Kelet-Magyarország, 1962. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-09 / 211. szám

■tombatortként, armkor be­ülök a vonatba, gyakran eszembe jut egy virág. A délig- nyitó. Hogy az is, mikor elér­kezik a dél, összezárja liláskék virágait. Én is, mikor elérke­zik a szombat dél, veszem a táskát, megyek a városi állo­másra, hogy hazavigyen a vo­nat. Nem kellemes ez, így ta­lálkozni hetenként szeretteim­mel. De majdcsak kialakul és mindig láthatjuk egymást. — Most még így kell. Venni a táskát szombatonként. Négy és fél óra telik uta­zással. A feleségem otthon vár ked­vességgel, vacsorával, szóval. Mégesak a tekintetük is kér­dez: hogy’ telt a hét, mi új­ság. miben van változás. Gyermekkorom házaiból egy sincs az utcánkban. Helyettük újak vannak. Meg még újab­bak. ' Kóró kerítés sincs. Ja igen, az öreg Baranyainé háza. Hány éves is Eszter néném? Ügy tudom, közel kilencven- hez. A fiánál lakik. Magános, nádtetős régi háza roskatag falai közt fáradtan hallgat a csend. A régi utcából egyedüli emlékeztető. Valamelyik uno­kának lesz majd új ház annak a helyén is. Az udvarok virágosak. Né­zem a mi virágainkat. Sok vi­zet hordtam rájuk a nyár szombat estéin. Az éjjel meg­áztak. Üdék, illatosak. Csak a tornác végiben gubbasztanak bosszú indáikon a délignyitók. Károly sógorék is vacsoráz­tak már. Róza testvérem me­nye mellett ül. Marika, a kis­lány, nagyapja térdén hin táz­tatja magáit. Fiatal Károly egy pohár sörre ment el. No meg, egy kicsit ultit kibicezni. A nyári konyhaajtó sarkig nyitva. A kristálytiszta, lek­várfőzés szagával ízesített le­vegő szinte elnyel bennünket. Elvezet szívni, beszedne inge­rei. — Mondjon valami érdekes dolgot, sógor — próbálom in- «fitoTM a beszédet. — Nem tudok különösebbet — feleli vállrándítással. — Ntem akadt semmi a hé­ten puskavégne? Sógor szeme csillan. Megele­venedett mozdulattal gyújt ci­garettára. Engem is kínál. Köz­ben kétszer is hümrnög, ami azt Jelenti: várjak csak! — Ae igen. Az került. Há­lom kacsa. — Sokáig kellett lesni? — Hát.. maguktól nem Jöttek a hátizsákba. Néném nevetve szól közbe: — Azt mondd csak efl, hogy jártál szerda este. — Butaság. — Nana, nem ezrt mondtad, mikor hazajöttél — nevet még mtwfig a néném. Asztalos Bálint: Otthoni színek — ÉLETKÉP — — Jó, sógornak elmondom. Mert tényleg beugratott a két kis mocskos szúrós disznó — nevet most már sógorom is. Száraz, csontos arcán összefut­nak a mély ráncok. Minden szem őt nézi. Fiaimnak majd nyáluk csordul a várható va­dászkaland után. — Akkor is kacsalesre ér­keztem a legelői Nagy Ér mel­lé — kezdi a sógor. — A szo­kott helytől valamivel odabb tanyáztam le. Az egyik száraz gazos zsombékra ültem. A Hold szépen sütött. Egyszer csak hallok valamit. Füleltem. Csak hallom. így valahogy: mi-mi... Forgatom a fejem, próbálok mindenfelé körül­nézni. Sehol semmi, senki. De az a hang csak nem szűnik. Sokat éjszakáztam, nem va­gyok ijedős. Ujjam a ravaszra tettem. Felálltam. Semmi. A hangot se hallom. Visszaültem. Abban a pillanatban megint jön a hang. Mintha kisgyer­mek sírna valahol, messzebb. Vékonyan, nagyon halk véko­nyan Akkor érzem én, hogy a fenekem alatt mozog valami. Ujjam a kakasra görbült. Alat­tam megismétlődött a mozgás. Most már tisztán éreztem. Pil­lantás alatt felugrok. Állok, mint egy szobor. Mi lehet? Most sincs hang. Na, az anyád..., határoztam el ma­gam. A puskát lefelé tartva, lábammal kezdem turkálni, széjjel hajtogatni a száraz gazt. Egyszer csak úgy tetszett, két kicsi valami mocorog a zsom- bék alján. Közelebb hajolok, hát akkor ismertem meg, hogy két kis szúrósdisznó. Szívből harsog a nevetés. Feleségem szemét dörzsöli. Ki­sebbik fiam megkérdi: nem szúrtak-e a kis szúrósdisznók. — Azok nem. De ha az any­juk, apjuk velük lett volna!?... — mondja kicsikémnek a só­gor, amiből mii is éritünk. An­nus nóné.n menye meg is emelkedik az alacsony széken. Még jobban csobog, hullám­zik vidám zajunk. Igazi szombat este. Friss, szűztiszta levegő, s a konyha asztalén tányérban főttengeri csövek. És mi ülünk, beszélge­tünk. Arrri megérdemli, neve­tünk rajta egy sort, majd to­vább fűzzük a szavakat. Utána jobb lesz az ágy. — Meg ne romoljon reggelre a tengeri lányom. Nem kell az itt már. Vidd a pitarba, a kőre. Az hidegen tartja. Persze, az előszoba, a nagy szoba, a tornác... Múlt szom­baton hallottam, renováltatnak sógorék. Tavaly mutatós, örök- életre való betonkerítést csi­náltak. AjzeJőtt csűrt. — Megszépült a ház, sógor — terelem a beszédet közelebb a vadkacsás értől. — Megszépülhetett annyiért, amennyibe van — dünnyögi a sógor. — Eddig jó volt úgy, ahogy volt. — Mert úgy lehetett. Most így jobb. Nem maradunk alábbvalók. Ha neked csűr kel­letett, nekem meg legyen szebb a ház. A fiúnké lesz — érvel Róza néném. — Amibe került, megvehet- tűk volna belőle az egész évi kenyémekvalót. — Az is lesz. Hízik a két bika. Nő a nyolc malac ... Te láttad már, öcsém? Két hete­sek. Olyanok, mint a ponty. Majd eltörnek az egészségtől. Nem láttam még. Talán hol­nap majd megnézem. Sógorom megint hümmög és azt mondja: —Hízik. Igen. Hízik a két bika. Meg a divat. Mert nézd meg, sógor. Csak egy fél óráig állj meg holnap délután a cuk­rászda előtt. Ha Pesten, Pá­rizsban különb ruhákban, láb­belikben járnak, mint itt, na­gyot merek mondani. Az asszonyok egyszerre kez­denek beszélni. Az enyém se kivétel. Most éppen azt ma­gyarázza, hogy nézik a tele­víziót egyik helyen. Csak a küszöbön kívülről. Üj bútorral, szőnyeggel van tele az a szo­ba. A házigazda külön papucs­ban jár be szabályozni a tele­víziót. — Ajjaj, hány helyet tudok én, ahol nem is egy szobát di­rekt mutogatásra tartanak. — Nézze csak, aki náluk megy. Szó sem (lehet arról, hogy hálja­nak benne — mond ja a néném menye. — Ismerted te, fiam, az öreg Bulyáki házát a textil- bolt mellett? Milyen egy ház vént az! Már ahelyett is új van. Sátortetős — bólogat anyáim. — Ahelyett? — csodálkozom. Annus, Rózánk menye adja a magyarázatot: — Azt mondják, nem fért benne a menyecske bútorja. Meg hogy, az utcára csak egy szobája volt Aztán kihozza a szó, még­sem tejfel minden. Hogy a húsüzletbe csütörtökön, leg­fel jebb pénteken érkezik a vasárnapra szánt áru. Özönle­nek az asszonyok, lányok. Is­merik azt a mondást: Aki hát­ra marad tegye be az ajtót. — Igen ám, de a házaknál mi le­gyen vasárnapig a nyers hús­sal? Nagyon sok minden van már, de jégszekrény mégis csak ritka madár a faluban. Itt még a régi szokás segít. Ki ruhába, ki edénybe teszi a húst és kötélre kötve a kútba eresz­tik. Na, nem a vízbe egészen, hanem azon felül, úgy méter­nyire. A kötél végit megkötik fenn valamihez. Elég volt ennyi egy estére. Fiaink megint fogják a kezün­ket. Anyám utánunk ballag. Március óta párja nélkül. Hol­nap megnézem apám sírját. A múlt héten nyiladoztak őszi­rózsái. Mielőtt betenném ajtónkat, mégegyszer mélyet szívok a fővő szilvalekvár szagával fű­szerezett, bódítóan tiszta leve­gőből. A csillagok fényesen ra­gyogva integetnek felém. Mint­ha hallották volna beszélgeté­sünk csobogását. És arra bó- lintgatnának, hogy igen, ez a világ van falumban. Tarkán vibráló kedves színekben. Alföld-est, Napjaink-est - Nyíregyházán A megyei írócsoport korábbi megbeszélések alapján úgy döntött, hogy egész esteket be­töltő szereplésre hívja meg Nyíregyházára az Alföld és a Napjaink — két szomszédos megye irodalmi folyóiratainak szerzői gárdáját. Az Alföld­estre még e hónapban, a Nap- jaink-estre október hónap fo­lyamán kerül sor, valószínűleg a TIT Bessenyei klubjában. Az estek alkalmat nyújtanak a megye irodalomszerető kö­zönségének arra, hogy szemé­lyesen is megismerkedjenek a két szomszédos folyóirat legje­lentősebb munkatársaival, más­részt mélyül a kapcsolat a három megye írói, költői kö­zött is. A későbbiek folyamán a szabolcsiak is vendégszerep­lésre utaznak Debrecenbe, il­letve Miskolcra. A három megye szorosabb együttműködése élénkebb, erő­teljesebb irodalmi életet kezd '■ hazánk keleti felében is. A Szabin nők elrablása A Debreceni Csokonai Szín­ház jó előre meghirdette az idei szezon bérleti előadásait — meg aztán a nyári kétes ér­tékű ŐRI rendezvények után nagyon vártuk is az első ma­radandóbb élményt nyújtó produkciót — ennek köszön­hető, hogy tegnap este meg­telt a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház nézőtere. A jó hírű debreceni együttes Képzőművész vázlatkönyvéből Soltész Albert: férfifej. Nyíregyházán tartotta az évad­nyitó előadást. A Szabin nők elrablása min­dig szívesen látott darab volt színpadainkon. Helyes tehát, hogy a Csokonai színház ez­zel a művel kezdte meg a szezont. A Szabin nők után sok ko­molyabb műfajú előadás kö­vetkezik. Persze ez nem jelen­ti azt, hogy a tegnap esti bemutatót elmarasztaljuk. Az előjáték és az első fel­vonás bevezető képei némi csalódást okoztak. Nem sike­rült e részeiknek megteremte­ni a légkörét, dinamikáját. Az előadás tehát a kicsit nehéz­kes expozíció miatt, akkor kezdődött mikor a vándor tár­sulat igazgatója tárgyalni kezd a kisvárosi tanárral... Ettől a ponttól kezdve egyre jobb az előadás tempója, szín­vonala. Tévedés ne essék nemcsak azért, mert íróilag is „emelkedik a darab”. Az ér­dem itt elsősorban a kitűnő színészeké. Sarlai Imrét, Oláh Györgyöt, Újvárosi Katalint és Tikos Sárit említhetjük első­sorban — akik frissen, nagy kedvvel, de mértéktartóan ko- médiáznak. Tikos Sárit — Etelkát — különösen szivébe zárta a közönség. Sajnos nem mondhatunk el ennyi jót Hegedűs Erzsébet­ről, — Rózáról. A falusi szo­balányt több természetesség­gel, kevesebb külsőséges esz­közzel , karikirozással kellett volna megformálni. így el­veszett a figura belső énje. Ugyanezt mondhatjuk Szom­bati Kovács Gyuláról is, akt Bélát alakította. Talán még annyit: Szása Károly rendezése ötletes, szó­rakoztató volt. Ami a zenei részt illeti elé­ged ettek lehettünk. A bemu­tató közönségsikere igen nagy volt, mi mégis úgy érezzük, hogy a prömierrel még nem érte el csúcspontját a darab. — gyarmati — Katonák temettek kato­nákat a galiciai faluban. A temetési szertartásra vo­nulókat őrvezető vezette. Nyolcán voltak összesen. Két lovász, két gépkocsive­zető, két tiszti pucér, az egészségügyi és az írnok. A kis temetőben hely nőit rendesen, mert a la­kosság az utolsó időben már nemigen ide temetke­zett. Németországba, meg koncentrációs táborokba hurcolva haltak meg in­kább. A régi és az új sírok bé­késen megfértek egymás mellett. Nézték a fejfákat, s meglepődtek, mennyi a magyar név. 1916—17-ben kerültek ide a földbe. Ak­kor estek el a királyért. Mindjárt kicsit otthonos is lett a temető. Itt már jár­tak és temetkeztek. Csak akkoriban srapnell és bajo- net járta, most meg inkább tápágyú és repülöbomba. A múlt háború-belieknek zománcozott vasfejfa jutott, ami jól megőrizte adataikat. A mostariaknak már csak fakereszt került. Az egyik lovász ácsolta azokat, az ír­nok égette bele a neveket, kályhában felizzított piszka­vassal. Két bajtársukat temették. Egyiknek sem volt rendfo­kozata. Szegények se éle­tükben, de még inkább nem halálukban, sehogysem ér­demelték ki a kincstártól a krumplivirágot. Mellettük a németek is éppen temettek, ök szépen, szervezetten és két tefjes szakasz jelenlétében. Majd­nem negyven kamerád fe­küdt, hatalmas, feke­Ordas Nándor: te horogkeresztel dí­szített vörös drapéria alatt. Ezeket aknasorozat ütötte agyon a község mel­letti domboldalnál. Beszé­dek is voltak a sírjuknál. Rövidek, katonásak. Meg­nyugtatták a drapéria alatt nyugovókat, hogy helyettük is fognak harcolni a biro­dalomért, a szeretett Füh- rerért. A ceremónia végén a két szakasz díszsortüzet adott. Ezek nyolcán is lőttek az előírásnak megfelelően a maguk kis temetése után. De hogy szólt ez. össze­vissza. Szerencse, hogy nem vett részt a temetésen és így nem hallotta Keserű törzsőrmester. Úgy esett ezek halála, hogy századuk néhány fa­luival odébb, pánikszerű visszavonulás közben a vas­útállomást robbantotta. Nagy volt a zűrzavar, mert a szovjetek, azt sem tud­ták hormon, állandóan ak­náztak. Kis aknákkal ugyan, a hangját sem hal­lották a nagy detonációk­ban, csak a füstjét látták, de így is idegesítő ivóit. Ez a két magyar az egyik vál­tót szerelte fel robbanó­anyaggal. Meg is gyújtották a zsinórt és futottak visz­szafelé a vonatukhoz, amely előtt befűtött mozdony állt, készen a menekülésre. A váltó azonban nem robbant fel. Petényi hadnagy ráor­dított Keserű törzsőrmes­terre, hogy ott mi a fene van. És mutatott a váltó­ra, amely sehogyan sem akart a levegőbe repülni. Keserű odaugrott a futók elé és túlordította a try II-t is, és kergette vissza őket, emlegetve az anyjuk ro­hadt istenit. Azok zavaro­dottan loholtak vissza. Ahogy közeledtek a váltó­hoz, úgy lassultak lépteik. Aztán attól vagy két mé­terre megálltak. Pipiskéd­nek, óvatosam nézegették. — Na, mi van?! — kiál­totta túl a lármát tisztes távolságból a törzsőrmester. — Nem tudom, alázato­san jelentem! — kiáltott vissza az egyik. — Disznók — igy a törzs­őrmester. — Odamenni ét újra gyújtana Ezek nagyon-nagyon ne­hezen odasomfordáltak a váltóhoz, és ekkor robban­tak a sárga rudak. Az egyik honvéd rögtön meghalt, a tmásik kicsit később. Még vagy egy negyed óráig üvöl­tött kínjában, mert nem­csak a koponyáját nyitotta fel a váltóból kiszakadó vasdarab, hanem a térdka­lácsát is összeroncsolta egy szilánk. A feje sebét nem is érezte, pedig a résen be lehetett látni rezgő agyvele­jére — a térdét átkozta ke­gyetlenül, amíg meg nem halt. Temetés után az írnok előkészítette a halálozási jelentést. Csupán a statisz­tikai rublikát nem töltötte ki, azt, hogy a hálál oka mi volt. Az ívet tisztelet- tudó bokacsattanás kísére­tében parancsnoka elé tet­te, t megkérdezte: „Száza­dos úr alásart! Ezek hősi halottak, vagy baleset kö­vetkeztében. ..” A százados nem nézett az írnokra, csak ennyit szólt kurtán és ke­ményen: „hülyét. Az imák ebből megértet­te tennivalóját, s töltőtollá­val villámgyorsan válaszolt a rublikának. Az ezredtől ilyen értelem­ben ment el a levél a két honvéd szüleinek, fájda­lomtól tudatjuk, hogy fiúk a hazáért hősi halált halt. Emlékét . kegyelettel meg­~r .... __Zu. m OVtZZWKr^ A halál neme í M ALAPARTE: KAPUTT A fasizmusról, a második | világháború okairól, történeté­ről, rémségedről egész könyv­tárnyi irodalom jelent már meg. Malapante könyve mégis valamit egészen sajátosan újat jelent ebben a könyvtömegben. Jellemző sajátosságai ennek ! az írásnak a szubjektív keret­történetekben megjelenő, szin­te hideg objektivitással bemu­tatott történetek, emberi port­rék. Európa akkori „nagysá­gai” — Ciano gróf, Ottó Franck, Himmler, Pavelic, An- tonescu és mások — elevened­nek meg, beszélgetés vagy ebédelés közben, gondolataik­kal, terveikkel, maguk igazo­lásával. | Az olasz irodalom „fene. gyereke” volt az író. Katona­ként kezdte, később diplomata lett, tagja volt a fasiszta párt­nak, majd műveiben szembe­szállt a diktatúrával, éveket töltött a fasizmus börtöneiben, hogy aztán mint haditudósító járja a frontokat. íród hírneve lehetővé tette, hogy oda is be­jusson, ahová újságíró be sem tehette lábát. Ennek a mozgal­mas életnek gazdag tapasztala­tai vetítődnek vissza könyvé­ben, leleplezve azt a világot, azt a társadalmat, amelyben élt, amelynek egy időben veze­tőre tegéhez tartozott. Kegyet­lenül igaz és hallatlanul érde­kes írás ez. H. K. KRECSMÁRI LÁSZLÓ: Száraz nyár Felhők fehér szalonmadarabját jegenyék nyársán forgatja a nyál s torzsos tartók szikkadt karéjára forró zsírcseppként csöpög a meleg. Mohón emeli ajkához a táj az ég feneketlen öblös butykosát, de belőle egy kortyot sem ihat s tovább gyötri a tüzes szomjúság... Sopánkodó kis öregasszonyok templomban kérik sírva az esőt vasárnaponként — ■ Mmn a WMefeen csatorna árnak f&qge fer&afe.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom