Kelet-Magyarország, 1962. június (22. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-17 / 139. szám

A nobs, ahová Szia Andrást bevesaette a léét asaooy. a* ajtó üve©én keresztül kapott r-sair világosságot. Nem sokat. De ez a megszűrt fény is elég volt a bútorok közötti tájékozódás­hoz. Ahhoz, hogy nagy vonalak- barf kivegyék, melyik az asztal, a szék és számukra most a leg­fontosabb, az ágy. Az asszonyok egy árva szót sem szóltak a bent történtek­ről. Nem tettek megjegyzést. Fő­leg szemrehányást. Még pillan­tásukban sem bújkált ilyenféle. Mentek, szó nélkül egymás mel­lett Vagy egymás után!, ahogy a helyzet engedte, mint akiknek akaratlanul is egybehangolódott minden gondolatuk. — Ide, ide feküdj le, igazí­totta meg a párnát Andrásné az ágyon, melyen látszott, hogy előre elkészítették. Erre a cél­ra, mert a dunyha helyett pap­lan volt rajta és a lába felől pokróc, Csak tedd fel nyugod­tan a lábod, nem kensz össze semmit. Majd nemsokára felkel­tünk jó, tette tovább az előbbi- höz a felesége és a két asszony amikor látta, hogy András vé­gignyújtózik az ágyon, vissza­pillantva kiment a szobából. Lábujjhegyen, mint a gyermek, vagy a nagy beteg szobájából szokás. Mikor az ajtó becsukódott és a zárban megcsikordult a kulcs, András soha nem volt még bör­tönben, de abba érezte magát. Olyan magaépítette börtönben, ahol nincsen dátum a szabadu­lásra, se arra mód, hogy felleb­bezhessen valakihez. A feje, ahogy a párnán nyu­godott mégjobban zúgott. Zú­gott, kóválygott, majd amikor szeme megszokta a félhomályt, akaratlanul is körülnézett a szo­bában. Szinte egyenként tapogat­ta végig a bútorokat. A belső saroktól egészen a menny ere tig. Legelőször a diófa szekrészt és az edényekkel megrakott kre- dencet bámulta meg. A szek­rény teteje tele volt befőttes üvegekkel. A kredenc meg ren­dezetlen edényekkel, amiről le­nt, hogy úgy hordták össze va­lahonnan. Majd az aranykeretes régi fényképeket nézegette a fa­lon, melyről régidivatú ruhában emberek néztek rá vissza. Nagy komolyan, vagy arcukon a fény­képezés fanyar mosolyával, amit az elszállt évek sem tudtak el­homályosítani. Végül a mennyezetből alácsün- go bronz petróleumlámpát vette xzemügyre. Ami csak külsejében volt régi, mert belül az égő he­lyén a tejszínű búra alatt már villanykörte lógott. Az egész csüngő szerkezeten felül csíkos volt a mennyezet. Négyszögben, ahogy a szoba megszabta, aztán egy szabályos kör a lámpa kam­pója körül. A körön belül meg meztelen angyalkák játszották a gyermekek legkedvesebb játé­kát, a körbe-körbét. Legtovább az ágy tor­nyát nézegette. A kézzel fara­gott, cifra domborművet, me­lyen tátottszájú oroszlánnal bir­kózik egy meztelen felsőtestű ember. Az oroszlán kétlábon áll. Szája ellátva, farka maga alá szorítva és az ember ezt a tatot szájat igyekszik mégjobban szét­feszíteni. Puszta kézzel a felső és alsó állkapcsánál fogva, ami­ből kilátszanak az araszos fogak Szállási Lászlót Megindult a. jég (Részlet készülő regényéből) Amikor elfárad a nézésbe, a falfelé fordul. Pihenni akar, de mégegyszer visszapillant, mert az egyenlőtlen küzdelem látvá­nya nem hagyja nyugton. Feje pedig erősen nehezedik, füle a beszűrődő zenét tücsökzsomgás- nak fogja fel, majd megszűnik az is, és a félig lehunyt pillák alatt megáll a szem. Megáll pi­henni ez az örökké nyugtalan érzékszerv. De ha! Mi ez? Valami zsong, valami kong s mindez egybe­folyva olyan ismerősnek tűnik számára. Álmodik. Nem. De mégsincs ébren. Nincs teljesen észnél, pedig ha most figyel, tisztán hall mindent. Hallja a toronyóra jól ismert ütését, amint a tízet, tizenegyet és a végsőt, a tizenkettőt üti. £j«y van. tizenkettőt. És ettől az utolsó ütéstől vacog­ni kezd a foga. Mintha fázna, vagy verné a zápor, a hó, a ke­serves fájdalmak, amilyet csak valaha érzett. Mindezek végighullámzanak testén a nagy lábujjától egé­szen feje tetejéig és amikor a fázásból forróság lesz, anélkül, hogy észrevenné szeme pilláját felemeli valami. Csak annyira, hogy kiférjen rajta. Hogy el­hagyhassa börtönét, ahol keser­ves évek tartották fogva. Csak egy csepp az egész, egy keserű csepp, melyet nem tudott a töb­bivel lenyelni. Odahullott most a feje alá tett tenyerébe, a kér­ges ráncok közé. Ezen a parányi részen keresz­tül látja meg a falat. A talon meg az elmosódó mozgó árnyé­kot, melyet hiába vannak el­tompulva érzékszervei, azonnal felfedez, hogy élő embertől szár­mazik. Méghozzá asszonytól, mert tisztán látszik a bekötött fej, az egymásba kulcsolt kéz, ahogy feléje nyúl. Mi ez? — kérdezi önmagától f elretten ve. A képzelet játéka, vagy lidérces kísértés, vagy, de amint érzi, hogy nem tud felel­ni, hogy nem tudja egyensúlyba hozni tudatát, cselekszik. Fel­pattan. — Ki az? — kérdezi, amint hirtelen megfordul az ágyon. De amikor látja, hogy aki az ár­nyékot adja közvetlen az ágya mellett áll, elhallgat. Elhallgat s önkéntelenül félkönyékre dűl. — Csak én vagyok, — szólal meg alig hallhatóan, inkább sut­togva az ágy előtt álló, akit a félhomályban is felismer. Felis­meri az alakját, a régen hallott hangot és az erejét vesztett, de még mindig delejes erőt, mely belőle árad. Érzi a varázst, ami ellen akkor sem védte, most sem védi semmi. — Te... te vagy az? — nyögi lihegve, mint akinek hirtelen melege lett valamtől. Majd ami­kor összehúzott szemmel tetőtől talpig végigméri az asszonyt, fel- rémlik előtte valami. — Hogy kerülsz ide? — mond­ja gyorsan, szinte kérdőrevonó hangon. Ha jól emlékszem igen, persze, hogy jól emlékszem, be­zártad az ajtót. Most meg nem hallottam semmit. — András, Andrásom, lelkem — mondja a vadgalamb legszelí­debb hangján az asszony, — azzal most ne törődj. Elégedj meg annyival, nem tudja sen­kt Van ajtó más is. — Int a szemével a sima fal felé, s míg ezeket mondja, egészen közel simul a férfihoz. Ruhája majd­nem az arcát éri, amiből aka­ratlanul beszippanthatja az asz- szony illatát. Mit akarsz, mondjad mit akarsz, vált át minden át­menet nélkül bosszúságba a Szín András hangja. Ami anél­kül is olyan kemény, olyan csat­tanó, hogyha nem szólna az elő­szobában a zene, biztosan meg­hallanák az udvaron is. — András, Andrásom, — kö­nyörög tovább az asszony és az arcára borított tenyere nem le­het messzebb egy arasznál a férfitől. Zokogni kezd és ez a zokogás végigborzong a testén. Megrázza vállát, melyet nem sokáig tud szó nélkül hagyni. Mindig bosszantotta az asszonyi sírás, de ez most végleg kihozta sodrából. — Mondjad miért jöttél, mert leszakítom az eget, — sziszegi a foga között, és a szabadon levő kezével keményen belemarkol a paplanba. — Bocsáss meg nekem And­rás — rebegi az asszony, de mintha nem is a kérdésre felel­ne, úgy folytatja. — Én tu­dom. . . nagyon tudom, hogy so­kat vétettem ellened. Azt is tu­dom, hogy késő... De az Isten­re kérlek bocsáss meg. Bocsáss meg nekem mindent, mint a tékozlónak. Szin András úgy ereszkedik vissza párnájára, mint akit fej­be vertek. De azon sem nyug­szik. Hányát fordul, mint va­lamikor a mezőn, amikor sza­lonnasütés után pihenni akart és két tenyerét a feje alá tette, egymásra, hogy minél maga­sabbra essen a tekintete. Akkor az egymást kergető fellegeket nézte, vagy a részeg pacsirtát, amint alábukott a hullámzó ve­tésekben. Most a félig lehunyt pillái alól csak a padlást bá­mulhatja. A festett mennyeze­tet, ahol most is a körbe-körbét játsszák a meztelen angyalkák. A■/. angyalkák játéka közé régi, de ismerős képek ve­gyülnek. Széttöredezve, mozaik szerűen, de mégis ismerősen. Űgyannyira, hogy még a héza­gok sem látszanak köztük. Né­zi, s nagysokára érti minden részletüket. Azt, hogy ezek az apró képek mindmegannyi apró történet, mennyire egyek őve­le. .. ... Az elsőnél időzött legtöb­bet. Azzal kezdi, hogy az ut­cán egy lány megy. Kezében szatyor, fején egyszerű, kék szí­nű svájci sapka. De milyen ügyesen elfedi vele parányi kon- tyát. Megy, ring, libeg, szinte száll a sárga falu városi házak között. Az idő azonban suhan. Az almaíák virágzanak és ta­vasszal, mire kizöldül a fű, ez a lány követi a barázdába. Haj­long, ahogy az aranysárga ten­geri szemeket teszi a friss han­tok oldalára és este ez a magot- rakó kéz simítja ki ágyuk le­pedőjét . Az idő. ezután még job­ban suhan. A simogató kéz mindig kérgesebb lesz. A haj változik, a gesztenye szín kö­zött megvillan az ősz, mint oda­ragadt bolyongó ökörnyáL Ké­sőbb, amikor senki sem áll mö­götte, ez ott áll. Áll és követ, mint az árnyék, s biztatja, még akkor is, ha nem szól. Ott áll mellette minden reggel, minden bevégrett nap után, hogy új erőt adjon munkájához. Ez az árnyék a feleségéé. .. — Hallod, — kezdi újra az asszony, és úgy ereszkedik az ágy szélére, hogy teljesen szem­be tudjon nézni a férfival. — Haliod András, bocsáss meg ne­kem mindent, amit vétettem. — De mire a férfi, akinek most olyan messze jártak a gondola­tai, hogy mire megfogalmazhat­ta volna magában a választ, az asszony már föléje hajolt és hosszú, meleg csókokkal, szinte belefojtotta a szót. S amikor érezte, hogy a férfi a meglepetéstől szóhoz sem tud jutni, két tenyere közé vette fejét. Ügy nézte, úgy futotta át, minden porcikáját. A ráncok­kal teli homlokot. A szemöldö­köt, melynek egyikén még min­dig látszik egy régi vágás. A félig lehunyt szemet, a közepén egy kicsit előrehajló orrt, az alatta meghúzódó gesztenyebar­na bajuszt. Majd az előre ug­ró kemény állát és a hófehér ing alatt emelkedő viharral teli széles mellkast. — András, Andrásom. Hallod, — rázta meg gyengéden újra az asszony. — Hallod, jóváteszek mindent. Néz hát rám,... nézz rám! Csak a gyermekeink, csak a gyermekem legyen boldog. . . Itt vagyok látod. Nem tudja senki. Az ajtó be van zárva, hallod? — és amint ezeket sut­togja, egészen odaíészkelődik a férfi mellé. Majd átforrósodott ajkával a bajusz alatt újra megkereste a száját, az ízek já­tékával egészítette ki a szava­kat. Talán öt, vitjjv tír má­sodpercig tartott még e bűvö­let. A -tehetetlenné vált test mozdulatlansága, melyet egyik pillanatról a másikra, robbanás szerű mozdulat váltott fel. Szin András egyetlen rántással húz­ta ki tenyerét a feje alól, és a semmit nem sejtő asszonyt úgy lökte az ágy végéhez, majd a kredenchez, hogy azon rögtön csomóra borult az edény. A dísz­poharak, a komaszilkék, amit ma este nem használtak sem­mire. — Az anyádból a betűt! — préselte ki a szót a foga közül, amint szétvetett lábakkal meg­állóit az ágy alőtt és viZöge szá­mé a gyilkos srerszámnái ke­gyetlenebb volt. Mindig rsalt tu — folytatta. — Mindig csak ti vagytok a fontosak. Csak ti. ma­radjatok a felszínen most isti.' — András, az istenre kenteik.-. — ugrik fel az asszony* és műit ha semmi sem történt volna* könyörögve kapaszkodik a férfi­ba. — Hallod, tekints engeav tekints mindenre, ami szent. — Kuss. — és félkészei el­tolta magától az asszonyt. — Te előtted akkor, mi volt szent? — kérdezi? — Hallgass meg, könyörgöm hallgass meg... — Az, hogy vagyonba menj! Mert én kicsi voltam hozzád. Mi nyolcán voltunk. Érted!? , Nyolc rongyos kölyök, akik nem te­hetnek arról, hogy vannak. Ar­ról még úgy se, hogy nem szer­zett vagyont az apjuk. — Csillapodj, istenem, csilla­podj. — De most mar jó lennék. Jó lenne násznak Szin András, vé­nek a fia, Szin Bandi. Most már jóváteszek mindent. Felejtsünk el mindent. Nem. Most az egy­szer rosszul számoltál. Nem te­szünk jóvá, és nem felejtünk. — Maradj csendbe, az istenre kérlek ne ordíts, ha megtud­ják, hogy itt vagyok, mit fog mondani a falu, a világ. Ha is­tened nincs, legalább nézzed gyermekeinket. Látod, milyen szépek. Hogy szeretik., egymást. Ne tedd őket boldogtalanná. Ne járjanak úgy, mint mi jártunk... Jaj, istenem, mi lesz, mi lesz és az eddig elfojtott zokogás, most gátlástalanul tör elő az asszonyból. _ Az les/, amit mi nem íik’irlun'» — mondja határo­zottan András és olyan kemé­nyen. olyan egyenesen áll a ház közepén, mint a meggyöke- resedett mezsgyecövek. Szeméből a sok éveken keresztül odagyúlt elszántság tükröződik, ahogy a gondolatát fűzi tovább. Az lesz. amit ti nem akartok, érted! — s váratlanul az ajtó felé lépett. — András, — sikoltja et ma­gát az asszony, nem törődve, hogy meghallják odakint, a nya­kába kapaszkodik a férfinek. Li­heg, birkózik, minden áron igyekszik megakadályozni lépé­sét. Tépi. marja magát, szétszórt haja a férfi arcába csap. Majd amikor érzi, hogy nem bír vele. hogy mindennek vége, össze­szedi erejét, s egyik kezével az inge nyakát markolja, a másik­kal belemar annak arcába. A váratlan fordulattól meg- tántorodik András. Nem akarta hinni, hogy ez a rimánkodó 1;ér­ez a mindenre hajlandó asz- szonyi test. most ilyet csinál vi­le, hogy a cieázó ujjak a hú­sába martak. De, hamar elrendeződtek be; i ne a gondolatok. Hamar meg villant benne a cselekvés ősz töne, s egyetlen lendülettel sep- ri le magáról az asszonyt A’ most már még gyűlöltebb asz- szonyi testet, mely rongyosomé­ként hull a kredenc lábához, az összetört üvegek, tálak! közéj 1 A világ könyvtermésének háromti^edT százaléka jelenik meg hazánkban Miért „nagyvonalú" a magyar könyvkiadás? Munkás művészek Kínában Tiencsinben, a Kínai Népköz- társaság egyik legnagyobb ipari városában kiállítást rendeztek a város üzemeiben és gyáraiban működő műkedvelő munkás művészek festményeiből. A kiál­lításon több mint 180 festményt mutattak be. A helyi sajtó a legnagyobb elismerés hangján írt a munkásfestők kiállított műveiről és megállapította, hogy a mostani kiállítás igen nagy hála das t mutat a tavaly meg­rendezett hasonló kiállításhoz képest. A tiencsini munkás mű­vészek egy év leforgása alatt is igen sokat fejlődtek. Ez a fej­lődés nemcsak a témák gazdag­ságában, hanem a művek művé­szeti színvonalában is megmu­tatkozik. A kiállításon bemuta­tott száznyolcvan művet egyéb­ként ezer festményből válogat­ták ki. Tiencsinben egyébként számos munkás művész alkotó csoport működik neves kínai festőművészek irányítása alatt. A könyvnyomtatás több száz éves története alatt a világon több mint 12 millió különféle mű jelent meg. A világ könyvállo­mánya természetesen szüntelenül gyarapodik, s a szakértők becs­lése szerint tízévenként megkét­szereződik. Jelenleg évente hoz­závetőlegesen 1 200 000 különféle mű jelenik meg a világon. Ho­gyan „részesednek” ezekből az adatokból a magyar könyvkia­dók? Magyarországon évente mintegy 2500 mű lát napvilágot A magyar könyvkiadás äfáqrae­terve alatt pedig — 1361-tól 1965-ig — összesen 18 000 könyv jelenik meg. A világ könyvkiadá­sának tehát mintegy húroin'ize-í százalékát bocsátják ki ház. iá­ban. Ez a szám jelentősebb, ha' azt te megvizsgáljuk: mi számít könyvnek? Az UNESCO a 43 oldalon — tehát három íven fe­lüli kiadványokat tekinti könyv-1 nek. Mi magyarok sokkal nagy­vonalúbbak vagyunk: csak « 61 oldalon — négy íven — felüli- kötetekre mondjuk: — könyv!

Next

/
Oldalképek
Tartalom