Kelet-Magyarország, 1963. szeptember (23. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-19 / 219. szám

Proletár seregek élén Nyolcvanöt éve született Stromfeld Aurél Ott állt Horthy nemzeti" hadseregének haditörvényszé­ke előtt az egyenes tartású kemény katona: Stromfeld Aurél ezredes. Annak idején egyike volt annak a néhány magyar tisztnek, aki elvégez­hette az Osztrák—Magyar Mo­narchia legmagasabb hadi is­koláját. Bírái hazaárulással és felségsértéssel vádolták. „Fé­nyes katonai képességeinek céltudatos felhasználásával — szólt a vádirat — a harcké­pesség oly fokára emelte a Vörös Hadsereget, hogy az képes volt katonai sikerek ki­vívására is.” Súlyos vád volt ez. Az ez­redes, mint a Magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, valóban legjobb tudásával, teljes odaadásával küzdött azért, hogy az ország határait megvédje a betolakodó impe­rialista seregektől. „Hadműveletei által meghosz- szabbította a bolsevizmus rém­uralmát”, — dörögte az ügyész, aki a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte. —« A hadsereg kifelé kard, befelé pajzs — mondta a vád­lott. — A háborút a névtelen tömegekkel vívtuk. A front szenvedései és a hinterland el­lentétel — a hadiszállítók, a hadigazdagok — kiváltották belőlem az új világnézetet, amelynek kifejezését láttam a szocializmusban. Igazsága, emberi tisztasága, becsülete olyannyira nyilván­való volt, hogy ellenségeit is óvatosságra késztette. Három­évi börtönre ítélték. Azt hit­ték, az elbukott forradalom, s a reá mért, őt személyileg is súlyosan érintő csapások meg­hátrálásra, visszavonulásra késztetik. De Stromfeld, a proletár hadvezér, a munkás­seregek 1919-es dicső honvédő harcainak egyik legfőbb irá­nyítója, életreszólóan határo­zott, örökre megtagadta osz­tályát régi környezetét, szív- vel-lélekkel a proletáriátus mol'.é állt. ’ Amikor 1921-ben kiszabadult a börtönből, egy kalapgyárban lett segédmunkás és nagyon nehezen élt. Feleségével együtt hónapos szobába költözött. Nyomban bekapcsolódott a szociáldemokrata párt, a legá­lis munkásszervezetek mun­kájába, előadásokat tartott, tanított, vitatkozott a mun- kásgyűléseken. Mind világo­sabban felismerte az ellenfor­radalmi rendszer jellegét, cél» ját, s ezért nyilvánvalóvá vált hogy Magyarország el­nyomott tömegei, a kizsákmá­nyolt munkások, a falvak há­rommillió koldusa, csak a kö­vetkezetes forradalmi harc út­ján nyerhetnek egy jobb vi­lágot. í 1923-ban tagja a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának és országos parancsnoka a szociáldemokrata rendező gár­dának, amely a legharcosabb munkásokat tömörítette sorai­ba. A legmegbízhatóbbakat járatossá tette a katonai is méretekben, felkészítette őket arra, hogy fegyveres harcban is helyt tudjanak állni. Fárad­hatatlanul harcolt, szervezett, részt vett a munkások hűvös­völgyi és gödi találkozóin, a túrákon, a szemináriumokon. A rendőrség többször megkí­sérelte, hogy rábizonyítsa: részt vesz az illegális párt munkájában — le is tartóztat­ta, de kísérletei kudarcot vallottak, mert az elvtársak önfeláldozóan védték Strom­feldet, akit valamennyien ra­jongásig szerettek. Sajnos váratlanul hamar elvesztette őt a magyar mun­kásosztály. Éppen azokban az években, amikor a fasizmus nemzetközi előretörésének idő­szakában a legnagyobb szük­ség lett volna nagy tudására, gazdag tapasztalataira, már csak emléke erősíthette küz­dőtársait. 1927. október 10-én halt meg, Hajdani tiszttársai közül egyetlen egy sem jelent meg a temetésén, de ritkán lá­tott, roppant hömpölygő tö­meg — munkások tízezrei és valóságos virágerdő — árasz­totta el a Kerepesi temető útjait, A munkások hősükként vezetőjükként, testvérükként tisztelték életében s így adták meg neki a végső tiszteletet is. Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1878. szeptember 19-én szüle­tett. Példaadó életét a felsza­badulás óta cikkek, tanulmá­nyok ismertették. De még ko­rántsem tettünk meg mindent, hogy Stromfeld Aurél alakja teljes nagyságban álljon né­pünk előtt, hogy ifjúságunk lássa, horyian, merre vezetett egy igaz magyar katona, a forradalmi hadvezér útja, akinek dicső élete a Zrínyik, a Dózsák, az Esze Tamások. Perczelek, Bemek, Damjani- chokéhoz volt móltó, mert ma­gas sorból állt ét az új vilá gért küzdő proletár tömegek oldalára, vállalva mindhalálig igazságukat, sorsukat Száz község kap közművet Száznyolc hydroglobusz Szabolcsban — Ivóvíz, fürdőszoba, összkomfort a faluban 1980-ig programját is csak a helyi előforrásokra tervezett fej­lesztés alapján, vízműtársula­tok alakulásával lehet meg­oldani. Az ipar tovább­fejlesztését kívánja Hozzávetőleges számítások szerint egy-egy családra 2,8-3 ezer forintnyi költségvállalás jut a vízmű megépítése során. Államunk nemcsak a beru­házási költségek felét vállal­ja magára, módot ad arra is, hogy a családok 8-10 év alatt törlesszék le a rájuk jutó ki­adást. így egy évre 250 forint jut. Kevés kivétellel megyénk falvainak lakói élni is akar­nak ezzel a kedvező ajánlat­tal, — inkább az a gond, hogy mindenütt máris azonnal, egy­szerre szeretnék. Természe­tes, hogy ez nem történhet meg. A készülő 20 éves táv­lati terv becslése szerint 100-110 szabolcsi községben valósul meg a közműves ivó­vízellátás 1980-ig. Fóimillár- dos költséggel így az akkori lakosságnak az 56 százaléka vízmű útján jut ivóvízhez. Ehhez viszont 1335 kilométer hosszú eternit nyomócsőre, 108 hydroglobuszra, 126 gépházra lesz szükség! Előállításuk ipa­runk továbbfejlesztését teszi szükségessé. Indokolt tehát, hogy me­gyei szerveink a körülmények mérlegelése által megállapí­tott sürgősségi sorrendben adnak lehetőséget a törpe vízművek építésére. Jövőre hat községben — közöttük a nagy vízgonddal küzdő Nyírbátorban —, 1965- ben pedig 7 településen kez­dik meg a vízmű építését. A továbbiakban természetesen fokozottabb méretű lesz a lé­tesítés. Már most számolniuk kell a községeknek azzal, hogy a törpe vízművek, s az ut­cai közkifolyók megépítése csak az első lépés. A laká­sokba történő bevezetés után felvetődik a szennyvíz elveze­tésének gondja. Az erre al­kalmas csatornahálózat meg­valósítása sokkal nagyobb anyagi befektetést követel. Ott cselekszenek tehát helye­sen, ahol nem aprózzák szét a községfejlesztési bevételt, hanem már most megkezdik a vízműtársulások szervezé­sét, s csak alapos felkészü­lés és megfontolás után lát­nak munkához. Angyal Sándor Meglepő eredményhez jut­nánk, ha összeadnánk, hogy az utóbbi évtizedben hány új, emberhez méltó lakás épült fel megyénk területén. Egész falurészek fiatalodtak meg, de gyakran találni új utcákat, mutatós házsorokat. A leg­több új családi házban kia­lakították a fürdőszobát is. Valóság viszont, hogy ma még a falusi fürdőszobák az élés­kamra, vagy a lomtár szere­pét tölti be, mert nincs köz- művesítve a település, nem tudják eljuttatni a vizet a készen lévő fürdőszobákba. Kevés a jó Ivóvíz Ez azonban csak a kisebbik gond. Sokkal súlyosabb, hogy Szabolcs-Szatmár megye fal­vaiban kevés az ivóvizet adó kút, s ezekből is feltűnően nagy vastartalmú vizet nyer­nek. Közegészségügyi szem­pontból egyik legfontosabb feladattá vált megyénk lakos­ságának jó ivóvízellátása. Va­lamennyi faluban van már villany, a legtöbb helyen el­készült, vagy készülőben van a művelődési ház, a bölcsödé, óvoda, enyhül a tanterem- hiány is. Hosszú évek után végre alkalom nyílik arra, hogy anyagi forrásaink tete­mes részét a falvakat beháló­zó vízművek kialakítására költsük. Történt már néhány pró­bálkozás megyénkben s az utóbbi években (Vencsellő, Tiszavasvári, Vásárosnamény. Szamostatárfalva) ennek a megvalósítására. A legújabban megmutatkozó tömeges érdek­lődés pedig azt sejteti: falva­ikban már nemcsak óhajtják az élvezhető ivóvizet, a vá­rosias fürdőszobát, az össz­komfortot, hanem erejükhöz mérten cselekednek is érte. Egymásután jelzik: a község­fejlesztési alap egészét az ivó- vízhálózat megépítésére kí­vánják fordítani. Olvasónk írja: „Super-bosszúság“ Záhonyi lakos vagyok, és Kisvárdán dolgozom. Napon­ta tehát több kilométert uta­zom — személygépkocsim­mal. Ehhez viszont üzem­anyagra van szükségem, mégpedig superbenzinre. Am csak úgy tudok közlekedni kocsimmal, ha először el­utazom Debrecenbe (vonat­tal!) benzinjegyet vásárolni, majd vissza Nyíregyházára, ahol a jegy ellenében meg­kapom végre a supert. Ez minden alkalommal egy-egy napot vesz igénybe. A napokban szereztem tu­domást arról, hogy ezentúl a járási székhelyeken is kapható — kellő tanácsi iga­zolással — superbenzin. őszintén megörültem a hír­nek. De, hogy ne legyen tel­jes az öröm, a kisvárdai ÁFOR-kirendeltség vezető­je superbenzin helyett, csak felvilágosítással tudott szol­gálni. Elmondta, hogy volt ugyan már superbenzinük, de az gyorsan elfogyott. Űjabb szállítmány még nem érkezett a rendelésűkre. Folyamatos ellátás nélkül aligha válik be ez a super­benzin beszerzésének egysze­rűsítésére hozott intézkedés. Semegi János járási pártbizottság instruktora. VíímGtársulások Persze korántsem olyan egyszerű munka lesz ez, mint ahogy több helyütt elképze­lik. A kivánalom még nem valóság, azért sok nehézség­gel kell megküzdeni. Nyíregy­háza példája a legjobb ta­nulság: a várossá nyilvánítást követő 128. évben kell pótol­ni a régi mulasztást, az álta­lános közművesítést. Éppen ezért falusi vízmüveinket úgy kell elkéfósíterú, hogy azok ne csak a pillanatnyi helyzeten enyhítsenek, hanem fél évszázaddal később is ki­elégítsék az igényeket. Más­részt tudni kell, hogy a nép­gazdaság teherbírása sem vég­telen, nem lehet máról hol­napra gyökeres változást elér­ni. Mint ahogy a faluvillamo- sitást, a falusi vízműépítés Egész nap lógott a lába az esőnek, a 80 hajladozó embernek nem volt szük­sége a körtefák árnyékára. Igaz, hogy a körtefákkal különben sem sokra men­tek volna — fiatalok meg, egyik, másik kezd csak ter­mőre fordulni. A néhány szép körte ami itt, ott elő- inlhtn a levelek közül, már­is dagasztja a milotai ker­tészek önérzetért. Dehát a 80 ember itt a fák között nem azt a termést becsül­heti, ami a fákra rakódott, hanem amit a fák alatt kifordított az eke. Mind ilyen szép? Van mit nézni, még inkább szedni. Fóri Guszti bácsi, aki feleiségestől, két fiával, me­nyével, lányával meg két Unokájával kijött szüretelni megesküszik rá, hogy így még soha nem fizetett a krumpli Milptán, mint ebben pz esztendőben. A gyümöl­csösben alig 50 méter hosszú egy sor, de egyj-e-má3ra meg­adja a mázsát. Ha azt szá­mítjuk, hogy ennek 16 szá­zaléka prémium... — Csak maga sose számol­gasson, hanem tartsa a zsákot — szól közbe a feleség, aki itt hajladozik a sorok között. Az asszony csak szedi, meg a zsákot tartja. A kosár már nehéz. Nemsokára hárman lesznek. De azért semennyiért nem maradt volna otthon. — Becsi lány ez, mondja a brigádvezető. — A tiszabecsiek mind ilyen jó munkások? — Nem mondhatnám, de­hát jót kell választani. Ezt már a fiatal férj. jegyzi meg, s látszik, hogy büszke az asz- szonyára. „A miénk!“ — Mit szóltak a becsi le­gények, hogy maga a legjob­bat hozta el? — Nem kértem ki a véle­ményüket, mondja a férj, s úgy dobja fel a í ) kilós zsá­kot a szekérre, hogy ropog az oldal, A lovak nekifeszülnek. A hat fogatnak alig van meg­állása. — Visszafelé jde fordulj te, kiált a kocsisnak egy szikár ember, s rámutat a zsákcso­móra. A zsákok tetején 5 éves fiűeska bajlódik egy kemény téli körtével. — Tiéd ez a sok krumpli? — A miénk — felejt, s ab­ba sem hagyja az evést. Gyarmati Béla. Tessék csak elképzelni. M hirtelenjében olyan furcsa érzés vett erőt raj­tam, mintha valaki némám szótlanul állana közvetlenül a hátam mögött, és figyelné, hogy mit csinálok, tó ké­nyelmetlen érzés a Vörös­marty téri nagy cukrászdá­ban fogott el, néhány rövid perccel azután, hogy dupla feketémet kifizettem. Ezt a néhány percet csendes szemlélődéssel töltöttem volt, vagyis magyarán mondva: bámészkodtam. Úgy tervez­tem, hogy mintegy tíz per­cig bámészkodom még, s ha azalatt sem jut eszembe semmi, visszateszem aktatás­kámba az érintetlen kézirat- papírt, s hazalávazom. Ezen­közben lepett meg a már említett érzés, de nem for­dultam azonnal hátra; az is eszembe jutott tudniillik hogy csak képzelődöm, s akkor minek strapáljam ma- gamatf De a már többször említett furcsa érzés csak nem akart elmúlni, s végül is megfordultam, hogy szem­benézzek a valósággal. És csakugyan. Egy fiatalember állt a hátam mögött, szeré­nyen és ugyanakkor szívó­san, mint a cqvek, Kérdő tekintetemet nyájas mosoly- lyal viszonozta, s ezzel egy­idejűleg így szólott: — Fizetni tetszett, ügyel c/tszfa! — Igen — feleltem, s bár most már nagyon is jól tudtam, hogy miért kérdi, így folytattam: —> Miért kér­di uraságof? — Semmi— semmi —1 mondta erre a enyhe zavar­ral, és a bejárat felé intett, ahol egy nagyon csinos és nagyon fiatal leány állt. — Csak tessék nyugodtan... Vállat vontam, visszafor­dultam és tovább akartam bámészkodni. De nem ment a dolog. Ami az imént csak furcsa érzés volt, most már fájdalmas tudattá kövese­déit bennem: felesleges va­gyak. „Majd leülünk, ha az a kopasz lajhár elkotró- dik végre..." — gondolhatta a fiatalember és visszamo- solygott vonzó menyasszo­nyára. „Juszt sem megyek el...” — gondoltam én, és mélységesen megbántva me­redtem a kéziratpapírra. Dol­gozni fogok. Munkához látok. Nem adom az asztalt. Majd odébb éli a fiatalember, ha látja, hogy alkotok. Lehe­tetlen, hogy ne tartsa tisz­teletben a közérdeket. Elővettem töltőtollamat, lecsavartam kupakját és ír­ni kezdtem: „Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra, Budapest, ezerkl- lencszázhatvan teljes tiszte­lettel..." De a fiatalember nem tágított a székem mel­lől, Most már kezdtem el­keseredni. Hát aki nem hu­szonöt éves, az már ne is éljen? Most már nyilvánvaló lett számúmra, hogy a halálomra spekulálnak. A magamfajta testes ember könnyen le­fordulhat a székről. Néhány sikoly, orvos, mentők és kész, szabad az asztal. „Mit szólsz, milyen szerencsénk van, Pityukám... — fogja mondani a lány. miközben leül hűlt helyemre —, meg­ürült egv asztal délután fél hatkor! Milyen pompás!” Az is lehet, hogy elvisz a rendőr. Talán erre számíta­nak. Bejön a rendőr, kérdi: ki vagyok? Mondom, ez és ez. Hol voltam tegnapelőtt este hétkor? Mondom, nem tudom. Akkor maga fojtot• ta meg a ceglédi éjjeliőrt, indulási És elvisz. „Úgy kell neki”! — fogja mondani Pi­tyu, amikor leül a helyem­re. — „Nyuszikám, az új frizurád valami óriási”/ De az is lehet, hagy egy­szerűen a józan eszemre számítanak. Arra tudniillik, hogy be fogom látni: nines jogom elvenni a helyet két fiatal szerelmes elől. ami­kor ők ketten a világ leg­fontosabb dolgát szeretnék megbeszélni, én meg csak ülök egymagámban, telje­sen feleslegesen. A kávémat megittam, kifizettem — mi­re várok? És ebben igazuk van■ El is rakom az üres papirost, becsukom az aktatáskát, és felkelek, frissen, mint aki­nek már mennie kell. mert dolga van. Mén mondom is az ifjúnak nyájasan; „Tes­sék parancsolni,.. Mert egy ideig lehet húz­ni az időt, de az asztalt vé­gül is át kell adni. Tabi László. 1963. szeptember 19. A Fóri csalód és a becsi lány míg az öreg beszélgetett, nagy kosárral felszedett az egészsé­ges ellából. — Mind ilyen szép? •— A fenét. Van ebben fér­ges is elég, hiszen alig bír­tunk a bogárral a nyáron, csak hát válogatva szedjük. Most értem csak, hogy miért kötnek az egyik zsákra lapu­levelet, a másikra meg krump­liszárat. Vasszorgalommal — Az áruburgonyán lapule­vél van, a vetőn meg krump­liszár — tájékoztat a brigád- rezető, — És a jeltelen zsákok? — Takarmánykrumpli, azt fogásról is megismerjük. Az eke már befejezte a nunkát, Ott haver a baráz- iák szélén a töméntelen u'umpli. Olyan ez Szatmár­iban, mint a kenyér. Az em- oerek munkájában is van va- ami az aratás komolyságából, szó, dal, tréfa nélkül szadik ii gumókat, de jó érzéssel, de- :űsen, könnyedén. Aratni is gy arattak, vasszorgalom- nal, megállás nélkül. Csere­pes Sándor 10 hold kalászost rágott le a feleségével. A fiatal házaspár most is

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom