Kelet-Magyarország, 1963. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-17 / 40. szám

vizes homály bujkált már a haragos zöld

erdo.i melyen. A tócsák lila derengést tükröztek ßL az, utoin- A n®gy motor vadul vágta a vizet, ug^ ralt. a vihar gördítette köveken. De a hegynek

csak nem akart vége szakadni.

... l,ejJ?bb ^ány ház készült egykedvűen a he^yi éjszaífj?-.11,T^kv, Az egyikben erdész lakott; szállást kaptajc. A két no bent aludhatott a házban, a négy férfi kint a szénapajtában.

A vihar után kellemes nyári meleget lehelt a föld. Kiültek a szűk udvarra. Az egyik nő, akit mindannyian Gábornak szólítottak — Gabriella volt — magas, izmos férfi mellé ült egy szálas farakásra. A másik a tornác lépcsőjén fésülködött. Ez asszony volt. keveset szóló és szép. Alakja annyira fiatalos, hogy hátulról kislánynak tűnt; a férfiak válláig sem ért. Férje a tornácon kártyázott egy zsíros, örökké rötyögő emberrel. „A két dagadt csak asztal mellett tud ülni” — mondta az asszony, cseppet sem bántó hangsúllyal.

— Miért nem iil le? — kérdezte a társaság hatodik tagját, egy középtermetű, fiatal férfit, aki egyszerűen a falhoz támaszkodva hallgatta táskarádióját.

A férfi csak a fejét rázta.

Az asszony később eltette fésűjét és a motorokhoz sétált. Az övék oldalkocsis volt Ráült az oldalkocsira, s szemben a fatörzseken ülő pár enyélgését nézte.

— Mit irigykedsz? — szólt rá kacagva a szőke, magas lány és csak azért is a férfi vállára hajtotta a fejét.

Az asszony mosolygott és elfordult. A rádiós férfira pillantott, aztán hátradőlt a kocsin és a falhoz támaszkodott.

A két „dagadt” annyira belemelegedett a kártyázásba, hogy meg se köszönte, mikor az erdész petróleumlámpát állított asztalukra. Az asszony nem egészen mondott igazat. amikor az uráról is azt állította, hogy kövér. Csupán „erős” volt, csontos, széles mellboltozaitú, szemöldöke fekete szálfaertiő. Hunyorogva, hangtalanul nevetett, keveset mozdult, de gyorsan, pontosan. Egy zseb pénzt nyert már a szuszogó kövértől, akinek arcáról egészen hiányott a szőr.

Csak akkor emelte fel a fejét, amikor egy motor gyűlt be r-'f,'banva az udvaron és még azon nyomban ki perdült az útra.

— Hé! — mondta. — Hova megy ez a bolond?

A hangjáról is tudták, hogy a rádiós férfi rohan motorjával, fel a hegynek.

— Menjetek utánna... — kérlelte az asszony félénken.

— Na evőn furcsán viselkedett.

A férfiak idegesen és dühösen keresték egymás tekintetét. Egyiknek sem akarózott a még forró motorokra ülni.

Füleltek. Egyszerre megszűnt a hegyek közti motorzaj. Éjszakai csend lett

— Na, látod — mondta a féli. — Máris meggondolta magát

— Eh, nem szeretem az ilyen hebehurgyákat — mondta

a magas.

— Majd csak megunja magát a mérnök úr — gúnyolódott a szőke lány, — és visszaereszkedik hozzánk.

— Na, megvannak még a lapjaim? — a férj a tornác felé ballagott — Ha összekeverted, isten legyen hozzád irgalmas!

Az asszony leült a motorra, hátra hajtotta fejét a falnák, és meredten hallgatpzott; a hegyekbe.

A pár isimét a fatönkökről lógatta lábát, a tornácon új lapokat osztottak. De mindannyian a csendet figyelték.

— Csak tudnám, mi ütött a hülye fejébe? — mondta

egyszerre a férj, és a sötét udvarra kémlelt, a felesége irányába. __ Te mit ülsz ott? Miért nem jössz fel?

Az asszony nem felelt A darabos, kemény ember letette kártyáját

— De félted — mondta élesen.

— Igen, féltem. Mert több eszem van, mint neked. Én láttam, hogyan gyújtotta be a motorját hogyan ugrott rá, hogyan kapcsolta sebességbe.

— De má az isten ütött bele?1

Felültek.

— Egyszerűen csak felugrott és elrobogott?

— Igen — mondta az asszony halkan. — Elzárta a rádiót és elrohant

— Megfoghatatlan.

— Te nem mondtál neki semmit Annus? — kérdezte

a szőke lány.

— Mit mondott votoa neki? — vágta vissza a férj durván.

— Igazán nem tudom.

— Hát akikor hallgasson.

— Igenis, hallgatok — húzta el a száját a lány.

A férj szavanként hangsúlyozta:

— Ezeket a gyanúsításokat egyszer s mindenkorra tartsa magának.

— Nem gyanúsítottam senkit!

A magas férfi csillapította őket. De csak olajat öntött a tűzre, mert a lány megdühödött.

— Nem vagyunk a hivataliban, hogy az osztályvezető kar- társ kioktasson! Itt nincs osztályvezető és nincs gépírónő! Kirándulók vannak!

— Jó, jó Gábor, sokat beszélsz.

—> Te is hallgass! Te sem vagy anyagraktáros és különben sem dirigálsz nekem, jegyezd meg.

— Mégis tűrhetetlen — morogta a férj —, hogy valaki ennyire szabadon eressze a száját.

A magas férfi is dühbe jött.-— Ezért jöttünk? Akkor máris megyek a fenébe.

— Rám célzott? — kérdezte csípősen a szőke lány. — Én eresztem szabadon a számat?

— Gyerekek, gyerekek! — kiabálta a kövér.

— Hagyjuk az egészet — csapta oda a kártyát a férj.

— Megyek aludni.

— Rám célzott? — kérdezte élesebben a lány. — Mert akkor tényleg szabadon is ereszthetem a számat.

A férj felállt Egészen eltakarta a lámpát. Árnyéka végigfeküdt az udvaron.

— És? Mit mondana?

A lány Visszahőkölt. Vállat vont.

— Bánom, hogy eljöttem. Utálom a motort. Csupa víz

a lábam.

— És, mit mondana? — ismételte a férfi és lelépett vi udvarra.

A magas, őszülő halántéké férfi elébe állt.

— Nézd, ennek nincs semmi értelme. Hagyd békén Gábort A világon semmit sem akart mondani, csak éppen unja az egészet. Én is.

— Nem hívtalak.

— Helyes. Én se téged.

Az asszony felállt az oldalkocsáról és befelé indult.

— Itt maradsz! — szólt rá a férje. — Egyszer s mindenkorra véget vetek a pletykának. Szóval, kisasszony, mit akart mondani?

Az asszony mozdulatlanul állt Nem nézett rájuk. A szőke lány robbanó haraggal forgatta a szavakat. A hivatali félelem és az önérzet harcolt benne.

_ Semmi közöm önökhöz, osztályvezető karfás! De

hagyjon bőkén engem is! Látom, amit látok! Ogy dédelgetik a mérnököt, hogy rossz nézni! Vajon máért?

A magas férfi befogta a lány száját.

— Hallgass, te bolond. Nem tudod, miket beszélsz.

Az asszony nem mozdult. A lány lerázta a férfi kezét Kihúzta magát. Bement a házba. Senki se állt elébe.

A motor kisvártatva elzúgott az úton, a magas férfivel.

A kövér is lejött az udvarra.

— Mit ^ marháskodtok? — mondta idegesen. Bolhából elefántot. Nincs itt semmi, én lefekszem Én nem saeretem az ilyesmit.

— Mit?

— Hát az ilyesmit.

— Eredj, feküdj le.

— Talán nem szabad?

— De. Megszoktam már, hogyha baj van, te mindig lefekszel. Nem vagy sehol. Megszűnsz létezni!

— No, no, no... Én csak a helyettesed vagyok, és ha jól emlékszel, te rántottál bele...

— Mibe? Lennél szíves megmondani, mibe rántottalak

bele? . «

— Hát... — a kövér bizonytalanul hallgatott. — Te. Én

félek. Én arra gondolok mióta Sainyi elment, hogy valami nem stimmel. •

— Ugyan? — mosolygott gúnyosan a férj. — Mi nem stimmel? Ostobák vagytok.

Az asszony feladta a küzdelmet. Remegni kezdett.

— Mondtam, hogy egyszer ennek nem jó vége lesz. Nem hallgattál rám.

— De minek?’ — kiáltott fel a férj. — Annak, hogy... — halkította le a hangját —, hogy néhány koszos téglát

megtakarítottunk? Hát prémiumként nem kifizették volna az árát? Megtakarítottuk, érsd meg! Ha nem takarítjuk meg így, anyagban, hanem átvezetjük a raktárkönyvöin, akkor a takarékosságért pénzt kapunk! Nemi mindegy? Mindegy! És mégse mindegy! Mert anyaghoz hozzájutni tudod jól, milyen nehéz. Ha a TÜZÉP-ie várunk, még sehol sincs a házad. A tiéd se!

— Én csak messet és gerendát kaptam! — tiltakozott a kövér.

— Persze, csak meseet és gerendáit. Gerendát! Hol kapsz te gerendát manapság? Mi?

Az asszony a motorokhoz húzódott és leült. Fejét a kezébe hajtotta.

— Ki tehet róla, hogy ez a kölyök ilyen hülye? Az embert majd kitöri a nyavalya, hogy kedvében járjon, amiért behúnyja a szemét és akkor csinál ilyen marhaságokat. Megsértődik és elrohan. Biztosan megsértődött valamiért. Talán azért, hogy magára hagytuk.

Az asszony megrázta a tejét

— Nem sértődött meg.

— Honnan tudod?

— Érzem. Más baja van.

A férj hosszan nézte a feleségét. Aztán odement.

— Te csinálod a legnagyobb cirkuszt. Miért? Felelj nekem Anna.

Az asszony ült, mozdulatlanul.

— Hallod? Miért csinálod ezt a cirkuszt? Utoljára kérdem: történt valami?

— Történt — mondta dacosan az asszony és a férje szemébe nézett.

— Én megyek aludni — szólt oda az udvar másik végéből a kövér és behúzódott a ssénapajtáiba.

A férj nagyot lélegzett. Komor arcán cseppenként ütött ki az izzadtság. A pajtát figyelte egy darabig, aztán odaült a motor ülésére, háttal a feleségének.

— Na, — mondjad — közölte szárazon.

— Megcsókolt.

Csend.

— És?

— Ellöktem magamtól.

— És?

— Nincs és.

— Aztán motorra ftüt.

— Nem. Ez nem most történt.

— Hát mikor?

— Déliben. Amikor a folyórtól fürödtünk. Beúsztunk a szigetig. Ott,

A férfi széles mellkasán kigambotodott az ing, ügy fújtatott. Hangos légzése talán az egész udvaron hallott, ebben a csendben. Aztán hirtelen megfordult és keményen arcul csapta az asszonyt.

—- Tudod miért? — kérdezte feszülő állal.

Az asszony nem sírt. Nem nyúlt arcához. Hevesen beszélni kezdett.

— Undorodom tőled. Utállak. Eladtál, igen, eladtál. Piszkos vagy, egészen piszkos, mocskos. Házat akartál, megvan. Azt mondtad, legyek kedves a mérnökhöz, tőle függ, hogy lesz-e házunk, vagy se. Azt mondtad, engedjek neki, ha ostromol. Engedjek, bizonyos határig.. Nem engedtem. Felelősségre vontál, hegy mit csináltunk kettesben a színházban, ahová te váltottál jegyet. Semmit se csináltunk. Ügy vezettem orránál fogva, ahogyan akartam, de még a kezemhez sem ért. Olyan szerelmes belém, mmtX egy gyerek, mint egy diák, mint., nem hagytam azt sem, hogy kezet csókoljon. Csak nézett. Mondani sem mert semmit, semmit. Érted? És mégis, a kutyám volt, egészen roa délig.

— És ma?

— Ma kiúsztunk a szigetig. Lefeküdtem a homokba. Nevettem. Mellém feküdt. Megsimogatta a hajamat. Te még sohasem simogattad meg a hajamat Abban a pillanatban tudtam, hogy ez a férfi talpig becsületes, és hogy elvenne feleségül, ha akarnám.

— Folytasd.

— Tudtam és nem szóltam. Csak feküdtünk egymás mellett és akkor sokáig a szemébe néztem. Nem tehettem róla, elnevettem magam.

— Miért?

— Mert olyan gyerek volt. Mérnök és halálosan szerelmes. Gyerek volt, kisgyerek és én megsajnáltam. E3me- vettem magam, de megsajnáltam, mert kétségbeesett Azt mondtam neki: miért olyan gyáva? És akkor...

— És akkor?

— Nem tettem tönkre. Miért? Mi történt? Semmi.

Megcsókolt egy • asszonyt örüljön, ha ezért nem képelem föl. Jogom lenne.

— Nem! Te is tudod, miért nem.

— Te úgy beszélsz velem, mintha loptam volna a téglát! Hát nem loptam, érted?! Járt nekem, megtakarítottam, érted'! \ Ez a kis hülye mérqök is örüljön, hogy kisegítem a tanácsaimmal, mert olyan tudatlan, mintha még mindig az egyetem padjában ülne és nem építkezéseket vezetne! Na, jól van. Felejtsük el. Látod, hogy szeretlek. Úgy dühbe jöttem, hogy még meg is ütöttelek. De nem vagyok már gyerek, nem tudok udvarolni! Hát nem tudok, mit csináljak? Na. Most majd visszajön az a kis hülye, és vág majd képeket. És én még csak pofon se üthetem, mert jobb, ha nem tudok az egészről. Különben is, vége a dolognak. A házam kész, nem kell több tégla. Jó lesz majd prémiuban is. Nos? Még mindig nem mosolyogsz?

Türelmetlenül asszonya mellé ült. Az asszony mozdulatlanul ült.

— Na, Anna. Ne bolondozz, szívem. Fáradt vagy. Ilyen az élet! Küzdeni kell a dolgokért. Meddig nézhettem volna, hogy abban a nyomorult kis lakásban kínlódsz? Hát úgy szereztem meg, ahogyan tudtam. Az erősek érvényesülnek ezen a földön, a gyengéket megeszi a fene. Na.

— Te azt hiszed — mondta vontatottan az asszony —, hogy mindenjki belül üres. Kívül, mint a ruhát viselik az emberek az arcukat, a bőrüket, és bennük csak izom van, csont, ín, és levegő.

A férfi még jobban megszorította feleségét.

— Dehogy, dehogy. Honnan veszed ezt?

— Mert neked a mérnök is csak levegő.

— Ugyan. Alapjában nagyon derék, rendes gyerek. Csak azért ne csókolt volna meg, a fene egye meg.

— Ez nem tréfa, Józsi. Te levegőnek veszed őt j*. Játsszak vele, azt montad. Játsozottam. De most félek.

A férfi meghökkent,

— Mitől?

—■ Tőle.

— Ugyan — nevetett megszokott, hangtalan módján; — Tőle. Itt vagyok én. Begyűröm a zsebembe. Mint téged, te kii. zsebibaba.

— Nem az erejétől félek. Ezért mondom, hogy levegőnek veszed az embereket. Tőle félek Nem az izmaitól. Tőle.

— Badarság.

— Te engem is levegőnek veszel. Még inkább annak. Mert kicsi vagyok. Azt hiszed, minden ember olyan kicsi* mint amilyen a teste. Nem. Némely ember nagyon nagy* és mégis kicsi Mert belül nem levegő. Nem tudom kifejezni magam, de értem, amire gondolok. És most félek.

— Miárt? Talán én is kicsi vagyok?

— Nem. Te nagy vagy. Kívül is, belüt is.

— Hát akkor?

— Nem tudom.

Na, eredj aludni, szívem. Ha kialszod magad, holnap mindent újra úgy látsz, ahogyan kell. Pá, szívem. Édes. Galambom, bogaram. Zsebibaba.

Apró csokokat csókolt az asszony halántékára.

Az csak nem mozdult

— Amikor megcsókolt, ellöktem — mondta lassan. Aztán megmondtam neki, hogy csak tréfa az egész. Mindent megmondtam neki, érted? Mindent.

— Micsoda? — a férfi nem hitt a fülének. — Mi az a minden.

— Minden. Az, hogyan bíztál meg, hogyan játszottam vele, má volt a célod, hogyan vettem rá, hogy szemet hányjon a lopásokon, hogyan épült a házunk, hogyan,.

— Te!!! ’

A férfi vadul megragadta az asszonyt és rázta.

— Te ostoba!! Te őrült!!!

Aztán elengedte és nézte, hogy az asszony gyengeségében a földre esik.

— Mindent megmondta! neki?! Miért?

Az asszony feéllt. A falhoz támaszkodott.

— Mert szégyellem magam.

— Szégyelte magát!!! — verte ököllel saját fejét ■ férfi. — Hülye!

— Te, azt hiszed, hogy csak levegő van bennem. Nem, Szégyellem magam. Érted? Nem érted. Te ezt nem érted. Undorodom magamtól. Meg kellett mondanom.

— És neki. Pontosan neki.

— Igen. Pontosain.

— Tudod legalább, mit csináltál? v

— Tudom. Azért félek.

A férfi ökle megfeszült. De inkább járni kezdett az udvaron, türelmetlenül, erős járással. Az asszony a fal mellett áilt. A motorok sötét árnyékot húztak maguk mögé. A pajtában csend volt

— Úristen — mondta a férfi a fejéhez kapva, aztán tovább járkált

A hegyről közeledő motorzúgást hozott a kezdődé

éjszakai szél.

A férfi megállt Fülelt

Csak egy motor volt

— Egyedül jön. A mérnök nincs — mondta akaratlanul.

Leült a lépcsőre és égő szemmel nézte az asszony

gyengén világított alakját. Sokáig hallgatták a motort

— És most jobb, mi?

Az asszony összehúzta keblén a blúzt Fázósan, dideregve. Nem felelt

Aztán az úton túrázott már a motor és vadul berohant az udvarra. A magas, őszes halántékú férfi azonnal

lekapcsolta, de a motor túíhevülten még Totyogott.

Mindketten hozzá futottak.

— A rendőrséget! — mondta remegve az étkezett. —

Az istenit, főbe lőtte magát! *

A csendet csak a motor sustorgása zavarta. Az asa- szony tétován a tornác felé menit. A férje csak a másik férfi arcába bámult

— Nem,, — mondta rettegve.

Aztán a feleségéhez ugrott. Könyörögve megragadta mindkét kezét.

— Te nem tudsz semmiről, érted?! Semmiről! Nem történt semmi!

Az asszony nagy erővel kirántotta magát

— De. Mindenről tudok. Arról is, amit a ráífió bemondott. Hogy az iskola tornaterme, amiből ellopták a téglát, összedőlt.

— Össze... dőlt? Meghalt..?.

Annyira reszketett a fétrffl szája, hogy alig tudott beszélni.

— Nem. Senki se balt meg. De meghalhatott volna.

— Akkor történt Gyorsan, hogy védekezni se tudtam. A férfi felállt, néhány lépést sétált, visszajött.

— Bocsáss meg. Felejtsd el, hogy megütöttelek.

— Nem. Ezt nem felejtem ed, bármennyire szeretnéd. Nem tudom elfelejteni. Mást sem tudok. Érted? Mást sem tudok neked elfelejteni. Azt sem, ahogyan ezt a fiút tönkretetted.

— Hát... ha... akkor...

A férfi felállt. Az ajka rángott.

Ekkor az asszony felsikoltatt. Félelem, gát nélküli sikoly volt.

Hosszú, borzamas sikoly.

Lecsúszott a lépcsőről a földre, összegömbölyödött él körmével marta az aurát.