Kelet-Magyarország, 1962. június (22. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-10 / 134. szám

Aratás V«a«gsl báesí éjssafca afif hunyta la a szemét Az öreg szem olyan, mint a száraz kút nem érdemes befedni. De a hőség ott lihegett a vén búto­rok között, a szekrény kínkeser­vesen pattogott, pedig a szú harmadik nemzedéke is belekö- vűlt már. Venczel bácsi két­szer is leszállt, ivott. Hajnalok hajnalán megindult az elet, az utcán. — Hallod? — kérdezte a nagymamát, nikotinos, cserepes ajakkal. — Ez a Kiss Pista sze­kere. Most sincs megkenve az el­ső kerék. — Kiss Pista? — nyöszörgött a nagymama félálomban. — Balogh András ül .azon. Ébredj fel, Bá­lint, szövetkezetben van már az a szekér, — Igaz. A mennyezet gerendázatán pil­lééit legyek zsongadoztak, hogy megérezték lila kárpit mögött, messze a Kapót. Venczel bácsi a legyeket szemlélte. Fehérén fe­ketét, — azokat látta jól, csak kö­zeire butull meg a szeme. A be­tűk legyeit hiába nézegette, azt már nein fogta a vizenyős len­cse. — Aratnak — mondta később, mozdulatlan heveréssel. Nagymama nyitott szájjal hor- tyogott. Akadozva, ahogyan a .saive. Túl voltak mindketten már a nyolcvanötön. Ilyen hő­ségben jobb nem mozdulni, ezt tanácsolta a körorvos, nehogy megtoluljon a vér, |\|yikkant a kisajtó, három pár láb dobogott el az öregek ablaka alatt. Erre már nagymama is felnézett. — Mennek Kláriék. — Mennek. Misiék — állapítot­ta meg nagyapa. Megy az uno­kám is. — Megy. Jobban bírja az már a kaszái, mint a iiúnk. — Bírja. Én is bírtam vala­mikor. . *— Akkor jobban is kellett bírni. Gép nem járt a határ­ban. — Nem. Csak a hintó. Hosszút hallgattak. — Te mama, én érzem a kör­tét. — Milyen körtét? — Amit megettem. Amit min­den aratáskor megettem. — És mégis bírtál dolgozni tőle. . — Bírtam. Megettem a friss kalászt. Jó a friss kalász. — Jobb a tyúkleves. — Az tényleg jobb. Nem fekete már a gerenda. Barna. Lila ég-palásthoz szebb a barna. A mennyezet sem hó­fehér. Sárgás, mint a bajusz. A hófehér vakít, nem szereti a szem. Futnak a percek, máskor meg áesorognak, akár az öreg gondo­latok. Venczel bácsi egyszerre resz­kető ébredéssel nyúlt a pipa után; de a dohányt, úgy tűnik, lant felejtette a gerendán, az udvaron. Ahol tegnap este ül­dögélt. Gatyában, mezítláb, ágy­ból kelve kisétált érte. Forró volt a levegő, mint a kemence szájában. Még neki is, aki könnyen fázott. Csendes szo­morúság kókasztotta az udvari fákat, mert az ilyen szárazság a legmélyebb szomorúság. Az éjszaka is csak andalogva botor­kál át a falun, nem úgy, mint uz igazi, téli éj. A z ember vérében mégis most izzik legtüzesebben az élet. Ott volt a kostök csaliugyan; meg ott egy kék kötény. — Hm — morfondírozott az öreg, amíg tömte a hosszúszárü pipát. Lassan, nehogy elszórja a draga trafikot. — Most csak fel kellene kötni a nadrág elé valót, és mehetne aratni. Ga­tyában, kötőben, mint valami­ket Üldögélt az akácgerendan, eregette a füstöt, ami szinte sem­mi lett a nagy, udvari levegő­ben. Messziről dübögve szólongat- tak a gépek, kései embereket. A tűzgyomrú vasmonstrumok tán le se pihentek. Szentjános bogár lámpaszemükkel harsog- tatták a sárga gabonatengert. A kombájnok. Ha annak a hang­ját hallja? De lehet, hogy trak­toré. Nem a, kombájn ez, a trak­tor élesebb, fiúsabb. Ez meg, mint az érett férfi. Komoly, megfontolt. És a kaszák belevágnak ott. ahol a kombájn már nem fér, vagy dombos a rész. És ahogy' a kasza a búzába, úgy vágott az öreg emberbe a határ képe. Ahogy reszket a fénylő, élő sárga világ, a széle- ken mozgó emberekkel. Különö­sen most, hogy akkora táblák­ban vetették együvé, mint a fa- lu! Milyen felséges látvány le­het! Milyen szívszorítóan csodá­latos! Ez idén még nem is volt kint a határban. Ha megnézhetné. Csak egyszer. Ki tudja, jövőre láthat e még ilyet? Ha jövőre már csak a fű­zek ereszkedő lombjait, pillant­ja, rezzenéstelen szemmel? T átni! Még egyszer látni! Még egyszer látni a fiával, Mi­sivel, az ónokéval. Sandrival! De hogyan? Kiballaghatna odáig? Nagymama úgy sem en­gedne. Bekárpálná, hogy nincs jobb dolga?... A kötő. Ha maga elé vetné, senki se szólhat. Így arattak ré- gente az elvegek. Gatyaszárban, ki kötővel, ki anélkül. A lányok egy szál ingben. Akkor jó volt. A grófnak még tetszett is. Kü* Ionosén a lányok. Azért járkált a hin tóval, függönyözve, mi egyébért? Különben az intéző hajlottá a munkát, sárga lová­ról. A kötőt mindenesetre maga elé simitgaLta, bogozta vastag ujjaival. Pipázgatva kiült a ka­pu elé. Egy két elkésett ember szaporázott még, jobbára bicik­lin. Aztán sebes vágtában Kon­dor Laji, a téesz lógatta!, tele zsákkal a szekér. Üres zsákkal. A kombájn öklendezi tele azo­kat. Kondor Laji mókás gyerek. Nem átailotta hátrarántani a gyeplöt Venczel bácsi előtt, hogy a lovak a sápadozo hajnalcsil­lag felé táitosodlak. — Aratni, Bálint bácsi! Nőm pipázgatni ilyen dologidőben! — Hiszen! Hiszen! — örvende­zett az emberséges szónak az öreg. — lenne valaki, akt felvenne! — Nosza, gyorsan! — kaca­gott Kondor Laji. r l^s leesett az álfa, amikor az öreg sunyi, boldog pillan­tással belesett a házba, aztán aprócska, fürge léptekkel a sze­kérhez igyekezett. Megragadta a lőcsöt, s nagy lihegve, iszonyú lassan, felhúzta magát a kerék­agyra. Innen már Kondor Laji segítette fel, egyetlen, izmos mozdulattal. — Komolyan kijönne, Bálint bácsi? — Nem jönnék, hanem viszel. A szekér puhán gördül, va­jas a kereke. Érdekes. Persze, azért nem ráz, mert kiaszfal­tozták az utat. Simán gurulnak, akár a vonat. De jó a szél, amit a lovak vágnak, tiszta, porta­lan. Szédül bele az ember. Annál porosabbak az eperfák. A krumpliföldről hordja rájuk a homokot, az a meddő vihar, amit a napokban is idekergetett néhány felhő. Vad, dacos, de haszontalan felhő. Rég esett már, kellene nagyon. Majd, aratás után. Ott! Ott a búzamező. Hihetetlenül nagy, végtelen és arányos. Mint valamikor nagymama haja, ami­kor kibontotta, fürdés után. Van ennél szebb, uramisten?! Miért dobog az ember szive?! Miért érzi, hogy szétreped a melle az örömtől? Miért egészen más, sokkal nagyszerűbb, lélegzetelállító ez a határ, mint ahogyan képzelné az ember? Igen, sarga, de ilyen sárga nincs több. Hullámzik, de nincs hozza hasonló lágy mozdulat. És a szag! Vértelep búzák kacagó halam. — Hol a fiam?! \ z esküvő nem ilyen öröm. A szeker bekanyarodott, az öreg Kondor Lajinak dőlt, aki átkarolta, le ne essen. Aztán a lovak poroszkálva megkerülték az első kazlat, amit szorgos ke­zek raktak már is, és prüszköl­ve megálltak. Venczel bácsi tal­pa alatt érezte a szúró tarlót. Otthon volt. — Hol a fiam? — kérdezte már sokadszor, míg valaki fe­lelt. Csak bámultak az öregre, de­rűsen, munkába íelhőzve. Nem volt messze. Tényleg, dombos részen vágták az em­berek kézi kaszával az életet. Misi köztük, őszülő halánték­kal, vailasan, nyugodtan. Ven- czei bácsi megállt a hátuk me­gélt, kicsit messzebb, ne zavar­ja őket. Halántékán vastag, kék erek lüktettek, nyitott ajkát meg­megnyalta, gyötörte a szomjú­ság. De mit! — Jól csinálják. Nincs ben­ne hiba... — morogta hangosan. — Jó darabot ölel egyszerre a kasza. A pipát zsebregyűrte, szokott mozdulattal. Még csak az kelle­ne, hogy szikrát vessen a szá­raz szalma. Állt, szoborként, ar­cán mosollyal, boldogan. Az unoka vette észre. Éppen sor végén, hát azonmód hozza- sietett. Nincs olyan Vállas, mint az apja, akkorka iürdönadnág raj­ta, hogy egy becsületes zsebken­dő se telné ki belőle. De ruga­nyos izmai, mint a gumi. — Nagyapánk hogy kerül ma­ga ide? Van jó dolga, ebben a melegben? Venczel bácsi csak toporgott, mint a teilen ért gyerek. Még a tenyerét is összedörzsölte, örömében, hogy most már senki sem tehet semmit. Mint kis ci­gánygyerek az árokból, úgy fé­nyesedet! á szeme a mély üreg­ben. A ztán jón a fia is, később. Nem hagyhatja a rendet, kasza, kaszára dolgozik. — Édesapám! — a fia nem szól többet, érti az apját. Nem küldi haza. Nem vallatja. Csak ■teást tot « avartan terüljed a homlokát. Az öreg ettől meghatódik, ha­mar könnyes a szeme, megreb­ben a szája. — Látni szerettem volna. Még egyszer. — Hiszen látja még, jövőre is! — biztatja az unoka, piro­sán, frissen, mint a kenyér, ami ebből a búzából sül majd. Az öreg megsimogatja a ka­szát, az unoka kezében. — Adnád ide, Sandrikám, egy picit. — Hogyne! Még mit nem akar? Isjnye, már, nagyapa! De Misi, a fia, egyszercsak nyújtja a magáét. Rövidre nyírt bajsza alatt mosolyog. Próbálja na, édesapám. Ez a kasza. Az ő kaszája! Fi­nom barna nyelű, kézhez szo­kott! Kicsit nehezebb, mint volt, de úgy áll, ahogy kell. Na. néz­zétek, emberek! S a kasza biztos lendüléssel suhan a búzatöveken, alig a föld felett, tempósan, szépen, olyan szépén, hogy felmosolyog a nagy, sarga föld szélén a Nap is. Na, nézzétek! Nagyapa kaszál! Nem muszáj nézni. Nem nek­tek kaszál nagyapa. A földnek kaszál. Ennek a nagy, érett ha­tár földnek, szívességből. Ami megérett, azt embernek kell el­takarítani. mert az emberé itt minden. Hogy suhan a kasza... jó talaja volt a búzának'. .. Pa­csirta nem rebben fel. de csak rebbenjen, ne csapja el a ke­gyetlen él. Búzának halni kell, madárnak énekelni. Embernek dalolni, dolgozni szépen, pihen­ni boldogan ... Jól megfente a iiú. Egyszer tanította, de éles. Mikor tanította? Az volt ré­gen! Na. nézzétek, emberek. Ügyi, alig marad torzsa? Nem hányja, veti, szeme ne pereg­jen. .. ^árga tenger... egyre bel­jebb. . . itt teltebb a leve­gő, itt nyitottabb a szív. . . itt lélegzik belőle az élet. . . húzd utánam. . . hullanak a hosszú szálak. .. de mindig áll az új... pihenj búza... álltái eleget vé­kony törzzsel... jó pihenni... hull... hull... lassan, ahogy az ember akarja. . . Amíg csak fekete karikák gu­rulnak elő. nagyapa szeme elé. Elég! Nem bírja az öreg szív. Gyerünk, nagy a tábla, hiába eszi a kombájn, vannak rajta kasza alá való részek is, jócs­kán. Remeg a kar. zihál a tüdő. — Látja, nagyapa, kellett ez magának? — Kellett, Sandrikám, kellett — nyugtatja az öreg, kötőjébe törölközve. Bólogat, nyálaz, s nem veszi le szemét a kaszáról. Aztán indul vissza a szekér, új zsákokért. De megpakolva. A traktoros vontató is megérke­zett, arra kerül a több. Venczel bácsit felrakjak az ülésre, Kondor Laji nekiereszti a gyepi üt. Álom, — talán csak az éjsza­kai álom folytatódik. Az a falu a mienk? Az. De vakít, villog. Már a Nap süti « agy mama ébred a szender­1' gesbol. Hallotta talán a szekeret? Vagy a kaput? — Hol voltál?... — ásít fo­gatlan, pöttyedt szájjal. — Arattam — mondja büsz­kén az öreg, s arcán letörülhetet- len mosoly. — Arattál? — ifolyog kicsit mérgesen nagymama. — Álmod­tál. — Nem álmodtam. Arattam. Egymásra néznek. És most már elhiszi nagymama is. Nem szól. Fonnyadt, kicsi kezét nyújtja, j S a két kéz egybcüonocbJL­Találko&ún • • Öveges professzorral Nyírbátorban találkoztunk. Ä járási tanács dísztermében tar­tott előadást: Energia és jólét címmel. Akik ott volfak, tudják, hogy alig volt módunk valaha is kellemesebb hangulatban tanulni. Ennyi szenvedéllyel és fiatalo­kat túlszárnyaló lendülettel csak az tud beszélni, aki szakmájának olyan rajongója, mint öveges József. A televízióból is jól ismerjük már. Tudjuk, hogy nála nincs lelkesedésben különbség ha száz­ezrek hallgatják, vagy zsúfolt te­rem a szabolcsi tájon! Nagy tu­dását olyan egyszerű, népszerű formában adja át az érdeklődők­nek, hogy az jut eszünkbe, mi­nél több ilyen nagy tudású elő­adó! hallgathassunk. Előadás után megnéztük a múzeumot, Nyírbátor büszkesé­gét. A professzor minden iránt érdeklődött, a régészet, a nép­rajz, a népművészet egyaránt le­kötötte. Egy pillanatra mégis közelebbről vette szemügyre a barokk órát és a parányi doboz­ban lévő XVII. századi iránytű­ről az! is elmondotta, hogy nap­órának is használták a korabeliek. Késő esti órákban búcsúztak a nyírbátoriak barátjuktól, aki megérdemelt dicsérő sorokat^ írt a múzeumigazgató munkájáról a vendégkönyvbe. Másnap délelőtt a „Pedagó­gusnapon" meghívtam a megye: könyvtárba. „Boldogan megyek el — mondotta —, legalább meg­nézem milyen egy megyei könyv­tár!” Eljöttek Svékus Olivérrel egyii.t, a TIT országos választ­mányának titkárával. A beszél­getés szakmai jelleget öltött. El­mondtuk, hogy az utóbbi időben a természettudományos irodalom iránt egyre nagyobb az érdeklő­dés. A mai modem ember mű­veltségéhez hozzátartozik a ter­mészet!; udományok eredményei­nek alapvető ismerete. A ma emberétől az élet sokol­dalúságot kíván és a könyvtáro­sok segíteni akarnak abban, hogy a természettudományos alapismereteket minél többen el­sajátítsák. „Van-e elég szakkonyvetíc?;' — tette fel a kérdést öveges pro­fesszor. „Sajnos, még kellő aneny- nyiségű nincs” — válaszoltuk. „Mit tettek azért, hogy le­gyen?” Érdekes vizsgálatot végeztünk megyénkben. Mintegy három hó­napja megvizsgáltuk az állami és földművesszövetkezeti könyvter­jesztő boltokban a műszaki könyvek forgalmát. Meglepő ada­tokat tapasztaltunk. 35 megvizs­gált műszaki szakkünyvbői J9 állandó hiánycikk. Ilyenek mint*. Témái: Gépkocsi, l'crmczyj Te­levízió hibakeresés, Kovács; Vil- lamosgépek tekercselése^ 51'ö-p mössy: Gépjárművek villam.09 berendezései. öveges professzor? megelége-t déssel hallgatta ezeket, majd1! felvette az asztalom fekvő „ V mikroszkóp és használata” című. Gondolat kiadásban megjelenti népszerű könyvet és ezt mon­dotta: „Magam is csodálkozom, hogy tudják ilyen olcsón, mindössze: öt forintért kiadni kő y vemet. h Ml még meg is nyugtattuk, hogy a népszerű, olcsó kiadásnak meg1 is van az eredménye. hisz áh* Nyíregj házán is valamennyi péi-’ dány elfogyott és alig tudtunk! kettőt találni, hogy beírja nevétf emlékül könyvünkbe. Gatsó Lászlót Sípkar Barom

Next

/
Oldalképek
Tartalom