Kelet-Magyarország, 1963. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1963-07-07 / 157. szám
A legkevesebb az, hogy szitkozódtak, de közben meg is taposták a kegyelmes urat — Mondtam neked, hogy fogd az apád kezét! A kegyelmes úr megtapogatta fekete lakkcipőjót és bizalmatlanul meredt át könnyein a szemben ülő piaci kofára, akinek lába közt három eladatlan kacsa lihegett SIPKAY BARNA: cÁ kegyelme $ úr édesanyja Pokoli volt a forróság. A kegyelmes úr apja pedig hátradőlve cigarettára gyújtott Elégedetten szúrt végig pillantásával a nyitott oldalú fürdő villamoson. Odalt még nagy tömeg maradt, mert forgalmas volt ez a vasárnap. — Nincs meleged? Miért pont ezt a napos helyet fogtad ki? — kérdezte ingót mélyebben kigombolva. A válasz elmaradt, bár a kofaasszony figyelemre méltó kíváncsisággal fürkészte a lakkcipős egyéniséget akinek arcán e pillanatban megnyerő bájjal keveredett a dac a múló fájdalom valami megneve- zetlen szomorúsággal. — Kérdeztem valamit! A kegyelmes úr azonban úgy tett, mintha nem is élne. s mintha nem ő ülne a negyven fokra hévült desz- kapadon, az induló villamoson. A kofa ezekután a kegyelmes úr apját kezdte vizsgálni tüzetesen, miközben zsírosán csurgó arcát tö- rölgette egy göbrekötött végű tarka zsebkendővel. Előbb a férfi cipőjét nézte, melyen ez a tündöklő vasárnap forró pora ülepedett, aztán a duplán vasalt élű nadrágot, a ki- vinget sötétkék és piros rácsaival s végül a tompakörmű erős kezet, amely úgy fricskázta el orra előtt a Kossuth csikket, hogy a kofa önkéntelen hátrgjcapta a fejét. — Pardon! — nevetett derűsen a rácsosingű férő. — Valami baj van? A kofa figyelme ismét a kegyelmes úrra tért vissza, aki olyan szomorkás fennséggel szemlélte a mellettük futó utcát, mintha nem is vadul csörgő villamoson, hanem moziban ülne. — Odanézz! A rácsosingű férfi teljes karhosz- 6zal mutatott az útra, ahol vei ük párhuzamosan egy külföldi motorcsoda száguldott napszemüveges, bőrsisakos vezetővel. — Ez igen! Mit szól hozzá, kegyelmes uram?! A szólított némi érdeklődéssel, de valami mélyről fakadó unalommal pillantott a motorcsoda után. shogy tegyen éppen valamit, kibontott egy forintos csokoládét. A kofa azonban jól látta, hogy beleharapni már semmi kedve nincs. — Ne féljen kegyelmes úr, felvágódunk mi is £gy ilyen benzinlóra.- és úgy repesztünk neki a hegyeknek, hogy nem győzöm majd fizetni a büntetést. Mit szól hozzá? A rácsosingű magához ölelte a kegyelmes urat — Semmit — Hogy hogy semmit? Hát nem akarsz egy ilyen rohadt vacakot? — Mondtam, semmi baja! Van valami bajod, kegyelmes úr? — Nem. Nincs. A lakkcipő gyöngéden lóbálózott a kocsi nyitott oldalán. A kofa elhallgatott. De a rácsosingüt nem hagyta nyugton a megkezdett beszélgetés. Zsebrevágta az újságot. Dühösen méregette a parasztasszonyt — Kicsit kényes a gyerek, ennyi az egész. Elkényeztették! A kofa nem szólt, az erdőt nézte, ahol már csörömpölt velük a villamos. — Igaz, fiam? — ölelte meg a gyereket a rácsosingű, s szégyenlősen megcsókolta a haját. — Na. Annyi baj legyen. Ezentúl másként lesz. Mi? A kegyelmes úr zsebrevágta a kezét és szintén az erdőt kezdte nézni. Az apja meg a kofát. Egyre türelmetlenebbül. Üjabb cigarettát szívott, elképesztő slukkokban. — Miért? — kérdezte egyszerre. — Valami nem tetszik a gyereken? — Dehogy — védekezett a kofa kényelmetlenül. — Szép gyerek. — Na tessék. Ezek maguk, nők! Anyák! Szép gyerek. Mi a fenének kell ilyesmit mondani a gyerek előtt? Maguk miatt van minden. — Nem mindig — jegyezte meg a kofa és erősen az erdőt kezdte nézni. — Én tudom. Én aztán tudom! Hat hónapja elváltam az asszonytól, de mondhatom, azóta mintha üdülőben élnék! Mi, kegyelmes uram? Igaz? A kofa a gyerekre kapta tekintetét De semmit sem látott Értelmes gyerekszem bámult az erdőbe. — Azelőtt meg? Azt csak mi tudjuk, ketten. Jól kerestem, becsületszavamra, húsz forint zsebpénzt vettem el a fizetésemből, pedig szakmunkás vagyok, itt dolgozom a tejüzemben, — de húszadikára fuccs! Egy vas se maradt a házban. Elsején meg csirke, hal! Nekem beszélhet hogy így a nők, meg úgy a nők..; Hat hónap alatt négyezer forintot tettem félre! Ez a beszéd, az istenig Pénz beszél. — Sápadt a gyerek. — Mi? — Meredt a kofára a rácsosingű. — Hogy hogy sápadt? Azt akarja mondai«t, hogy nem adok neki enni? Mondd meg neki, kegyelmes uram, mit reggeliztél? Mondd meg! — Szalámit, kávéval, zöldpaprikával — Na?! — kacagott fel a férfi. — Hát nekem ne beszéljen. — De sápadt — Keveset volt napon, ennyi az egész. De most fürdeni megyünk. Olyat pacsiké zunk, hogy még a békák is megirigylik, mi?! Megintcsak megölelte a fiút. A kofa készülődni kezdett. Jegyét. amit eddig markában szorongatott, eldobta, Zsebkendőjét görcsölte szorosabbra. Pénz volt annak a csücskében. A férfi komoran bámulta minden mozdulatát — Persze, az idén először vagyunk a napon. De mi az istent csináljon az ember, ha egyedül van egy kölyökkel? Dolgozni csak kell, és hát már nem vagyok gyerek, hogy örökösen vele lógjak. Erre volna az anya. Vagy maga szerint nincs igazam?! A kofa nem felelt A kacsákat igazgatta. — Nincs igazam? — Hagyjon már békét — mondta a kofa közönyösen. — Leszállók. — Maga is jópofa — vélte a férfi. — Nem tud felelni, hát hagyjak magának békét. — Nem vagyok jópofa! A villamos megállt, a kofa lelépett Aztán fütty, s az utolsó rugaszkodás. A férfi ingerülten nézdegélt körül, végül is megfogta a fia vállát. — Mindenki okosabb akar lenni nálunk. De mi tudjuk a magunkét, mi, fiam? Mi tudjuk. Jól megvagyunk ketten, jobban sem kell. Gyűjtjük a pénzt, veszünk, ami kell, úgy élünk majd, mint Marci Hevesen. Felülről nézte a fia arcát aztán halkan hozzátette: — Anyádról pedig nem beszélünk. Ahogy megállapodtunk. Nem érdemli meg. Hiszen tudod? Nem bántjuk, de nem is beszélünk róla. Okos fiú vagy, az én fiam. Az én fiam! Mi? Ezzel befejeztük. Várt. A gyerek csak az erdőt nézte, zsebre vágott kézzel, meg se moccant — Gondold meg. anyád... rendben van, mégis csak az anyád... de ha egyszer csak rosszat tanultál tőle? Van ilyen ember is, meg olyan is... na. Két férfi, kegyelmes uram, gondold meg, két férfi! Micsoda életünk lesz! Megvesszük a motort, megyünk, ahová parancsolod. Ha akarod, megveszem neked a kerékpárt is. Részletre. Egye fene. Mit szólsz? — Ahogy akarod, apu. — Hát nem örülsz neki? — De. — örülsz a fenét Olyan savanyú vagy. hogy elfacsarodik tőle a szám, ha csak rádnézek. Megszorította a gyerek vállát — Idehallgass! Ne vágj nekem örökké ilyen képeket! Hát nem érted meg, hogy a bíróság is nekem ítélt téged?! Ellőtted kell igazolnom magam minduntalan?! Jó, az anyád volt. de hát az anyád istenit te kölyök, ez nem tréfa, ez komoly dolog! Érted?! A gyerek szája megrándul. A rácsosingű elengedte. Pár percig vadul csikorgott, de elfordult hogy senki se lássa. Aztán megsimogatta a fia fejét — pidd el. kegyelmes uram, nem olyan könnyű nekem téged kiszolgálni. Mert ki pucolja most a cipődet? Én. Ki ad reggelit? Én. Ki vasal neked inget? Én. Ki visz az iskolába? Én. Ki a fene kérdi meg, mit csináltál délután, mit akarsz vacsorázni, van-e könyved, mész-e moziba? Én. Egyszer még kezetcső- kolsz nekem mindezért Persze, ez az anyád dolga lenne... de erről ne beszéljünk. Majd egyszer megérted hogy az anyád hűtlen lett hozzám. Hozzám!! Énhozzám, aki., de még gyerek vagy. A fürdő állomásán rohanni kellett Az apa kézen húzta a gyereket, hogy az elsők között érjenek a pénztárhoz. A kegyelmes úr valósággal úszott a levegőben, térdét bevágta, de harmadikként állt meg a korlátok között. — Na látod! — kacsintott rá büszkén a rácsosingü. — így kell azt kegyelmes úram. Aki udva- riaskodik az lemarad. Az élet: harc! Az győz, aki az erősebb. De mi ketten! Mi? A fürdőben mégis azt közölték velük, hogy már nincs szekrény. — Hogy hogy nincs szekrény? — meresztette a szemét a rácsosingü. — Mi az, hogy nincs? Amikor én megváltottam a jegyet?! Hol a panaszkönyv?! — Kérem — a kabinos egészen belesápadt — Tessák megértem, hogy™ — Nem értek semmit! Van, vagy nincs?! A becsületes dolgozót manapság már nem lehet falhoz állítani! Szerencsére van egy két ismerősöm, aki majd. — Tessék várni — mondta a kabinos. — Na, te kölyök — kacsintott az apja a gyerekre. — Látod? & az. Van szekrény. Az ember ne hagyja magát letaposni. Anyád bezzeg...! Tőle éhen haltál volna, ha neki ítél meg a bíróság. De a bírónak volt esze, én mondom, a keservét? Amikor azt mondtam, hogy nem látom biztosítottnak a jövődet mert az anyád olyan, hogy tőle az utolsó falatot is kicsalhatja akárkidé te ezt úgyse érted. Na van? — Van. Tessék jönni. Tíz perc múlva belemerültek a vízbe. — Ha akarod — mondta az apja —, megtanítalak úszni. Akarod? — Nekem mindegy — mondta a fiú. — Csak ezt ne hallanám! Mintha az anyádat hallanám! Usszol, vagy nem?! Egyenes beszédet kérek! — Igen, apú. — Ez mindjárt más. Na, feküdj a kezemre. Ne úgy! Hosszan. Ne félj a vízitől, te szerencsétlen! Értsd A kegyelmes úr alig észrevehetően megrántotta vékonyka, sovány vállát Szinte bocsánatké- rően egyszerre bekapta az egész, maradék csokoládét, amely már olvadt. Rövid töprengés után zsebrevágta összegyűrt papírját — Töröld meg a szád — mondta az apja. és nyújtotta a zsebkendőt Aztán a rácsosingű ember nyolcadra hajtogatott újságjába mélyedt. A kofa hosszan tűnődött a lakkcipős egyéniség látható szomorúságán, míg végűi megkérdezte: — Hány éves vagy, fiam? — Tizenegy — mondta halkan a kegyelmes úr, s bocsánatkérően az apjára nézett. De az nem figyelt — Beteg voltál? A rácsosingű hirtelen felnézi. — Nem! — mondta szárazon. — Semmi baja sincs! — Csak azért, hogy a gyerek olyan lehangolt. Nekem hét gyerekem van. tudom, hogy..; Berecz András rajza. PARKBAN meg! Ne félj!! Nyújtsd ki a lábad!! Nyújtsd ki! Te... ne várd meg, amíg én... Ügy!! N éhány erőtlen karcsapás után a kegyelmes úr feje víz alá bukott. Felugrott, hápogott köpött és a szemét dörgölte vadul. Az apja elkeseredve nézte. — Tisztára az anyád vagy. Na, eredj, csinálj amit akarsz. Hosszú tempókkal úszni kezdett; a tó közepe felé, ahol egy cölöpökre épített tutajon seregnyi ember napozott már. Nem sok idejébe teli, erőteljes karcsapásokkal közeledett. Megragadta a tutaj szélét, s egyetlen, izmos lendülettel felkapaszkodott. Végighevert a forró deszkán, széles mellét a napnak tárva. Lihegett. Karját kicsapta oldalra. Meleg testhez ért. — Pardon — mondta, és odanézett. Kellemes, barna nő mosolygott vissza. — Nem tesz semmit A barna nőnek nemcsak a szűrne volt szép, világoskék, hanem megfelelően domborított a combja és kellően hegyes a melle. — De hideg a kezem — mondta a férfi, s felült — Jól esett. A férfi mosolyogva a vízre nézett, egy darabig úgy tűnt, az oszlopokat csapkodó, különös szagú hullámokat nézi. De gondolkodott. — Ebben a melegben igazán jól esik a víz — mondta végül. — Persze — mosolygott a barna nő. — Maga még lány? — Nem. Asszony. De szabad! — Elvált? — Igen. És maga? — Furcsa. Én Is. R okonszenwel könyököltek a víz fölé. Arcukon vibráltak a fények. A tartó oszlopokról ázalékokat sodort a nyugtalan hullámzás. — Miért vált el? — kérdezte a férfi. — Miért? Nem tudnám megmegmondani. És maga? A férfi a barna ázalékok kavargását figyelte, még mindig mosolyogva. — Én tudom. Tévedés volt Azt hittem, megcsal, őrület volt A nő csodálkozott —Azt hitte? És nem csalta meg? — Nem. Soha. Sőt! Szeretett De ez csak a válás után derült ki. — És? — Gondolkoztam miit tegyek? Elvegyem újra? Még mindig élt bennem kétely is, hiszen az ügyvédem olyan remekül bizonyított Aztán ő világosított fel: ártatlan volt a feleségem. Micsoda?! Hördültem fel. Nem akart elválni? Vagy igen? —kérdezte az ügyvédem. Hát — el, mondtam én. Na, akkor rendben van. Aztán... ennyibe maradt — De miért? — Rájöttem, hogy nem hozzám való. Nem értettük meg egymást ö soha se akart semmit neki min- denhogy jó volt csak velem legyen. Mire halad így az ember? Ha már elváltunk, próbáljuk meg így, külön. Az asszony ráncolt homdokkal simogatta kezét. Száraz volt — Es? Megy? — kérdezte sokára. — Nehezen; — Szereti? — Nagyon szeretem. — Vegye el ismét A férfi hátára fordult. Mosolygott — Utálom a gyengeséget Csak piszkoskodnék vele, ha elvenném megint Ismerem már a természetemet. Jövőre üzemvezető leszek; aztán áthelyeztetem magamat a központba. Menni fog. Csak érteni kell hozzá. A partközeiben tömeg gyűlt ösz- sze a vízben. Mentőcsonak is érkezett Az asszony azt figyelte. Percek múlva újabb úszó kapaszkodóttt meg a tutaj szélén. — Mi történt ott? — kérdezte a nő. — Valaki belefúlt Nem tudott úszni, mégis csak ment ment neki a mély víznek, hiába ott a tábla.' Látták eltűnni, de azt hitték, csak víz alatt úszik. Aztán keresték. A férfi határozottan az asa- szony kezére kulcsolta erős tenyerét Az asszony megriadt, de hagyta. — Mit csinál ma este? — Ma este? — kérdezte az asz- szony. — Még nem tudom. Az úszó hátradörgölte vizes haját és felhúzódott a tutajra. — Aligha nem gyerek, ahogy messziről láttam — mondotta. 6
