Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

I PIRI SZAVA N. SZ. HRUSCSOV AZ IRODA* LOM ÉS A MŰVÉSZET MAGASZ­TOS HIVATÁSA CIMÜ KÖNYVE MEGJELENÉSE alkalmából. p* leven, éle«, megkapó hang szól hozzánk annak a ■*"' könyvnek lapjairól, amely N. Sz. Hruscsovnak az Irodalom és művészet kérdéseiről szóló beszédeit foglalja magában. E könyvben mélyrehatóan tükröződik a párt po­litikája a művészi alkotás területén a kommunista építés mai szakaszában, s azoknak a lenini elveknek fejlődése, amelyek a társadalom szellemi életének szféráját irá­nyítják. A kommunizmus általánosan kibontakozó építésének időszakában az irodalomnak és a művészetnek, mint nép­nevelési eszköznek a szerepe különösképpen megnövekszik. Éppen ezért érthető, hogy a legutóbbi évek folyamán a párt oly állhatatos figyelemmel és érdeklődéssel követi fej­lődésüket, irányítja ezt a fejlődést és teljes elvszerűséggel és élességgel mutatja meg az egyes hiányosságokat és hi­bás irányzatokat, ugyanakkor gondosan támogatja a leg­jobbakat és a legjelentősebbet a művészi alkotásban. N. Sz. Hruscsovnak Az Irodalom és a művészet magasz­tos hivatása című könyvében összegyűjtött beszédei teljes képet adnak arról, milyen magasztos, és nemes feladatokat állít a párt a művészértelmiség elé, milyen széles lehetősé­geket nyit az ihletett alkotás számára a kommunizmust építő nép becsületes és hűséges szolgálata. Az SZKP XX. kongresszusán elmondott beszámolójában N. Sz. Hruscsov a szovjet irodalom és művészet elé kitűzte a feladatot, hogy váljék elsővé a világon nemcsak a tartalom gazdagságát, hanem a művészi erőt és a művészi tudást tekintve is. Az irodalom és a művészet fő feladata a kommunizmu­sért vívott harc, a derűs szemlélet, a szilárd meggyőződés, a szocialista öntudat és az elvtársi fegyelem nevelése az emberekben. Ezek a nagyon fontos tézisek vonulnak végig H. S*. Hruscsov minden beszédén. Az irodalom ügye váljék a közös proletár ügy részévé, írta I^enin. Ez az alapvető lenini mondás konkrét tovább­fejlesztést kap, amely a párt tevékenységéből ered a kom­munista fejlődés új szakaszán „Az irodalom és a művészet, valamint a nép életének szoros kapcsolatáért” című is­mert dokumentumban. A művészi alkotás nem az élet illusztrálása, hanem mindig az újnak és a még ismeretlennek kutatása. Az írók és a művészek a párt segítő társai a kommunizmus építésének nagy ügyében, az új ember nevelésében. N. Sz. Hruscsovnak a szatirikus műfaj fejlesztésére vonatkozó megjegyzései, azok a kijelentései, hogy a párt támogatja az igazán valószerű alkotásokat, bármilyen ked­vezőtlen oldaláról nézzék is az életet, ha segítik a népet az új társadalomért vívott harcában, végül pedig egyes élesen kritikai irányzatú alkotások konkrét értékelése kihúzza a szőnyeget egyes nyárspolgári kritikusok lába alól, akik elszakadtak a nép javára végzett eleven alkotó tevékeny­ségtől A párt határozottan és erőteljesen szól azokhoz, akik szeretnek a szemétdombon kapirgálni, és akik nem látnak életünkben semmi mást, csak a hátsóudvart, és azt mondja nekik, hogy minden attól az állásponttól függ, amelyből a hibákat bíráljuk, valamint attól, hogy minek a nevében bírálunk. A szatíra fegyvere kés a sebész kezében, ezzel azonban jól kell bánni tudni. Azokat pedig, akik rosszul alkalmazzák ezt a fegyvert, határozottan meg kell állítani Jobb, ha élesen, kellő időben figyelmeztetünk valakit, mintsem elsiklunk téves nézetei és helytelen cselekedetei fölött, amelyek súlyos következményekhez vezetnek, ha li­berálisan kezeljük őket”, mondja N. Sz. Hruscsov. A művészi alkotás pártosságának lenini eszméjét az A] történelmi feltételek között továbbfejlesztve, N. Sz. Hruscsov Ismételten hangsúlyozza, hogy a művészetben a pártosság a művész szellemi szükséglete és szervesen kö­vetkezik saját meggyőződéséből, ha a néppel, a párttal él, ha részt vesz abban a harcban, amely az emberiség nagy eszméjének valóraváltásáért folyik. N. Sz. Hruscsov erélyesen fellép az ellen, hogy az alkotás szabadságát, mint anarchikus önkényt értelmezzék és ha­talmas meggyőző erővel, szenvedélyesen védelmezi az iro­dalom és művészet pártvezetésének lenini elvét, a lenini kérlelhetetlenséget a liberalizmussal és az eszmei tévedé­sekkel szemben. A pártvezetésnek azonban semmi köze nincs a kicsi­nyes gyámkodáshoz és a művészi alkotás szabályozgatásá- hoz>_ Amikor a párt meghatározza az irodalom fő célját, fő fejlődési irányvonalát, egyben felhívja az alkotókat újító keresésekre, kezdeményezésre és önállóságra, az alkotó szer­vezetekben olyan légkör kialakítására, amelyben nem le­het helye sem a felelőtlen bírálgatásnak, sem a ledoron­goló hangnemnek. Mint egyenes válasz a szocialista realizmus becsmérlői­nek, akik azt állítják, hogy a szocialista realizmus bilincsbe veri az alkotó egyéniséget és korlátozza az újító keresőket, úgy hangzik N. Sz. Hruscsov felhívása a művészekhez: »- • • Nagyobb bátorságot a keresésben, több figyelmet az élet, az emberek iránt!” A párt azonban teljes kérlelhetetletiséggel fellép az absztrakt és a formalista jellegű „újítások” ellen, amelynek gyomnövényei idegen kertből behatolnak a szovjet művé­szetbe is. Az írókkal és művészekkel való márciusi talál­kozóján N. Sz. Hruscsov élesen elítélte azokat az alkotó művészeket, akik ráharaptak a burzsoá divat horgára, s úgy kezdtek alkotni, hogy a „nyugati tanítók” példáját követték, akik a népszerűséget az élő világ torz, elferdített, saubjektivista ábrázolásával, formalista sarlatánBággal ke­resik. Természetes, hogy ez a felfújt népszerűség, amelyet olyanok teremtenek, akiknek előnyös az élettől elszakadt művészet támogatása, meg van fosztva a szociális tarta­lomtól Mire vezethet az efféle irányzat a szovjet irodalomban és művészetben *Az absztrakt és formalista irányzatok, amelyeknek lét­jogosultsága mellett egyes bajnokok ágálnak, a szocialista művészetben -— mondotta N. Sz. Hruscsov — a burzsoá ideológia egyik formája”. Ennélfogva a gyakorlatban ezek az emberek, akár akarják, akár nem, az ideológia területén a békés egymás mellett élés álláspontját foglalják el. A békés egymás mellett élés az ideológia területén ellent mond a szovjet harc egész szellemének, összeegyeztethetet­len az osztály-, a pártállásponttal az irodalomban és a mű­vészetben. N. Sz. Hruscsov már 1958. elején a Nagy Kreml-palo- tában a szovjet értelmiség tiszteletére rendezett fogadáson rámutatott, hogy nagyobb figyelmet kell tanúsítani az if­júság iránt, mert az ifjúság arra hivatott, hogy méltókép­pen előrevigye a szovjet irodalom, a szovjet tudomány és művészet zászlaját. N. Sz. Hruscsov beszédeiben nagy figyelmet szentel a bírálatnak, s annak a szerepnek, amelyet a bírálat az Iro­dalom és a művészet eleven folyamatának kialakításában betölt. „Mit jelent a jó bírálat? — vetette fel N. Sz. Hrus­csov a szovjet írók III, kongresszusán. — Ez az írói fegy­ver élesítése, az alkotások mélyreható elemzése, az írók művészi tehetségének tökéletesítése.” A mai Irodalmi kritikának nem lehet semmiféle más — ■*7- sem személyes, sem baráti — érdeke, csak az, hogy gondoskodjon az irodalmi és művészeti alkotások magas eszmei és irodalmi színvonaláról. N. Sz. Hruscsov beszédeiben sok konkrét ítéletet mond az irodalom, a képzőművészet, a zene, a film, a színház fejlődési kérdéseiről. Továbbfejleszti a nemzetközi kultu­rális kapcsolatok eszméjét, kölcsönös gazdagítását, a kom­munista társadalom jövendő, egységes, közös emberi kul­túrájának kialakítását. N. Sz. Hruscsov nagy figyelmet szentel a nép esztétikai nevelésének, amelyben az íróknak és művészeknek hatalmas szerepet kell betölteniük. Az irodalom és művészet magasztos hivatásáért című könyv csupa mély tartalom; a könyvet áthatja a pártos szenvedélyesség, a művészi alkotás magas eszmeiségéért Ős esztétikai színvonaláért vívott harc szelleme, a további fel­virágzásáról Való gondoskodás. Ez a könyv felhívja az író­kat és művészeket a bátor újító keresésekre, a népért, a kommunizmus nevében való ihletett alkotásra. A. Mihajlov ÉJI, Merni harangszó I 960 könyvnapján az or­szág valamennyi köny­vesboltjában, sátorában kapható volt egy nyíregyházi író könyve, a könyvheti ün­nepségek hivatalos íróküldöt­tei között szerepelt egy nyír­egyházi író is. Sipkay Barna Messzi ha­rangszó című kisregénye. Arról van szó a könyvben, hogy a felszabadulás után az urasági szeszfőzde népi tulaj­donba kerül, de a szövetkezeti vezetőség és a közvetlen kör­nyezet még nem tud mit kezdeni a szabadsággal, a hatalommal és a lehetősé­gei. Itt található meg mind­járt a mű társadalmi monda­nivalója: azt a pillanatot ra­gadja meg az író, amikor kormányzáshoz, önállósághoz sohasem szokott parasztsá­gunk egyszerre szabadsághoz jut, az adott pillanatban még nem keres és nem talál szö­vetségest, így hajlamos arra, hogy eltékozolja a nagy kö­zösségi lehetőséget s közben egyénileg is súlyos helyzetbe kerül. A jó forint már meg­van, a földet birtokba vette a parasztság, de a falusi életben még nincs önállóság 1946—47- ben. Ezek a szeszfőzdéhez Ju­tott emberek is arra használ­ják fel a kapott lehetőséget, hogy isznak, a nappalokat többnyire Stalusszák s C3ak immel-ámmal végeznek vala­mi munkát a műhelyben, vagv a ház körül; de ilyenkor is csalk az foglalkoztatna őket, hogy majd milyen jó lesz este, amikor szép lassan be lehet majd rúgni a frissen készült, méregerős pálinkától. Es ami­kor maid elkezdődik az a va­lóság feletti lebegés az Ital mámorában: amikor valóság­gá válik a szellemek Járása, a régi emlékek óira éledése, elkezdődik az elmúlt, emléke­zetes élmények újra élése. Ki­tűnő atmoszférát tud terem­teni Slokav regénye: ennek a teher' életnek, eszméletlen elmélkedésnek. Italos mor- frmrli rovásoknak az atmoszfé­ráját. Mindig érezzük, hogy nagy dolgokról is szó van, hi­szen többek között egy ki­zsákmányoló mesterkedései­nek, üzelmeinek a leleplezésé­re is sor kerül, emberhalál is történik, — gyanús körül­mények között ráadásul, — de mindezt ezek az emberek azzal a kedélyes öntudatlan­sággal fogják fel, amely köz­vetlen velejárója ennek a per­manens iMuminált állapotnak. A kibontakozó beszélgetések apró célzásaiból megtudjuk ezeknek az embereknek való­ságos gondjait; a családtagok és mások rövid szerepeltetése utal arra, hogy ezeknek az embereknek is • megvan a ma­guk egzisztenciális, osztályhaf­cos problémájuk. De éppen e»- zel a kiemelt bemutatással lesznek ezek a szereplők jól jellemzett, valóságos alakok. Mert világos, hogy nem a srerző száméra másodrangúak ezek a problémák, hanem a szereplő vasutasnak', szerelő­nek, kocsmáménak, kovács­nak és a többieknek, akik a szeszfőzde birtokbavételével egyben annak áldozataivá is váltak. Áldozatok? Igen, de átmeneti áldozatok, mert a regénynek sikerült arra rá­tapintani, hogy itt csak egy történeti folyamatról van szó, amelynek öntudatlanul voltak árral úszó alakjai egy ideig ezek a szereplők. Sipkay az ábrázolás nehe­zebbik változatát választotta. Nem epikusán, egyszerű tény­közlő leírásokban mutatja be ezt a világot, hanem túlnyo- mólag párbeszédekben A szereplők lidérces, lebegő állapotával párhuzamos a hiszékenységük, babonaséguk is. S ez ad természetes keretet az írásnak, magyarázatot a címnek. A mitosz hihetetlen­ségét veszi igénybe az író, ahogy a mulatozó férfiak csa­ládtagjainak apokaliptikusra nőtt haragjával elpusztíttatja a „gyárat”, a szeszfőzdét, min­den rossznak az okát és kez­detét, hogy csak egy nagy, kiálló kő hirdeti az emlékét, helyét már a mai időkben. De babonásan azt is kerülni il­lik, — épp a „régi” idők egyik főszereplője tanítja erre az odatévedt írót, — mert annak a helyén elnyelte a föld a régi falut, a részeges mihasz- nákkal, s ma már egészen más, új falu épül a helyén, „még enyves szagok áradtak róla”, mint az új bútorról. Naív konstrukció ez? Nem! A népmese mítoszával talál­kozunk itt. Erőszakolt magya­rázat nélkül, pedagógikus ok- tatgatás elhagyásával, — jól­lehet épp egy tanító kiáltja be először a részegeknek a „me­ne, tekel, ufárszin” kegyetlen intelmét. Az egyszerű leírás természetes meggyőzésével mutat rá Sipkay, hogy az ilyen életnek csak pusztulás lehet a vége, ha a közösség ereje, a szövetségesek szerete- te és kemény segítsége nem jelentkezik idejében. Ez az „egyszerű” megoldás azonban rendkívül művészi formában jelentkezik: a humorosnak és a tragikusnak valami sajáto­san jól sikerült keverékével, amely szórakoztat, intést is ad, 'olykor megnevettet, de ugyanakkor a felelősség alól sem ment fel. így lett ez a regény elgondolkoztató, sike­rült szénirodalmi mű: igaz mű­vészi élmények forrása. (ef) A MESTER KIS TÓTH IMRE BÁCSI ma hetvenéves volna, ha élne. Sajnos nem érhette meg a hetedik X-et. Az elmúlt nyá­ron tüdőgyulladást kapott és itthagyta az árnyékvilégot. Mikor utoljára meglátogattam, tavasz volt. Kint ült háza előtti kis kertjében, ingre vet­kőzve sütkérezett és olvasott Már messziről észrevettem az öreget, hófehér sörénye szinte lángolt a délutáni su­gárzásban. Nem akartam meg­zavarni, tudtam gyöngéjét: hosszú időre szótlanná vált, ha olvasmányaiból kizökken­tették. Már azon voltam, visz- szafordulok, de sasszeme el­csípte megtorpanásomat, s a készülő mozdulatot Bütykös ujját könyvjelzőként illesztet­te be a lapok közé, s felállt. Restellkedve próbáltam ma­gyarázkodni, ő azonban mo­tyogásomat meg sem hallgat­va hellyel kínált maga mel­lett a kispadon. — Beszé’j, mit csinálnak a fiaim? Rég nem járt erre sen­ki. .: Lehet, hogy tévedtem, ám úgy tűnt nekem, mintha eny­he szemrehányás lett volna a hangjában. Sorra kérdezett valamennyi fiatalról. Járunk-e még a körbe. Ki mit írt kö- zü’ünk? Vannak-e viták? így került isméi szóba dédelge­tett álma, a Nagy Mű, amely megírásra vár, s amely tíz­éves barátságunk forrása és csodálatos háttere volt. Évtizede ismerked­tünk meg. Asztaltársaságunk akkoriban szombat estéit a Flórián kocsmában töltötte, ahol mint ifjú irodalmárok, vi’ágmegvéltö tervekkel ka­cérkodtunk és szédítettük egy- tr ást. Mintha tegnap történt volna, oly tisztán emlékszem e’sŐ találkozásunkra. Bölcsész- hallgató szomszédom legfris­sebb versét krtizáltuk, ami­kor a megyeház! levéltárnok asztalunkhoz hozta és bemu­tatta. Ml akkor fel sem fi­gyeltünk rá. Megszoktuk, hogy társaságunk hétről hét­re új vendéggel gyarapodott, akinek legtöbbje sznob, Vagy jobb esetben tiszta szándékú irodalombarát volt. Hazafelé menet, valaki meg­jegyezte: — Azt hiszem, az örégúr titkos drámaíró. Figyeljétek meg, legközelebb egy tucat nyolcfelvonásos drámával a hóna alatt fog beállítani. EGY HÉT MÚLVA Kis Tóth Imre valóban hozott va­lamit. Nem, nem drámákat, csupán egy pepitakockás fü­zetet, s benne megsárgult, szakadozott S2élú Újságot, — Fiatal koromban írtam egynéhány történetet... Ez az egy véletlenül megmaradt. Ol­vassátok el.. fin vettem át a rojtos új- súgpéldáhyt. Valamelyik vidé­ki napilap egyik májusi szá­mát Felolvastam. A történet egy öreg kőfaragósegédről szólt, akire iszákos mestere rágyújtotta a hazat, hogy a biztosítást megkaphassa. Az elbeszélés belső szerkezeté kissé kuszáit volt, mondatai is csikorogtak. Ennek ellené­re éreztük, hogy a tragikus sorsú kőfaragó históriája nem szokványos írásmű, hanem olyan, amely mögött hagyó- ménytalan s éppen ezért rit­ka erejű tehetség húzódik még. Mondtuk is neki, de ő szerényen elhárította az elis­merést Ettől az időtől kezdve, Kis Tóth Imrét szémontartottuk, s lassan-lassan központi alak­ja lett társaságunknak. Ha valamit felolvastunk, félszem­mel az ő arcát lestük, tet­szik-e? ítéletében sohasem csalódtunk. Egyetlen betűt nem lát­tunk tőle. Ehelyett régi-régi történeteket mesélt ifjúsá­gáról, apjáról és nagyapjáról, akik — mint 6 is - mész­égetők voltak. Derűs és nyo­masztó históriákban vallott viszontagságos férfikoráról, egyszóval gazdag élete regé­nyének lapjait szórta szét köztünk tékozlóan és nagy­vonalúan. Egyszer aztán elővettük az öreget. Kérleltük, írjon la­punkba. — Amit elmondtam eddig, az semmi. Nem érdemes meg­írni. .. Talán egyet. Egyet. Az nagy történet lesz. Húsz éve hurcolom magamban... Le­het, hogy regényt csinálok belőle, ezer Oldalasnál is na­gyobbat. .. De meglehet, hogy csak Ösztővér novellát. Még nem tudom. Nem szabad el­sietni. .. többe szoba sem hoz­tuk a dolgot. Ö azonban újabb és újabb történeteket mondott el. Lassan megismer­tük életútjának összes szerep­lőjét, akik mint a karsztvizek, a szombat esték hosszú soré­ban fel-felbukkantak és el­tűntek, barátainkká vagy el­lenségeinkké lettek. Valame­lyikünk elhatározta, hogy gyorsírásba Veszi a hallotta­kat. Hozzá is fogott egy alka­lommal, de az öreg szelíden leintette. — Hagyd, fiam. Ez csak férc, ami a művet összefogja. Ha összefogja... Az igazival még várnom kell! Évekig vártunk rá ml is. Hiába. Nem teljesült az ígé­ret. Kis Tóth Imre néha el­elmaradozott, majd megint előkerült. Megesett, hogy nem győztük kivárni jelentkezését, négyen-öten is felrándultunk hozzá a Hegyalja utcába. Leg­többször betegágyban találtuk. Fakó családi fényképet néze­getett, vagy írt valamit pe- pítafedelű füzetébe, de azt érkeztünkre nyomban párnája alá rejtett«. Amikor utoljára nála jár­tam, ő maga hozakodott elő vele. Nem tért rá rögtön, eleinte csak példálózott. Vala­hogy igy: — A héten temettük. Egy legénykori cimborámat, itt lakott a szomszédban. Göthös volt szegény... Minek is élt volna nyomorultul? De minek is él az ember? Minek? Mit ér az egész, ha lába nyomát nem írja bele az út porába? Meghökkentett félreérthetet­len célzása, öreg cimborája sorsában a magáét siratta. A magáét, amelynek megmaradó emléket hetven esztendő alatt sem tudott állítani. ö AZONBAN FOLYTAT­TA: — Hamarosan én is kiállók a sorbóL.. Na, ne tiltakozz, én ehhez jobban értek! Nem bántana, ha addig meg tud­nám írni. Ha volna még rá Időm. Eh, elkéstem vele!.,. Keményen megragadta a kezem. — Fiam, vesd papírra he­lyettem. .. ha úgy gondolod. Te, egy kivételével valameny- nyi történetemet ismered... Kabátja belső zsebéből elő­halászta a jól ismert irkát. Ott mindjárt olvasni kezdtem. Mindössze egy fejezethyi gyöngybetűs írás volt. Az anyjáról szólt, aki a nevet sem kapott kései öccse világ- rahozásába belehalt. Ezt ír­ta meg cikornyátlan egyszerű­séggel és félelmetes hűséggel. Kezem is reszketett, amikor a füzetet a zsebembe csúsz­tattam. — Megírod? Válasz helyett bólintottam. Nem mertem kinyitni a szá­mat, gránitból faragott arcá­ra nem mertem felemelni te­kintetem, nehogy meglássa könnyeimet Gyökerestől kité­pett faóriás láttán rendül meg az ember úgy, ahogy ak­kor én. Búcsúzáskor már Ismét vi­dám volt és magabiztos. Eről­tette-e irántam való tapintat­ból, vagy korábbi vallomása csak múló balsejtelem volt-e, nem tudom. A kertajtóból még sokáig elkísért tekintete, aztán a megszokott k'ézlenge- tés után sarkonfordult és el­tűnt virágzó gyümölcsfái kö­zött. HALALARÖL CSAK A te­metés után egy héttel érte­sültem. Azóta is kínzó lelki- ismeretfurdalást érzek Ősz mesterünk, Kis Tóth Imre iránt. Tudom, megkönnyeb­bülnék, ha elengedhetetlen tartozásom kiegyenlíthetném valaha, ha volna olyan erős toliam, amellyel méltóképpen megírhatnám helyette az ő nagy művét. Az éppen meg­kezdettet. A torzót. De nincs. Ahogy távolodom Időben együtt töltött gazdag óráink­tól, egyre szorongatóbban ér­zem saját töprengésemet, s egyre bizonyosabban tudom: Imre bácsi így is nagy író veit, emléke előtt tisztelettel kel­lett fejet hajtanom. Teremtőm, mi válhatott vol­na belőle, ha harminc-negy­ven évvel később születik!... András Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom