Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-16 / 139. szám
Szeberényi Lehel: HÄZÄSSAG - RABSÄG Valentin csodálatos figura. Pontosan olyan, mint minden más ember. Vagyis hát, mint mindannyian. Neki is elvei vannak, melyek gerincét te- szik. Elvek nélkül az ember — mosogatórongy, spongy a. Valentin kiáll az elvei melleit és megveti azt az embert, aki nem áll ki. Igaza is van, mert ha gerince vau, az embernek, akkor azt ne rejtse véka alá. Esztendeje, vagy kettő, hogy találkoztunk s mint régi ismerősök, borultunk <egy- rtuis nyakába. — Szervusz öregem! — Szervusz öregem! S könnyeink, potyogtak az elérzékenyüléstöl. Ügy, mint mikor két hasonmás egymásra talál Vagyis hát ha emberek egymásra találnak, hiszen mindannyian hasonmás sok vagyunk. Valentin, ahogy ez már lenni szokott, azonnal (közös ismerősökre terelte a beszedet, Ismerik ezt a szokást! Bár előbb még beültünk egy kocsmába, megpecsételni ritka örömünket. — Hát Tónivel mi van? A szelíd kis Tónival? — nye- legette csendeskén Valentin a bort. — Tóni? Várj csak, találkoztam vele a multkoribani Nősülne szegény gyerek, de problémái vannak. — Annak mindig problem mái voltak — mondja megvetően Valentin. ——Csinált 6 egy elég rossz házasságot s most el kellene válnia, hogy elvehesse, akit szeret. Valentin láthatóan megörült a témának, felujjongott majdnem. Hiszen, mint mindannyian, ő is rögvest a maga problémájára ismert. — Ez az! Ismerem az esetet. Mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni. Váljon el! Én az 5 helyében percig se gondolkodnék. De hát ö mindig ilyen volt. Nem értem azokat az embereket, akik a huszadik században a házasságból problémákat csinálnak. És ma meg egyenesen ostobaság, mikor az állam is módot ad... Eh marhaság! Már Marxék megírták a véleményüket erről a dologról Kapitalista csökevény... Le kell rombolni az előítéleteket. Kérleik szépen, nekem már Marx előtt megvolt erről a dologról a véleményem. Ha már nem szeretik egymást, váljanaík el, világos. Csak a szerelem lehet, ami összeköt. Ha szerelem nincs, szűnjék meg a házasság is, igaz, vagy nem igaz? Ki-ki kövesse a szívét. Dehát az emberek ostobák, szamarak, a természet ellen vannak. Kész öngyilkosság, amit csinálnak s hiába magyarázod nekik. Ok benne élnek valamiben s abból nem akarnak engedni. Amit nekik évezredeken elmagyaráztak a papok meg a kapitalisták, abban vannak, és kérlek, akármit csinálnak velük, nekik nem kell szabadság... Nagyot sóhajtott, hogy megköröket, melyeket poharaink hagytak, ujjával szétrajzolta. — Nem szeretem a éhebe- hurgya dolgokat. Tóni mindig hebehurgya volt... Nem tudom, mi lenne a világból, ha mindenki ilyen könnyen venné a házasságot. A család az alapja, öregem, min- dennek, az egyetlen biztos bázis, öregem, hogyha ezt felrúgjuk, az emberiség nihilizmusba süllyed. Nem véletlen, hogy megszorították nálunk is a házassági tör- vényt. Nem lehet már olyan könnyen elválni, ha nem tudnád. öregem, én ezt nagyon helyeslem és régen mondtam már, hogy ez kellene mozdult körül a levegő t még boraink is fodrot vetettek. Mostanában találkoztunk megint. Mondanom se kell, hogy megint az utcán s megint behajózturtik az első kocsmába. Valentin semmit se változott, csak mintha árnyalattal több bölcsesség ülne az arcán s szeme, mintha megértőbben fürkészné a világot. — Hát mi újság, régen láttalak — mondta, mikor borainkat megkaptuk. — Azt tudódj hogy Tóni elvált? Valentin összevonta homloka ráncait s elgondolkodóan maga elé nézett. — Hm — mondta s a viz(Czinder Antal rajza) •— Megnősültél? — kérdeztem meglepődve. — Meg — mondta közbe- vetőleg és folytatta elveinek fejtegetését. ■— Kérlek szépen, a feleségem angyali mosollyal tud olyanokat mondani, hogy történetesen, ha egyszer majd nem fog már szeretni, hát akkor majd elválik tőlem. Kérlek szépen, megáll az ember esze, meghűl a vér.„ Ez a Tóni, ez a Tóni, mindig nagyon felelőtlen volt. Nem értem, hogy lehetnek ilyen emberek. S pontosan akkorát sóhajtott, mint esztendőnek előtte, még a borunlcat is úgy láttam fodrozniÜZsst: TALÁLKOZÁS A sétány egyik padján ültem, a selyemzöld gyep szélén. Napsugaras tavaszi nap volt. A ragyogó fényben élesen kirajzolódtak a járókelők könnyed mozdulatai és jól érvényesültek a ruhák, meg a táj színeinek különbö- ző árnyalatai. Elmerültem látványunkba, s csak később vettem észre, hogy fordítva tartom kezemben a könyvet. Ekkor fordult be a ^fasorba egy fiatal pár és közeledett felém. Szépek voltak, és választékos öltözetük jó ízlésre vallott. Áradt belőlük a tökélynek az a varázsa, amely minden ellenszenv dacara is hat a magamfajta szegény ördögre. A hölgy kifogástalan szabású kosztümjét antik módon stilizált levélminta díszítette. Apró lábát kecses fehér cipő takarta és csillogó foglalat tartotta kalapjának libegő .kó’sagtollát. Az egész jelenség finom művű perzsa miniatűrre emlékeztetett és az éden kert magános virányain sem keltett volna nagyobb feltűnést, mint ezen a népes délutáni sétányon. Kísérője is az utolsó divat szerint pltözött, ázzál az eleganciával, amelyet én csak másoknál ismertem; Mindez eszembe juttatta gyűrött kézelőmet — előző nap ügyetlenül ráültem, —elviselt, formátlan cipőmet és kopott zakómat, amely még csak fokozta természetes félénkségemet Nem is tudom, honnan vettem a bátorságom, hogy mégis belenézzek ebbe a tündérien rózsás, nemes vonalú arcba, amely pasztellképhez hasonlított Amikor az úr hölgyével elhaladt mellettem, önkéntelenül felálltam és lehajtott fejjel követtem árnyékukat. Vonzott ^ennek a két gazdag embernek a gondtalan ragyogása. Érdeklődéssel figyeltem őket Tulajdonképpen hárman voltak, mert elfelejtettem említeni, hogy a fiatalasszony karját előrehúzta egy kutya póráza. A hószínű spicc szőrbundájában egészen elveszett egy állat nyurga teste. Hirtelen mind a kerten megálltak; — Förtelmes! — kiáltotta a hölgy; Odanéztem, hogy mj keltette fel ellenszenvét, s bevallom, bennem is furcsa érzést ébresztett, amit láttam. Egy nyomorék cigány harmoniká- zott a fasor végén. Kreol bő- révei és koromfekete hajával keleti varázslóhoz hasonlított. Előtte négyszögletes ládán egy táncosnői ruhába bújtatott majom. Ez a két toprongyos, ápolatlan alak valamelyik csa- tornából bújt elő, vagy egyenesen a pokolból szabadult ide, nagyon elütött a környezettől és valósággal beszony- nyezte a sétány harmonikus képét. A férfi viharvert, alattomos arca, meg az elnyűtt rózsaszínű gyapjúszoknyába öltöztetett koszos majom rendkívül visszataszító volt. A kis állatnak két lábon kellett állnia és job£ra-balra forognia. De pirosas-szürke mancsaival minduntalan a láda szélébe kapaszkodott és fáradtan topogva keserves pofákat vágott. A cigány időnként a ládába rúgott. Ilyenkor az ijedten felugró majom farka néhány percre megemelte a szoknyát, akár a tenoristák kardja a díszes köpenyt A hölgy hangosan felkacagott Ez az ijesztő együttes, melyet még a legszánalomra- méltóbbak sem érintettek volna meg szívesen, igen szórakoztatta. A kiskutya vakkan- tott. — Mutasd meg neki, Hófehérke! — uszította haragos kutyáját a hölgy; — Nem szívelheti a csúnyát. Hallod, Frank?! Nagyszerű kis kutya vagy. Nem félsz a gonosz majomtól; Hófehérke vinnyogva ugrált ide-oda, póráza feszült, mint hegedűn a húr és ha megrázta fehér bundáját, ezüstös hangján — megszólalt a nyí>kába akasztott csengettyű. A majom is nyugtalan lett és leugrott a földre. Talán azért, hogy felszedjen egy szivarvéget. Gazdájának torokhangú parancsa azonban visszakergette a ládára. -Fé- lősen összekuporodott és jobb lábát bánatosan arcához emelte; A hölgy nevetett, a kutya morgott. A fiatalember el- bűvölten nézte minden mozdulatát, miközben egész sereg ember vette őket körüL A hölgyet mulattatta ölebének mérge és nevetve uszította a kutyát a koszos kis táncos ellen. Hófehérke neki ugrott és dühösen a rózsaszínű gy^p- júszoknya után kapott. A majom szemét forgatva cincogott, mint valami csapdába esett egér és két mancsával testéhez szorította a kis szoknyát Ez a mozdulat a maga groteszk szemérmességében igen komikusán hatott. Majd mérges fintort vágott és fogait vicsorgatta, úgy, hogy az egyik gyerek követ dobott felé, amely az üres alamizsnatányérba esett. Elfogott az indulat, de uralkodtam magamon. Sokkal félszegebb és kopotíabb, vagyis sokkal gyávább és szegényebb voltam, semhogy hangosan mertem volna gon- dolkodni ennyi ember előtt. Ebben a pillanatban halk reccsenéssel szétszakadt a rózsaszínű szoknya. A kétség- beesett majom sovány kezének begörbített ujjaival hóhéra pofájába vágott. A kutya elengedte áldozatát és vérző szemmel, szűkölve menekült gazdája iába közé. Ekkor a fiatalember felemelte botját és teljes erővel a majom barna combjára sújtott. A kis állat még fordult egyet a ládán, aztán összerogyott. Szakadt ruhája ráborult, akár a szemfedő. Mindez percek alatt történt. A majom vánnyadt teste utolsót rándult, a cigány haját tépve hangtalanul sírt és a tömeg soraiban a kikerülhetetlen sorsnál zordabb arccal feltűnt egy rendőr. Gyors elhatározással félretoltam néhány bámészkodót és a fiatalember elé ugrottam. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd lendült a karom s arcul ütöttem; Elvesztette az egyesúlyát és megtántorodott. A második ütéstől nekiesett egy fának— Elegáns kalapja kettőnk közé gurult Felszabadultam, a győzelem érzetével rúgtam bele és az úttestre röpítettem a divatos föveget; Amikor távoztam, a tömeg szótlanul nyitott utat. És én úgy éreztem, hogy rászolgáltam erre az elismerésre, mert egy percre megfeledkeztem kopott ruhámról és le tudtam küzdeni gyávaságomat. Boldog: Balázs fordítása Angyal Sándor: KORLÁTOK Én még sohasem láttalak sírni. Igaz, egyszer, de akkor még nagyon gyerekek voltunk. Emlékszel? Tízperc után, a lépcsőházban lépdeltetek fel az emeletre és mi fiúk bámultuk, hogy hintázik a szoknyátok. Sírtatok mind a tanítónak, előbb a fiúk menjenek fel az osztályba, mert azok olyan utálatosak. Most is könny gyűlt a szemedbe, ahogy találkozott a vonatunk. Pedig amikor az iskolaudvaron észrevetted, hogy le nem veszem a szememet rólad, még a nyelvedet is kinyújtottad. Öra alatt is bánkódtam emiatt, amig Szi- las tanár úr fel nem szólított: mi bajom, ha rosszul érzem magamat, menjek a levegőre. Szilas szeretett engem, irodalom órán egyszer valami szépet írtam le, háromszor is felolvastatta velem. Akkor írtam az első verset hozzád. Igen, most talán már mind a ketten mosolyognánk rajta. Tudod, mi volt a címe? „Akácbimbófakadáskor.” Ugye, milyerr nevetséges? Tudom. Már nem emlékszem rá, ha majd egyszer találkozunk a falunkban, megmutatom neked. Mert anyám, aki talán még most is erősen hiszi, hogy egyszer híres ember lesz a fiából, őrzi az egész kötetet. Ja, hogy a 1963. június IS. kötet! Igen, egy kötetre valót írtam neked, kemény papírból fedelet formáztam, színes ceruzával virágokat rajzoltam a szélére, közé a nevemet, s hogy a versek az én költeményeim.. Te azt sem tudtad, miért Berkesi Laci az én barátom. Véletlenül kezébe került a „Tündér tavon”, tetszett neki, s hogy bebizonyítsa, felkínálta az írógépüket, másoljuk le vele. Laci apja tanító volt, csak behívták katonának és hiába várták haza. Minden verset legépeltünk. Titokban, hogy a Laci mamája meg ne lássa. Azt nagyon szégyelltem volna. Reragőt szedni is együtt mentünk Lacival. Ez hetedikben volt, nyáron, amikor a sóskának már vastag a szára. Felénk rengőnek keresztelték el a sóskafát. Tele volt vele az egész Krasz- na-part. Anyám mondta, hozzak egy gelebbel.de nem ártana a szatyrot is vinni, mert mi sokan vagyunk, nekünk egész tál sóskamártás kell a tört krumplihoz. Te is eljöttél sóskát szedni, Előtte mennyit izgultam! Azt hittem, otthon maradsz. Csak amikor a fahíd felől előfehérlett a blúzotok.. Berkesi bíztatni kezdett: itt a nagy alkalom, nézzem merre mész reneőzni, sóskát szedni a kosaradba, s amikor más nem hallja, mondjam el az Akácbimbófakadáskort! Ha ez ilyen könnyű lett volna! Amikor utánad lopóz- tam a töltés aljába, ahová már a többiek se láttak s sok zöld fű között kosarad fölött hajladozva szedted a vékony levelű sóskát., és a szalagos copfod lehullott a váltadon, úgy éreztem, már nem is a Nap süt az égen, hanem a föld ég a talpam alatt. Elfelejtettem a verset. Ezt a rengőzési emléket magammal vittem a városra. Az igaz, hogy másként jutottam el hazulról, mint ahogy elképzeltem. Tudod, mind a két nyolcadikba bement az igazgató, összeírni a továbbtanulókat. En ekkor felálltam: —• Igazgató bácsi... én nem megyek gimnazistának! Nem mondhattam mást Veled sohasem beszéltünk arról, hogy nekem nincs apám, hogy az én anyám takarítónő és a postát hordja, s hogy nekünk nincs pénzünk a taníttatásra. Pénzt akartam keresni, minél hamarabb, amit odaadhatok anyámnak, a fizetéséhez. Nekünk sok pénz kellett a nagy családunkhoz, mert nekünk mindent a piacról kellett megvennünk. Hiszen, ha annyi földünk lett volna, mint nektek! Ne kérd, hogy hagyjam, hallgas meg, ha könnyes is a szemed. Tessék, itt a zsebkendőm. Ezt a zsebkendőt még akkor vette anyám, amikor megjött az értesítés a városból: csomagoljak, a kollégiumban augusztus harmincadikéig kell jelentkezném. Hiszen tudod, csak a középiskola mellett maradtam, az igazgató elintézte, értem, csak jól tanuljak. Te is gimnazista lettél azon az őszön. Bejáró a közeli iskolába. Emlékszem, ott adtad postára az első levelet, amiben kérted, a választ és a többi borítékot nem hozzátok, hanem Rózsi barátnő-, dékhez címezzem. Mindezt azért kellett így, mert édesanyád megharagudna érte, ha megtudná, hogy tanulás közben levelet ii-ogatsz. Meglehet. Nem bántam. Rózsitól kaptad a válaszaimat. Tudod, milyen boldog voltam, amikor fényképet kaptam tőled? Az elsőt! Először fel sem mertem bontani. Hogyisne, még meglátják a szobatársak. Azt akartam, mindig csak én lássalak. „Takarodó” után a fűr- dőajtónak támaszkodva csipegettem a levél szélét vigyázva, nehogy megsértsem a fényképet. Egyszeriben ott voltál előttem. A tenyerembe tettelek, a fény alá vittelek, megsimogattalak a szememmel. Te tűrted, egyre csak néztél, csak lested az örömömet. „Nem azért adom, hogyha látsz, eszedbe jussak, hanem ha eszedbe jutok, láthass... Tilda” A fény átvilágolt a képen, úgy vettem észre a túloldali betűket. — Tilda? Előbb csodálkoztam, de a levélből gyorsan kivettem, ezt a nevet ajándékozták neked barátnőid a gimnáziumban fogadjam el én is. Tilda, Tildácska, kedves...! Bocsáss meg, olyan jó újra eleveníteni azokat a napokat. Mert akkor már minden kezdett jóra fordulni. Az új sötétkék ruhámra emlékszel-e még? Evek múlva sem lett volna nekem olyan felnőtte®, kétgombos öltönyöm, ha fel nem emelik az apám utáni árvaságit. De felemelték, sőt kikutatták, hogy nekünk már évek óta több járna és apám egykori munkatársai, visszamenőleg is kipostázták. Anyám azt mondta, a villanyszerelők intézték el, m.ert azok jó emberek. Mégsem tudtam igazában örülni az ünneplő ruhának. Amikor kérted, szerdán menjünk el fürödni az első kanyarba, ott lesz az egész kompánia, én — hazudtam. Nekünk akkor nem voltak vendégeink. Ürgét önteni voltam. A második kanyarnál. Ugye, nem haragszol, hogy csak most... utólag? Minek is vallottam volna be ezt akkor? Nem volt elég, hogy minden pillanatban lestem, jössz-e a barátnőiddel, látsz-e engem a nagy vasbögrével, benne az ürgeöntő méreggeL Mert ha apám élt volna... De az árvaság mellett nekünk nem lehetett átfüröcskélnl a vakációt. Ez a munka könnyű volt, szépen fizettek érte. Itt kerestem meg annak a cipőnek az árát, amelyik szilveszterkor a lábamon volt. Azon a szilveszterestén. Emlékezz csak. Alighogy hazaértünk a városból hőszabadságra, Rózsiéknál kisütöttük: annyi már a diák a faluban, hogy valóságos bált rendezhetünk magunknak szilveszterkor. Gyoasan határoztunk: kölcsönkérjük a gépállomás harmonikáját, majd én játszom, a többiek táncolnak, a fiúk a bort, a lányok a süteményt hozzak az éjféli terítéshez. Tudom, rosszul tettük, hogy titeket utoljára hívtunk meg. De féltem bemenni a házatokba, a magas verandán túl a szüleid elé állni.. Bcdés Jancsi tette meg ezt helyettem azért, hogy este legalább tízszer játsszam el a „Hófehér gyöngyvirág”-ot, a kedvenc dalát. Eljöttetek s láttam, nincs harag a tekinteteden. Még akkor, a koccintások közben, a harmónikaszós forgatagban nem tudhattam, hogy anyám könnyeken alszik el hajnalban. Mert azt mondtam neki otthon, a bál után, hazudik. Azzal kezdődött, hogy anyám már vagy tizedszer örvendezett a sikeremen: mindenki bámult, amikor játszani kezdtem a harmonikán. Csak az a kövér Nyárafné... Abbahagytam a cipőfflzést. — Mi van vele? Felemeltem a hangomat, mert nem tudtam elképzelni, mi baja lehet anyámnak az édesanyáddal. Nagysokára, félénken árulta el: amikor mindenki dicsérte a játékomat, ahogy a harmonikával bánok anyád csak annyit mondott. „Na igen, jópofa kis csóró...” — Hazudik! Nem igaz! Valósággal ordítottam. Nem bántam azt se, hogy anyám táborul a párnára. Nem... nem lehet igaz! Miért mondta volna ezt? Már nem Is tudom, hol van a foltos nadrágom, a faluban meg min- renfelé azt beszélik, a szegényebből is lehet ma már úriember, tanult ember. Hát akkor én...? Csóró? Nem, nem hiszem... Sokáig nem hittem. Egészen új nyárig. Csak amikor Rózsi megírta, hogy szüleid akarata, ősszel menyasszony leszel, kimaradsz az iskolából, szégyelltem hazamenni anyámhoz. Nyárra mégis otthon voltam. Már nem találkoztunk a vonaton, már nem álltunk meg a peronon, nézni a sötétben úszó sziklákat. Pár nap múlva láttalak a térén. Amikor előcséplésre kiálltunk s én az ellenőri Iratokkal vesződtem a rostaládán, észrevettetek. Ott voltál a gyepet csipegető kis sárgahátú libák mögött s láttam, sokáig maradsz a korlatnál. A már dülledező, kornadó korlátnál. Szerettem volna hozzád menni, átlépni azt a korlátot, de fölöttem szélsebesen rohant a cséplőgép szíja, teltek a zsákok s mérlegelnem kellett 4
