Kelet-Magyarország, 1962. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-20 / 220. szám

Folytatódik a Kuba-ellenes kampány Lippman figyelmeztet a katonai kaland veszélyeire Ar Egyesült Államokban folytatódik a mesterségesen szított Kuba-ellenes hadjárat. A kampány legújabb fejle­ménye George Smothers sze­nátor határozati javaslata, amelyet a szenátus külügyi bizottsága elé terjesztett. A javaslat felszólítja az Egye­sült Államokat, ismerjen el egy „száműzetésben lévő ku­bai kormányt’ acélból, hogy az Egyesült Államok és más országok pénzügyileg támo­gathassák, kiképezhessék és felszerelhessék a Castro-elle- nes menekülteket. Az amerikai szenátor sze­rint „katonai akcióra is szük­ség lehet, de kívánatosabb lenne, ha ezt a latin-ameri­kai országok és nem pedig az Egyesült Államok indíta­nák el”. Dirksen szenátor azzal a nevetséges állítással hozako­dott elő, hogy Kubának nincs joga támogatást elfogadni az Egyesült Államokon kívül más országoktól. Dirksen ki­jelentette, a Kubának nyúj­tott szovjet segítség „nemcsak az Egyesült Államokat, ha­nem az egész nyugati féltekét veszélyezteti”. Kitchin képviselő viszont arra szólította fel a washing­toni kormányt, hogy vonjon szoros blokádot Kuba körül. A képviselő sajnálkozott amiatt, hogy az Egyesült Ál­lamok még „nem fejtett ki elég nyomást azokra a nem­kommunista országokra, ame­lyek kereskednek Kubával”. Kedden az ENSZ 17. ülés­szaka megnyitásának napján tüntetés zajlott le az Egyesült Nemzetek székháza előtti té­ren. A tüntetők transzparen­sei a következő jelmondato­kat hangoztatták: „Véget kell vetni a Kuba-ellenes provo­kációknak!” A tüntetők röp­lapokat terjesztettek és ezek hangsúlyozzák, hogy a Kuba- ellenes támadás katasztrofális következményekkel járna az Egyesült Államokra. Az Algériai Kommunista Párt táviratot intézett Fidel Castro kubai miniszterelnök­höz. A távirat hangsúlyozza, hogy az Algériai Kommunista Párt mindent megtesz azért, hogy „Algéria népe és kor­mánya ugyanolyan mértékben segítse a Kubai Köztársasá­got, mint ahogyan az támo­gatta az algériai felszabadítá­st harcot’. A Prensa Latina jelentése szerint 1500 amerikai egyen­ruhába öltözött kubai ellen­forradalmár érkezett a múlt héten a Panama-csatorna öve­zetébe. Panama — hangsú­lyozza a Prensa Latina — egyike azoknak az országok­nak, amelyeket az Egyesült Államok hídfőállásként akar felhasználni a kubai nép el­len irányuló új fegyveres tá­madásra. ugyanúgy, mint an­nak idején Guatemalát és Ni­caraguát. A New York Herald Tri­bune közli Walter Lippman- nak, a neves amerikai szem­leírónak az Egyesült Államok kubai politikájával foglalkozó cikkét. Lippman nem száll síkra az Egyesült Államok Kubával szemben ellenséges politikájának megszünteté­séért és a két ország közötti kapcsolatok normalizálásáért. Kijelenti például, hogy a né­pi Kuba „kellemetlen” az Egyesült Államok számára és megelégedéssel állapítja meg, hogy az amerikai kor­mány a Kubai Köztársasággal szemben „csaknem mindent megtesz, ami módjában áll, csak éppen a háborúig nem megy el”. A szemleírő azonban számí­tásba véve a nemzetközi erő­viszonyokat, figyelmeztet azokra a veszélyes következ­ményekre, amelyekkel — el­sősorban az Egyesült Álla­mokra nézve — járhat min­dennemű katonai kaland a népi Kuba ellen. Nyíltan ki­mondja, hogy az ilyenféle ak­ciók „háborús cselekedetek" lennének. Lippman tisztában van az­zal, hogy tarthatatlan és ve­szélyes az az Egyesült Álla­mokban elterjedt nézet, amely szerint az amerikai kormány­nak joga van bármilyen lé­pést tenni Kuba ellen, a Szovjetuniónak pedig nincs joga ellenintézkedéseket ten­nie az Egyesült Államok Nyugat-Berlinben, Törökor­szágban, Thaiföldön. Dél-Viet- namban. Japánban és a világ más területein elfoglalt ka­tonai állásai ellen. „Az ilyen nézet — hangsúlyozza — nem áll ki semmilyen kritikát’. — A Kuba-ellenes inter­venció — írja Lippman — kétségtelenül háborús cseleke­det lenne. Az Egyesült Ál­lamok természetesen, könnyen megnyerné a háborút Kuba ellen. De mi nem lehetnénk meggyőződve arról, hogy si­kerülne elhárítanunk azokat a megtorló intézkedéseket, amelyekre saját magunkat kárhoztatnánk például Berlin ellen, Törökország ellen, vagy. Irán ellen irányuló intézkedé­seket. Ne álltassuk magunkat. Nem viselhetünk megelőző háborút Castro ellen — hang­súlyozza a szemleíró, — csak ha kimondjuk azt a szabályt, hogy a megelőző háború olyan jogos eszköz, amelynek alap­ján harcolni lehet a mi ka­tonai állásaink ellen Berlin­ben, Törökországban. Iránban, Pakisztánban, Thaiföldön, Dél-Vietnamban. Formózán, Okinawán, Dél-Koreában és Japánban. Az Egyesült Államokban hallatszanak olyan követelé­sek, hogy alkalmazni kell a hírhedt «Monroe-elvet. Lipp­man ezzel kapcsolatban így ír: nem alkalmazhatjuk ezt az elvet. Hogy miért? A Mon- roe-elv úgy hangzik, hogy európai hatalom részéről mindennemű beavatkozás a mi féltekénkén az Egyesült Államok iránti barátságtalan magatartás megnyilatkozása lenne. Ez az amerikai állítás azonban — s itt van a dolog lényege — azt is jelentené, hogy le kell mondani a keleti féltekén lévő amerikai érde­kekről. A Mon roe-el vnek ez az alaptétele érvényét vesztette a XX. században két világ­háborúban, a koreai háború­ban és a hidegháborúban. Nem folyamodhatunk a Mon- roe-elvhez, ha nem akarunk beleütközni abba a kérdésbe, hogy mi mit keresünk Euró­pában és Ázsiában. El te karcol a Kommunista Párt Berlin, (TASZSZ) Az illegalitás nehéz körül­ményei között is él és har­col a Német Kommunista Párt, sőt az utóbbi időben láthatóan megélénkült tevé­kenysége. A párt egyik legu­tóbbi akciója az volt, hogy Münchenben és Augsburgban röplapokat osztogatott, harcba szólítva a népet az NSZK atomfelfegyverzés ellen. A hatóságok is elismerik, hogy növekedett a párt be­folyása a munkás tömegekre. Willy Weier, Eszak-Rajma Veszfália tartomány belügy­minisztere egy sajtóértekez­leten kijelentette, hogy csupán ebben a tartományban a kom­munista pártnak jelenleg 92 különböző sajtókiadványa ter­jed az üzemi dolgozók között. — Engedjetek ki a Közös Piacra, gyerekek! (Endrődi István rajza) Francia lapok a TASZSZ-nak De Gaulle nyugat-németországi látogatásáról kapcsolatos nyilatkozatáról Párizs, (MTI): A francia—nyugatnémet ka­tonai szövetkezés szovjet bí­rálata élénken foglalkoztat­ja a francia sajtót A lapok ismertetik a TASZSZ ezzel kapcsolatos nyilatkozatát, és még a Szovjetunióvá! nem ro­konszenvező polgári sajtó is rámutat: a Szovjetunió és Franciaország viszonyának romlása De Gaulle nyugat- németonszági útjának elkerül­hetetlen következménye. — Nem kétséges, — írja a Combot, — hogy De Gaulle- nak a Bundeswehr tisztjei előtt elhangzott beszédei, va­lamint a német fiatalságnak veszélyesen hízelgő szavai jo­gos bizalmatlanságot keltet­tek Varsóban, Prágáiban és Moszkvában. Keserűséggel látják, hogy Franciaország biztosítékokat nyújt bizonyos nyugatnémet irredenta kö­röknek. A Le Monde moszkvai tu-, dósítőja a TASZSZ-nyitetko- zatot kommentálva rámutat: az elsőszámú vádlott Francia- ország, nem pedig Nyugat- Németonszág, amelynek „ag­resszív és militarista" politi­kája a Szovjetunió szemében közismert A tudósító kieme­li, hogy a szovjet nyilatkozat nem kifogásolja a francia-né­met kibékülést, hanem a fran­cia-nyugatnémet vezetés szov- jeteüenes irányzatát tbééá el. Danilo Dolci, Lenin-bek edíjas olasz íré éhségsztrájkba kez­dett, tiltakozásul az olasz kormány halogató politikája miatt, amelyet az új öntözőrendszer létrehozása ellen ki­fejt. Az új duzzasztó gát 25 0 00 acre földterületet látna el vízzel és biztosítaná a lakosság ellátását. Slraues feladata az afomfegyverkezés megvalósítása, ismeri be a nyugatnémet nagyipari körök lapja Bonn, (MTI): I telni, hogy az Egyesült Álla­mok európai partnerei írás- A Deutsche Zeitung, a nyu- ban leszögezett vétójoggal gatnémet nagyipari körök szó- rendelkezhessenek az ameri- csöve, szerdai vezércikkében : kai atomfegyvereknek terüle- lelkesen üdvözli Straussnak tűkről való kivonása ellen, azt á bejelentését, hogy meg­marad a bonni hadügyminisz­térium élén és azt hangoztat­ja, Straussnak ez az elhatá­rozása annál is inkább üd­vözlendő, mert hiszen a had­ügyminiszterre a most követ­kező hónapokban fontos és nehéz feladatok várnak. A gyáriparosok szövetségé­nek lapja nem titkolja, hogy e fontos feladat alatt elsősor­ban az atomfegyverek fölötti rendelkezés megszerzése ér­tendő. Ez azonban a lap sze­rint még csak távlati cél és annak eléréséig valamiféle „közbeeső megoldást” kell ta­lálni. „Erről a közbeeső meg­oldásról volt szó Gi Ipa trie amerikai hadügyminiszter-he­lyettes bonni látogatásakor éppúgy, mint azon a megbe­szélésen, amelyet Adenauer kancellár a Como-tó part­ján folytatott Spaak NATO főtitkárral és Norstad tábor­nokkal. a NATO-haderők tá­vozó főparancsnokával." A Deutsche Zeitung a to­vábbiakban arról ír, hogy a NATO decemberi konferen­ciáján fel fogják vetni ezt a kérdést és azt fogják köve­ezenfelül pedig „minden konkrét esetben beleszólási joguk legyen az atom-tűzpa- rancs kiadásánál”. A Deutsche Zeitung ezután nyíltan elárulja, hogy e „köz­beeső megoldáson" túlmenően Bonnak távolabbi tervei is vannak, amelyek szoros össze­függésben állnak a Bonn— Párizs tengely megerősítésé­vel. A politikai unjó egy napon lehetővé teszi majd a brit és francia nukleáris potenciál­nak európai atomhaderővé való összevonását, ami eny­híteni fogja Európa függősé­gét az amerikai elnöknek at­tól a hajlandóságától, hogy tá­volsági rakétákat és hidro­génbombákat vessen be az óvilág védelmében. Csak en­nek az állapotnak elérésével fog majd igazi partneri vi­szony kialakulni a jelenlegi függőség helyett. „Végső célként a lap azt tűzd ki, hogy „olyan formu­lát kell majd találni, amely az amerikai elnök jelenlegi döntési jogát közös amerikai- európai felségjoggá változtat­ja majd át”. .. v.l Agresszió — gazdasági mezben Ismerik, ugye, a Rá Masa- babánkat Igen, azt a piros­pozsgás, fejkendős, harang- szoknyás baba-kollekciót, amelyben vagy féltucat baba van egymásba rakva, a pará­nyitól az egészen óriásiig. Nos, bennünket mindig erre emlé­keztet az Európai Közös Piac, vagy másként a , .hatok Euró­pája”. Itt is az a helyzet, hogy a kisebbet elnyeld a nagyobb, s az egész felett a Német Szö­vetségi Köztársaság uralkodik. Poljanszkij, az Izvesztyija szemleírója ólt ezzel a hason­lattal, amikor Brüsszelben járt és az „Egyesült Európa” ap­parátusának néhány vezetőjé­vel beszélgetett Az európai politikusok udvariasan moso­lyogtak, mintha valami szá­mukra kevéssé érthető viccet hallottak volna, pedig a - ha­sonlat a tőkés világ egy részét átfogó integráció leglényege­sebb vonását emelte ki, amit — a körvonalaiban máris fel­ismerhető komplikációk miatt — aligha szabad megmoso­lyogni. Az a hat európai tőkés or­szág, amely pillanatnyilag tel­jes jogú tagja a Közös Piac­nak — a Benelux államok, Olaszország, Franciaország és az NSZK — mind aláírta az északatlanti paktumot és ez­zel a NATO tagjaivá vált. S ámbár a NATO tagságát te­kintve bővebb szervezet, mint a Közös Piac, mégis ennek a hat államnak a római szerző­désben rögzített szoros össze­fogása a NATO sajátos gazda­sági alapjának tekinthertő. Hogy ez a katonai paktum erősen rányomja bélyegét a Közös Piacra, az a felületes szemlélő előtt is világos. Egyetlen adat jól szemlélteti ezt az össze­függést. A Közös Piac hat tag­állama 1958 és 1961 között 25,6 százalékkal növelte közvetlen katonai kiadásait, s Nyugat- Németország 1961-ben ötven százalékkal költött többet fegy­verkezésre, mint 1957-ben. Az 1963. évi költségvetés, amelyet a napokban hagyott jóvá a Bundestag, körülbelül 3 mil­liárd márkával emeli a tavalyi katonai költségvetést. Ez az intenzív fegyverkezés megmu­tatja az integráció belső ter­mészetét, agresszív lényét. De érdemes arra is utalni, hogy eltekintve e nemzetközi életre gyakorolt negatív hatástól, a „több ágyú” elv gyakorlati ér­vényesítése a Közös Piac-or­szágok gyors gazdasági fejlő­dését is gátolja. Hiszen a ha­tok konjukturális viszonyai éppen azért voltak jobbak az amerikainál vagy az angolnál, mert később kezdték ás kisebb mértékben folytatták a fegy­verkezést. Ma azonban már ilyen „szemrehányás” nem ér­heti a hatokat sem Washing­ton, sem London részéről. Sőt, a Közös Piac legfőbb tartal­mává vált a fegyverkezés, méghozzá annak legkorszerűbb és legveszedelmesebb válfaja: az atomfegyverkezés, amelyet az Euratom nevű fiókintéz­mény révén tettek közös vál­lalkozássá. De Gaulle francia köztársa­sági elnök nyugat-németorszá­gi körutazása, ha a látványos külsőségektől, a tábornok né­met-barátságának tüntető meg­nyilvánulásaitól — a német nyelvű köszöntőktől és német őseinek felemlegetésétől — el­tekintünk, legelsősorban azt célozta, hogy a közös francia— nyugatnémet atomfegyverke­zés útját egyengesse. A fran­ciáknak már van atombombá­juk, a nyugatnémeteknek van pénzük — ha e kettőt egyesí­tik, egy-kettőre megteremthe­tik a hőn vágyott önálló atom­ütőerőt. Hamburgi beszédében egészen nyíltan szólt erről az elgondolásról De Gaulle elnök. S hogy mire kell a nyugatné­met—francia unió és milyen célt szolgál majd az atom­ütőerő, azt a francia és a nyugtnémet kormány politiká­jának ismeretében eddig is sejthettük. De Gaulle azonban minden kételyt eloszlatott, amikor arról beszélt, hogy Európának egészen az Uraiig egységessé kell válnia, termé­szetesen francia vezetés alatt. Ez félreérthetetlenül azt je­lenti, hogy a tábornok ha nem is terminológiájában, de tar­talmában magáévá tette a nyu­gatnémet imperializmus terü­leti követeléseit, sőt most ő emeli magasra a saovjetelle- nesség zászlaját. A Közös Piacot, a magvát (képező francia—nyugatnémet összefogás, amely a modem „szent szövetséggé” teszi. Nyu- gat-Európa két legreakciósabb rezsimje, a köztársasági mez­be öltözött francia és nyugat­német monarchia hadat üzent nemcsak a szocializmusnak, hanem a polgári demokrácia intézményeinek, a parlament­nek, a gyülekezési, szólási és sajtószabadságnak is, amelyet a kapitalizmus amúgy is meg­nyomorított és önmaga árnyé­kává silányított. Jóllehet a Közös Piac a konjunktúra ál­dásaiból néhány morzsát hul­lat a dolgozó osztályoknak is, valójában azonban mélyen an­tiszociális egyesülés, a mono­póliumok összefogása minden­nemű társadalmi haladás, a legparányibb szociális reform, a nemzetközi kapcsolatokban a reálpolitika felülkerekedé- sének megakadályozására. A Közös Piacnak pontosa» ebben van az óriási vonzóere­je a tőkések szemében. A kí­vül rekedt országok kapitalis­tái — gondolok főként az ame­rikaiakra és az angolokra — elsősorban ezt a politikai ol­dalát becsülik a Közös Piac­nak s ezért hajlandók bizo­nyos gazdasági áldozatokra is. A komplikációk azonban itt, ezeknek az áldozatoknak a mibenlétét és mértékét ille­tően jelentkeznek a legélesebb formákban. A Közös Piac ré­vén Bonn és Párizs erősebb­nek tudja magát Londonnál és nagyjából egyenlőnek véli együttesét az Egyesült Álla­mokkal. Angliától tehát felté­tel nélküli behódolást követel, az Egyesült Államokkal pedig lépten-nyomon érezteti, hogy az erők nivellálódtak, tehát vége az óceánon túli parancs- uralomnak. Anglia csatlakozási szándé­ka és igyekezete drámai ese­ményeket indított meg. A brit nemzetközösség tagjai attól félnek, hogy London velük fogja megfizettetni a belépti díjat, s ezért biztosítékokat követelnek. A Közös Piac nagyvadjai — a franciák és a nyugatnémetek — semmi­féle kedvezményt nem haj­landók biztosítani a szigetor­szág részére. így a Macmillan kormány roppant nehéz hely­zetben van. A brüsszeli tár­gyalások a csatlakozásról zsákutcába jutották, mert a franciák és a nyugatnémetek keveselték az angol „engedé­kenységet" a nemzetközösségi kormányok viszont, miként ezt a viharos londoni minisz­terelnöki konferencia jelzi, sokalják Anglia engedékeny­ségét. Ráadásul ez a huzavo­na a hatok táborában is bi­zonyos polarizációt idézett elő: a Benelux országok és Olaszország ragaszkodik Ang­lia belépéséhez. Részint azért, mert ebben látják a legfőbb biztosítékát annak, hogy a közösség nem válik angol­szászellenessé, másrészt sze­rintük Anglia ellensúlyozni tudná a frank—germán he­gemóniát. Az Egyesült Államok is ér­zi a Közös Piac kettősségét. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy Anglia belépését megkönnyít­se, s óriási tőkéket fektet be, hogy a Közös Piac erődjén belül szilárd állásai legye­nek Washington diplomáciai húzásait az a felismerés dik­tálja, hogy most már nem 5 szab törvényt Nyugat-Európa- nak. Éppen ezért ügyel olyan féltékenyen egyetlen hatalmi jelvényére: a nukleáris fegy­verekre. A Közös Piac tagadhatat­lanul agresszív szervezet* amely nemcsak megkülönböz­tető kereskedelmi intézkedé­se't, hanem katonai eszközeit is a szocialista világ ellen far- díja. De ez az integráció egyúttal megbontja a tőkés vi­lág rendjét is, kiélezi az el­lentéteket, polarizálja az erő­ket, s meggyőző erővel bizo­nyítja a lenini tétel igazsá­gát: az európai egyesült ál­lamok kapitalista viszonyok között mélységesen reakciós eszme, amely csak gondot es bajt hoz az emberiségre. Zala Tárni»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom