Kelet-Magyarország, 1963. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-30 / 201. szám
fl nagy őszi munka elé Megnyugvással mondhatjuk: a nagyüzemi gazdaságok történetében az idén először értük azt el, hogy a tervezett — és igen nagy fontosságú — nyári talajmunkákat a megye termelőszövetkezetei, néhány ritka kivételtől eltekintve — elvégezték, s e tarlómunkák döntő többsége nyári mélyszántás volt. A sok éves felvilágosító munka, a magasabb szintű szervezés, a mind általánosabbá váló megértés eredményezte ezt. Már két esztendő tapasztalatai igazolják: a nyári-őszi mélyszántásba kerülő tavaszi vetemények képesek voltak megbirkózni a rendkívül aszályos nyarakkal, a tavaszi talajtörésbe került kukorica például a nyár közepét sem volt képes átvészelni. A nyári csatét tehát megnyertük, s ez a jövő évi termelésnél fog kamatozni. Azonban káros lenne a megelégedettségnek helyet adni, mert a mezőgazdaságban a termelési folyamatok időben és szervezettségben igen ösz- szefüggenek egymással. Amikor még le sem tettük az aratás-cséplés gondját, megkezdődött az őszi kalászosok talajelőkészítése, és mind több helyen vetik a rozs és árpa magját. Ugyanakkor a siló- kukorica betakarításának is teljes lendülettel folynia kell, mert az állatállomány áttelel- tetése szempontjából lényeges minden arra alkalmas takarmány raktározása. Megkezdődött és folyik a burgonya betakarítása, érnek a korai kukoricák, nemsokára vagonokba kerül a cukorrépa, Itt az almaszüret ideje. Nyár van és rövid pár hét alatt benne leszünk az őszi nagy betakarítások kellős közepében. S amikor a nagy mezőgazdasági munkák sorra kerülnek, ma már nemcsak az emberi erő mozgósítására gondolunk, hanem ezzel együtt felsorakoznak a traktorok és munkagépek százai és ezrei, és ezeket a hatalmas erőket szükséges úgy munkába állítani, hogy minden termelési tevékenység idejekorán be legyen fejezve. Többszörösen kell harcolni az idővel a mezőgazdaságban: a késő őszi hideg, esős, fagyos időben az embernek csökken a munkakedve, termelékenysége; minden termelési kultúrának megvan a maga optimális ideje, s ha azt elmulasztjuk, a terméseredmények vallják nagy kárát, és a talajmunkákra sem mondhatjuk el, hogy amit nem végeztünk el az idén, megtaláljuk jövő tavasszal. Különösen fontos most az idővel való harc a jövő évi kenyér biztosítósa, az ország kenyérgabona-problémájának megoldása szempontjából. A vetés nem választható el a betakarítástól! Soha annyira mint az idén, ez a két fontos munka a gépek igénybevételétől, a szállítások jó megszervezésétől függ. Szinte közhelyként hat már: korai vetés — biztos termés. A korábbi évek gyakorlata azt a sajnálatos tapasztalatot mutatta meg, hogy általában közel egy egész hónappal kitolódik a gabonafélék vetési ideje, a kikelt vetések me* nem erősödve indulnak neki a bizonytalan télnek, s ennek a következménye az, hogy őszi búzából 20—25 000 holdat — a novemberben vetett mennyiséget — tavasszal ki kellett szántani. Az idejében való vetésnek az Idén kedvezőbbek a feltételei mint a korábbi években voltak. A nyári mélyszántás és az azt követő vetőszántás jó magágyat biztosít a korán lekerült növények után. S ez kiteszi a vetésterület egyötödét. A kora őszi növények — elsősorban és nagy tömegben a burgonya — idejében való betakarítása, a területről való elszállítása után szintén kiváló magágyat lehet teremteni — többségében a rozs és más, szeptemberben vetendő kalászos alá. A búzavetésnek mintegy fele kerül kukorica után. A siló- és korán érő szemes kukorica területét szükséges elsősorban búzavetésre kijelölni, de ha a szükség úgy hozza, egy-egy táblában, kisebb területen, a későbben érő kukoricát sílózzák be a gazdaságok, mert így nem veszít, hanem gyarapít takarmányértókén, s a helyén Idejében vethető a búza. Nem engedheti meg magának egyetlen termelőszövetkezeti vezető sem azt, hogy október második felében lekerülő kukorica és más növény után vesse el a búzát! Találkozni, elsősorban a gyenge termelőszövetkezeteknél különféle, de nagyon rosszul értelmezett takarékossági meggondolásokkal a betakarítás, szántás és vetés területén. Kishódoson például a főkönyvelő azzal az indokkal mondta vissza a műtrágyát, hogy nincs hol tárolniok, és „megtakarítjuk a műtrágya árát is”. Nem gondolva arra, hogy milyen fájdalmas lesz ez a megtakarítás, a jövő évi búza alacsony terméshozama esetén! Érthető, ha a tsz-ek számviteli szakemberei igyekeznek év vége előtt minden anyagi eszközt „megfogni” a zárszámadásra. De az már kevésbé üdvös, ha szűk szemellenzővel mindent ennek a takarékosságnak vetnek alá. Ez is egyik oka annak, hogy még mindig nem veszik kellően igénybe a gépállomási gépeket, túlzottan támaszkodnak saját gépparkjukra, s közben figyelmen kívül hagyják az idővel, az időjárással folyó küzdelmet. Ha ebben csatát vesztenek, akkor kint fagy a földben a cukorrépa, hó alá kerül a kukorica, a fagyott föld kiveti az ekét, nem fogadja be a magot és így tovább, és így tovább. Vagyis: a látszólag megtakarított néhány tízezer forint a valóságban százezres ráfizetéseket eredményezhet. Még nem késő rájönni erre az igazságra! A nagy őszi munkák ezután kezdődnek. Ha nem is sok, de még van idő az erők felmérésére, arra, hogy valamennyi tsz vezetősége számba vegye saját lehetőségeit, a gépállomások segítségét, s együttes erővel, egységes Irányítással úgy szervezzék az őszi munkákat, hogy a búza október második felében földbe kerüljön. Samu András. (pasta Budapesten elkészült a tízemeletes Orvostudományi Kutató Intézet, Tormai Andor felv. ÖT VEN ÉV UTÁN ÚJRA ITTHON Pirigyi József útja Tiszaszentmártontól Habarovszkig Porfelhőt húzva futott be a 6-os busz Záhonyból. Egyetlen utasa, egy idős ember, nehézkesen kászálódott le a buszról. Nyomában a kalauznő, aki érdeklődve fordul az utcán állókhoz: — Ez a bácsi messziről, a Szovjetunióból jött, Kovács Károlyékat keresi... Kovács Károly szíve nagyot dobbant. Néhány lépésit tett előre. — öcsém! — szökött könny a szemébe. A két Idős férfi összeolelközött. A régi kút Két testvér találkozott ötven év után, Kovács Károly és Joszefovics Pirigyi, azaz Pirigyi József. Károly bácsi, az idősebb, magyarul szólt öccséhez, de a távolra szakadt testvér nem tudott válaszolni. Percek teltek el néma és mégis beszédes közelségben. — Üjsor, Tósor, Kis-sor... — szólalt meg Józsi bácsi, a régi utcaneveket nem mosta el fejében az idő. — A kút — mutatott a régi utcai kútra, amely megújhodott azóta. Pirigyi József 18 éves korában került ei Tiszaszentmár- lonból. Munkácsira vonult be, innen a galíciai frontra vitték, nemsokára fogságba esett. Az itthoniak azt hitték, elvitte őt is örökre a háború. 1926 november 28-4n egy levéllel kopogott be a postás Kovács Károlyékhoz, Az elveszettnek hitt testvér írt Omszkból. Most előkerült a fiókból a féltve őrzött levél, az első amely után csak 1959-ben érkezett meg a második. A 69 éves ember új hazát választott, a távoli Habarovszk mellett telepedett meg, megnősült, három gyereke van. „Leveles a báró kertje.,.'1 — Nem akartam akkor hazajönni... mondja szokatlan kiejtéssel. — Itthon mindig csak napszám, 20 krajcár, Moskovicsnél. Azt gondoltam, jobb ott nekem... Keresi a rég használt, elfelejtett szavakat, minduntalan az oroszra fordul a nyelve. A nótákat nem felejtette el, mosolyogva sorolja. — Köröskörül borús az ég alja... Megöltek egy legényt ezer forintjáért... Leveles a báró kertje... Kakuk madár zöld erdőben szépen szól... Melegség járja át a szobát, a rokonok meghatódva hallgatják a tört szavakat, ötven év élményeiről, küzdelmeiről, az ottani életről beszélne Józsi bácsi. Fogja a fejét, percekig gondolkozik egy-egy szón. Alkalmi tolmács érkezik, a falubeli Sütő János. Amint beszélni kezd a tolmács, Józsi bácsi mindig erősí tg éti: — Nem felejtettem ón el... És oroszul folytatja: Hosszú utat tett meg Tiszaszentrriártonlól Habarovszkig. Dolgozott bányákban és a vasútnál. Jelenleg nyugdíjas, van egy házacskája a Habarovszkhoz tartozó Kortószká- ján, a Katemája utca 1. azalatt, A két lánya férjnél van, fia ka'ona, tengerész a Sza- halin szigeteken. — Vágytam én haza... emlékezik, — de a gyerekek, a család. Odakötötte a család. De nem mondott le végleg arról, hogy viszön! lássa a szülőföldjét. 1959-ben a Vöröskereszthez fordult, hogy megtudja élnek-e még a magyarorszá- gl rokonok. Levél Gáljának — Az anyánk 46-ban halt meg, őt nem láthatta viszont — mondja a bátyja, Károly bácsi. — De az ángyikája, aki tízéves korától nevelte, él. Az volt az első szava, drága ángyikám és sírt, mint egy gyermek... Három hónapra szól az itt- tartózkodási engedélye. Néhány napja, hogy megérkezett. Ojra találkozott ötven év után a falujával, a cimborákkal, akikkel együtt „rukkolt” be, együtt volt fogságban, Szalinics Andrással, Mó- nus Andrással... Amikor meglátogattuk, levelet írt a kisebbik lányának Gáljának, Habarovszkba. Páll Géza Ügyes kéz és érzés Dohánykertészek között Még nincs egészen tető alatt a hosszú faépítmény a vajai Béke Tsz-ben, de az ügyes kezek már fűzik a szabolcsi színdohányt, kötözik a pórékat. Fiatal lányok, asszonyok és öregemberek dolgoznak a brigádban. Pontos, megszokott mozdulattal húzza a kövér leveleket tűhegyre idős Pék József, 69 éves brigádvezető. — Nálunk ez már családi hagyomány. Nagyapám és az apám is ezzel foglalkozott, aztán a testvéreim is, mind dohányosok vagyunk — mondja a brigádvezető.— Régen sokat vándoroltunk. Tavasszal felkerekedett a család, a rokonokkal együtt, jártuk a megye uradalmait. Egy helyen megállapodtunk. Ha befejeződött a munkánk, elbocsátottak bennünket. Télére mindig munka nélkül maradtunk. Ha elverte a jég a dohányt, vagy nem volt termés, keserves esztendő következett ránk. 1953-ban beléptem a közösbe. Azóta itthon vagyok, megszűnt a vándorélet. Építettem egy kis házacskát is, szeretem ezt a vidéket, a földet. Mert nem mindenütt terem ilyen szép dohány. Szerződésünk van a tsz-szel — Igaz, hogy ennek is megvan a maga fortélya. Ügyes kéz és érzés kell hozzá. Igen kényes a kis palánta. A munkaszeretet itt különösen szükséges, nem mindegy hogyan ültetjük, vagy hogyan csomózzuk a dohányt. Mindig ezt mondogatom a fiataloknak. Nincs is ezekkel a lányokkal különösebb baj. Ügyesek és jól dolgoznak. — Gyűjtik a pénzt a sta- firungra — szól közbe az egyik asszony. — Nem akarnak elmenni a lányok? — Miért mennének el? Nem fizet rosszul a dohány. Már eladtunk 31 mázsát, kaptunk érte 75 ezer forintot. A brigádunk 21 holdat ültetett. Holdanként 10 mázsa várható. Szerződésünk van a tsz-szel: az összes dohány értékének 40 százaléka a miénk. Nem keresnénk más helyen sem többet. Jelenleg úgy látjuk, hogy a dohány hoz a legtöbbet a tsz kasszájába, pedig a vajai alma sem utolsó — mondja kissé dicsekvően Józsi bácsi. Ezenkívül kapáltunk 15 hold burgonyát és 11 hold kukoricát is. A háztájiban is termett szépen. „Nem lehet Könyvből megtanulni44 — A jég nem okozott ez évben kárt a dohányban? — Elvert ugyan egy keveset, de be volt biztosítva. És megkaptuk a kártérítést. Ezután következik a doháfiyo- psok tudománya, a csomózás, amit nem lehet könyvből megtanulni — mondja büszkén Munkácsi Mihály, a szomszédos brigád vezetője. — Osztályozzuk színre és nagyságra. Lehet világos első, második, barna simított, csurká- zott világos, és más osztályú. Az azonos nagyságú leveleket összekötjük, ez a párolt kötés. Néhány levelet kezébe vesz és megmutatja a kötés technikáját. Beesteledik, de a dohányosok még nem készülnek hazafelé. Tovább dolgoznak. Sercen az éles tű az érett levél vastag kocsányában. Fürgén siklik a fényes penge az ujjak között: egy nap alatt száz-százötvenezerszer, hogy estére meglegyen egy-egy dolgozónak a 350 póré. Erdelice Imre A tfontba A következő igaz történetet hallottam, s okulásul, hogy mennyire kell vigyázni a gombával, közreadom. Finom gombapaprikás az ebéd. A férj, a feleség, valamint serdiiletlen gyermekük egyemberként jól befalatozik az Ízletes eledelből. A csemete kifejezett óhajára még a cirmos cica is kap egy adagot. Az apa ezután rágyújt, az asszonyka pedig mosogatáshoz fog. Egyszerre csak: — Jesszusom, ml van ezzel a macskával! A macska tagjai görcsösen megmerevedtek, s keservesen forgatja fejecskéjét. — A gomba... mérgesgombát ettünk.-.! s a hideg verejték veri ki az apa homlokát. — Azonnal a kórházba, Itt van a szomszédban, ne vacakolj öltözködéssel fiam, hagyd azt a kötényt, minden pillanat drága most... A gyerek bömbölni kezd: — Nem akarok meghalni! — — Már reszketnek a térdeim, nem tudom, hogy jutunk el, talán a mentőket kellene hívni... így az asszonyka. Gyerünk, gyerünk...! —sürget az apa. A kórházban, mész fehér arccal, dadogva előadják: hogy a gomba... hogy a macska már görcsökben vonaglik... hogy igen, a csarnokban, de egy kosaras nénitől... igen, egy fél órája ettük... kéz, láb már reszket... Nyugalom, nyugalom. Gyomormosás, alapos. Utána elgyengülve, de élve, haza. Szegény cica „őneki" már vége azóta... Am dehogy vége! Sőt! Megdöbbentő a fordulat. A macska dorombolva hever a" rekamién, de nem egyedül — négy cérnafar'kú újszülött kis- ci ca döf öli hasát... Cs. M. 3
