meg-meg- szakítják ugyan kisebb uta­zások: Pécelre, Szemere Pál barátjához, Pestre, irodalmi ügyek níiatt, leghosszabban pozsonyi országgyűlési követi évei (1832—1834. december), de élete legnagyobb részét Csekén, ebben a kis faluban tölti, ahová gazdasági ügyeken A megyei képzőművészeti tárlat anyagából NAGY MIHÁLY: fiam kívül testvére családja iránt önként vállait némés, Önfel­áldozó kötelességek is fűzik. Nehéz volt áz útja Köl- cseynek mint embernek, mint költőnek, mint írónak és po­litikusnak. A már gyermek­korában elszenvedett testi csa­pás: félszemének elvesztése ráveti a szomorúság árnyát egész életére. Mint költő küz­dött a kétkedés és az érzelmes­sé« veszélyes örvényeivel, amelyek gyakran mély szomo­rúsággal lepték el. Mint író éles és merész, mély és elra­gadó volt, de méltóságteljes stílusa mögött válságok soro­zata rejlett. Kritikáiban elra­gadta a szenvedély, s mindig nemes célok vezették. Mint politikus a reformkor előké­szítője vólt az átmeneti ko­rok minden szenvedésével és minden — későbbi — dicső­ségével. Magyarország polgári átala­kulásáért vívott harca a leg­ragyogóbb magyar írói fegy­vertények közé tartozik. .Hősi tekintete méglátta és megér­tette „fent és lent” mindazo­kat a jelenségeket, amelyek a haladás útjában álltak, s amelyek legyőzésére valóban „százféle • erőt” kellett magá­ban éreznie. Otthonos volt a legmagasabb eszmék régiói­ban, de meghallotta a minden­napok panaszát. Korában az elsők közé tartozott, akik meg­látták az eszme és valóság összefüggéseit. Kell-e ragyo­góbb példája ennek, mint az ugyancsak Csekén (1833-ban) írt nagyszerű Történetnyomo­zás következő része: Mely fényben jelenik meg minden a filozof keresztülha­tó és összehasonlítható lelke előtt!... A milliomok sokasá­gában, a státusalkotványok temérdekében az egyes em­bert felkeresi és megtalálja, megvizsgálja őt azon össze­függésben, melyben az egész természettel s a maga földi lakával áll, kílesi azon bel- és kul erőket, melyek a fizikai és morális világban vagy ölet munkálkodtatják vagy órcá munkálnak, a történetek kü- lönféleségében nyomozza azt a rendet, melyhez az emberi kifejtés és munkálkodás köt­ve van, s azt kérdi magától, ha mindezen erő, rend s mun­kálkodás nem valamely bizo­nyos célra siet-e? S aki ily otthonos volt az eszmék világában, ugyanak­kor pontosan számba veszi, hogy milyen a megye jobbá­gyainak, „adózó népének ál­lapota”, kimutatja, hogy mennyi lakosra mennyi föld jut, mennyi ház, mennyi bú­za, mennyi szekér szénát te­remnek a rétek, mennyi a tengeri, s hogy azért nine's disznótartás, méri a tengeri nagy részét a népnék kell el­fogyasztania — búza híján, kimutatja, mennyi a kasmé- hek száma a nép számához képest, miért kevés a mester­ember és kereskedő, s mind­ezt annak bizonyítására hasz­nálja fel, hogy mily nagy mértékben zsarolják ki a né­pet, mily szörnyű adókat kell fizetnie, S így örökre nincs­telen ..passzivus állapotban találtatik Az az adózó nép. mely ke­nyeret pénzen vészén, legtöbb esetben csupán saját kézi munkájává! érdemli meg azt a pénzt, mellyel adóját időről időre szállítgatja. Több mint háromezer lakik idegén fedél alatt. De bizonyosan többre lehet téttni azoknak a szá­mát, kik sem földét, sem mar­hát nem bírván, életüknek nagyobb részében kenyeret nem süthetnek, hanem a leg­kisebb darabét, mellyel éhsé­geket valaha enyhítették, nap­számos munka által idegen kezekből nyerik meg. A pa­raszt ttem jószágöeskájának jövedelmével, hanem jószágá­nak feláldozásával teljesítheti mindazt, ami rá kivétve van. A kölcsönzések a legterhesebb uzsoráknál is súlyosabbak. Láttam, hogy a paraszt ötven forintnak kamatjában oly szilvást adott át, mely egyet­len őszön a tőkénél nagyobb summát hozótt be. Tíz vagy tizenkét forint kamatjában közel hÜS2 és2téndéig eszten­dőként egy-egy szekér tenge­rivel fizetett,.. Kölcsey távol vólt nemesi osztálya felszínes elégedettsé­gétől. Sok belső küzdelem, válság előzte meg önmagán, osztályfelfogásán aratott győ­zelmét. S nemcsak magányos írásaiban, írott beszédeiben, hanem a megye, az országgyű­lés eszmei és gyakorlati küz­delmeiben szerzett érvényt haladó felfogásának, reform­eszmélnek. Széles körű mű­veltsége szinte nem ismert ha­tárt. Görög és újkori mate­rializmus, a modem Európa haladó filozófiai művei, a franeia forradalom tanításai, kora esztétikai tudományának legújabb eredményei, az an­tik irodalom és a legmoder­nebb írók stúdiuma: mint táp­lálták gondolatvilágát. De ez a tudás nem volt öncélú. Ar­ra szolgált, hogy a költő szembeszálljon a haladás gát­jaival, ledöntse az idejét múlt bálványokat, megsemmisítse kora nemességének emberte­len, gonosz előítéleteit és ma­gasra emelje a reform zászla­ját. Céljait saját szavai így körvonalazzák, mint ezt egyik (legújabban felfedezett) beszé­dében mondja; Harcot vívni, szembeszállni a gonoszsággal, mely e nem­zet haladását fortélyosan aka­dályoztatja, avult s a korsze­lemmel ellenkéző szokásainkat oly törvényekkel váltani fúl, melyek az országban a szor­galom, hitel és műveltség forrásait felnyissak: kiragad­ni a népét az Oligarchia vás- kezéböl, s a monopóliumok siralmas zsarnoksága . helyett törvényes helyzetbe juttatni minden polgárt, hogy senkinek jogai büntetlen el ne tapos- tassanak... (1834. júl. 13.) Ezek a harcok nőttetik köl­tőnket a réformkorszak egyik legtiszteltebb alakjává, igazi szabadságüzerető, humanista hazafivá, aki a haza fogalmá­ba — egyik elsőként kora ha­ladó alakjai közül — a népet is belefoglalta. Mert úgy gon­dolta, hogy haza Csak ott van, ahol jog Is van, s ahol a ha­za minden lakosának, minden polgárának beleszólása van országa ügyeibe. (Parainesís). Tragikus hirtelenséggel húnyt el Csekén, egy zivata­ros éjszakán 1838-ban. Pedig mennyi nagyszerű emlék fű­ződik még ehhez az utolsó évhez is! Mily megrendítő al­kotás a Zrínyi második éne­ke, e Csekén írt tragikus szel­lemű költemény, amelynek zordsága Michelangelo ko­mor alakjaira emlékeztét. A költemény a nemesi Magyar- ország legsúlyosabb bíráiata. A költő kimondja a régi Ma­gyarország megsemmisülését. Üj világ születik a pusztulás romjain. Ez évben írja a Re­bellis-verset, amely Révai Jó­zsef szavai szerint „visszhang­ja az elviharzott francia for­radalomnak és már felhangzik benne az érlelődő 1843 is”. Ékkor íródnak talán legszebb levele! Szemére Pálhoz. Az egyikben Szalay László szöcia- lista-utopista tanulmányairól nyilatkozik. (1838, febr. 14.) Utolsó levele szinte megdöb­bent fenségével, magasztos ér­zéséivel (miközben réndőrké- mék lesik mindén lépését): Elkeseredés helyett derült« ség látszik homlokomon, ’esuly- lyedés helyett feléméit fővel állok, s szenvedélyes panasz helyett makacsul kötődni lát­szom: jele. hogy változtam, hogy harcra változni kény té­len valék... Közvetlenül halaik előtt harci állásban, a haladó esz­mék fényes fegyverével a ké­zében készült tehát költőnk új küzdelemre, aminek nagy­szerű bizonyítéka ekkor írt terjedelmes Wcsselényl-Védel- me Is, amely a Habsburgok előtt gyűlölt kiváló politikus mellett való kiállásával is me­rész tett volt, s ezenfelül a haladó nemesi lélek egyik ki­váló megnyilatkozása abban a korban. Ilyen volt a mi Köleséynk. Emlékére mindig tisztelettel tekintünk. Ez kötelességünk éé kiváltságunk is! Dt. Merényi Oszkár. 1963. szeptember 22. 6 Találkozásaim Nyíregyházával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom