Kelet-Magyarország, 1962. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-18 / 41. szám
Horváth Sándor: A gladiátor pénze 4 sminkmester befejezte ■ munkáját. Még egy utolsó pillantást vetett művére, aztán elégedettem veregette meg Pierre Dumas vállát: — Nézzen a tükörbe. Tökéletes a maszk. Saját édesanyja sem ismerné fel magát, de esküszöm még a maga fenevadjai sem fognak magára ráismerni. Felgördülhet hát a függöny, kezdődjék a játék! Dumas kíváncsian nézegette magát a tükörben. Valóban, egy vadidegen arc tekintett vissza rá. Torzonborz, szakállas ókori gladiátor ült vele szemben. Ebben a pillanatban valahogy mindez érthetetlennek és értelmetlennek látszott számára. Hogyan került ő ide a filmgyár öltözőjébe és mire való ez az egész cirkusz? Egész életében bátor embernek tartották és az is volt, de most félelem lopózott szívébe. A Szajna-part jutott eszébe, szeretett volna most odarepülni, itthagyni a filmgyárat, a szerződést, a rendezőt, mindent, de mindent. Szeretett volna újra kisfiú lenni. Pierre ott született a Szajna- parton egy eldugott kis halászfaluban és ott is nőtt fel egyszerű halászok, sivalkodó gyerekek, háziállatok, meg halak között. Jóbarátja volt- itt minden ember minden állat, fa és bokor, az ég és a folyó, s az apró szigetek a folyóban. Szüleit korán elvesztette, nagybátyja vette akkor magához, aki gyakran ivott és részeg fejjel mindig elverte. Amikor már nagyobb fiú volt, ő vitte be a halat eladni a párizsi piacra. Ezek az utak mindig boldog izgalommal töltötték el. Igyekezett gyorsan túladni portékáján, aztán nekivágott az ismeretlen kőrengetegnek. így jutott el egyszer a Köztársaság-térre, az Ismeretlen Katona sírjához, majd másik alkalommal a Luxem- bourg-kert csodálatos szökőkut- jaihoz, a Notre Dame templomához, így ismerte meg a Quartier Latint, így jutott el a Tuil- leriák és a Champs-Élysées között a Place de la Concordera. ahol egy évszázaddal ezelőtt a hírhedt guillotinok álltak. Aztán végigjárta a Rue de Richelieut és a Montmartre hosszú házsorait. Egy új világ tárult fel szemei előtt, amely felizgatta fantáziáját és ellenállhatatlan vágyat lopott szívébe. Szerette volna megismerni ezt az új világot és szeretett volna eljutni más tájakra, más városokba is, melyeket csak hírből ismert. És vágya hamarabb teljesült, mint gondolni merte volna. Cirkusz érkezett Paris egyik külvárosába. Vidám gyereksereg követte a kocsikara- vánt és a kíváncsi tömegben ott volt Pierre is. Alkalmi munkát vállalt a cirkusznál és így ismer- kedett össze Leroy kapitánnyal, „minden idők legnagyobb állat- idomítójával”, amint azt a plakátok is hirdették. Leroy magához vette és apja helyett apja lett. Magával vitte és neki adta öregedő szíve minden szerete- tét. Megtanította az állatok életmódjára, szokásaira, megtanította őt az állatok nyelvére. Nem volt könrtyű dolga, sokat kellett dolgoznia, de tetszett neki ez az életmód ' és szerette az állatokat, úgy szerette őket. ahogyan csak a természet ölén felnőtt emberek szerethetik őket. Lassan beletanult a mesterségbe és elérkezett az idő, amikor már önállóan is szerepelhetett a cirkusz porondján. Egy este azonban véres és végzetes tragédiának volt szemtanúja a rivaldafényben. Minden pillanatok alatt játszódott le. Leroy legkedvesebb oroszlánja megtagadta gazdája parancsát és vérbenforgó szemekkel rontott a kapitányra. A z állatidomárnak talán életében először remegett meg a keze. Revolvergolyója célt tévesztett, az oroszlánt csak megsebezte és az még nagyobb dühhel rontott rá. Leteperte és pillanatok alatt halálra sebezte gazdáját. A cirkuszban kitört a pánik, nők sikoltoztak, férfiak ordítottak, néhány lövés dördült el és a tomboló fenevad véresen dőlt el a porondon. Leroy halálos ágyán ■ három kölyökoroszlánt hagyott a fiúra. „Neveld fel őket magadnak, csak egyre vigyázz! Ha úgy érzed, hogy öregszel, hagyd abba idejében és vonulj vissza, amíg nem késő. Én sajnos nem hallgattam az eszemre és elkéstem.” Ezek voltak utolsó szavai. Pierre másodszor is magára maradt az életben. A cirkuszban Leroy helyébe lépett és az élet ment tovább. Később a három oroszlánkölyók is felnőtt és most már ők is felléphettek esténként a rivaldafényben. Hírnevet és pénzt szereztek gazdájuknak. De a pénzt telhetetlen gyomrukkal el is fogyasztották. És ahogy teltek, múltak az évek, Pierre egyre többet gondolt tanítómestere szavaira. Idejében visz- sza kell vonulni, amíg nem késő. Csak egy kis tőkém tenne, — gondolta, — és az alkalom egy szép napon tényleg az ölébe poty- tyant. A szerencse, vagy a végzet, — nem is tudom minek nevezzem, — egy spanyol filmrendező képében kopogtatott be hozzá, aki a cirkuszok porondján keresett statisztákat készülő filmje számára. Pierre első alkalommal hallani sem akart a rendező ajánlatáról. De az kitartó volt és főleg kitűnő üzletember. Az első este 3000 dollárt ajánlott, a harmadik közösen elfogyasztott vacsora után már 10 000 dollárnál tartottak. „Nézze Dumas ú -, én megértem, hogy ön sajnálja íeialdoz- ni a három oroszlánját, de gondoljon a jövőjére is. Egyszer maga is kiöregszik ebből a szakmából és akkor jól fog jönni uz a 10 000 dollár. Na, gondol ja meg. Egycsapásra híres embert csinálok magából. Képzelje csak el! A Néró császár életéről szóló filmben maga lesz a rettenthetetlen hős gladiátor, aki legyőz minden embert és minden vadállatot. Tíz perces produkcióért 10 000 dollár! Máskor is birkózott maga az oroszlánjaival, csak éppen most meg kell ölnie őket. Maga bátor és érős, és különben sem kockáztat semmit, mert az embereim revolverrel vigyáznak majd magára a ketrecen kívül. Képzelje csak el, sokmillió szenzációra éhes ember látja majd magát a mozik vásznán, amint leteríti a három fene vadat. Egyiket a másik után. Maga lesz a világ leghíresebb embere. És a film elkészülte után nyugalomba is vonulhat, abbahagynatia ezt a nehéz mesterséget, vásárol egy kis üzletet, amiből boldogan, gond nélkül eléldegíl majd élete végéig. Gondolja meg Dumas úr. Fogadja el ajánlatomat, Holnap utazunk Madridba!” „A kísértés erős Volt és Pierre gondolkodóba esett. „Csak legalább a három állatot ne kellene megölnöm! Nem lehetne ezt a filmet úgy csinálni...” „Nem, nem! én élethű filmet akarok. Nekem három kiterített oroszlán kell; én valódi élethalál harcot akarok a filmvászonra vinni. Nos Dumas úr, 15,000 dollár az utolsó ajánlatom.”' A madridi filmstúdió udva- rán minden előkészület megtörtént már a különös és veszélyes felvételhez. Három ketrec állt az udvar közepén, előtte hatalmas vasrácsokkal körülkerített térség; a küzdelem szánhelye. A vasrácson kívül-már be volt állítva két oldalról egy-egy filmfelvevőgép, felvételre készen. A rendező, mint valami hadvezér rohangált ide-odá, utasításokat osztogatott, hogy filmjének ez a néhány perces jelenete minél tökéletesebben sikerüljön. A három ketrec felől félelmetes morgás hallatszott. A vadállatokat napok óta éheztettók, hogy minél tökéletesebb produkciót nyújtsanak majd. Dumas ott állt a vasráccsal körülvett térségen, gladiátori öltő zetben, kezében egy rövid éles karddal. Felálltak . az őrök . is a rácson kívül revolverrel a kezükben. Minden készen állt hát a nagy jelenet forgatásához. A rendező intett az első ketrec felé. — Kezdhet j ük! A ketrec ajtaja kicsapódott és vérbenforgó szemekkel rontott be a porondra az első kiéheztetett állat. Pierre maga előtt látta a feléje rontó fenevadat és egy régi cirkuszi előadás képe villant keresztül agyán. Leroy kapitányt látta maga előtt, vérében tét- rengve, az oroszlán karmai között. De,. gondolkodásra nem volt idő. Az oroszlánban feltámadt a bestia, hajtotta a létfenntartás •ösztöne, élni akart, enni akart és borzalmas ordítással szökellt az útjába került zsákmány felé. Dumas minden izmát és idegszálát megfeszítve várta a támadást. Az operatőrök lázasan dolgoztak. Ember és állat a porban fetren- gett. A , gladiátor kardja lecsapott... egyszer... kétszer... háromszor... A vadállat hörgött, vére szétfolyt a porban, aztán még néhányat rúgott és mozdulatlan maradt. A rendező izgatottan kiáltotta a gladiátor felé: „Jól van Dumas! Óriási Volt. Csak kitartás!” Dumas letörölte arcáról a vért és izzadságot és újra oda- állt a -fel-vevőgépek kereszttüzébe. A másodikkal' könnyű volt a dolga. Ezt Mindig a legjobban szerette.' Szelíd volt, akár egy macska. Aztán... a harmadik... Az első pillanatok után... Az oroszlán elengedte áldozatát,- hogy aztán újra támadjon. A vérben fetréngö ember két- i ségbeeset'ten kiáltott az őrök felé: „Segítség! Emberek, segítség! Nem bírom tovább!” Az őrjöngő állat már támadott is újra. Lövések dördültek el és az oroszlán sebektől borítva rogyott gazdája mellé a porba. Az operatőrök lázas sietséggel dolgoztak. Három vérébefagyott oroszlán és egy félholt gladiátor a Cirkus Maximus porondján, Néró császár lábainál! Micsoda kép!' D lumast íélholtan szállították a kórházba, a rendező reszkető térdekkel, falfehéren tá- molygott be szobájába. A segédrendező aggódva követte. Még sohasem' látta főnökét ilyen állapotban. — Uram,- ön nem tehet semmiről. Az a szerencsétlen Dumas ugyan nyomorék lesz egész életére, de az ön lelekiismeretét nem terheli érte felelősség. Dumas őriként vállalt minden kockázatot, , aláírta a szerződést. Nyugodjék meg uram. A rendező értetlenül nézett a fiatalemberre, aztán elnevette magát: — Barom. Lelkiismeret? Tudja mi lesz éz a néhány filmkocka? Világszenzáció! Amilyen még nem volt a film történelméban. Kiss Zoltán: Esti kép Állok a parton. Felém az alkony lopakodva jő. Csalóka játék, miként az árnyék imbolyogva nő. Kezében pemzli, színesre festi az esti képet, bíborvöröshöz lágy-kéket öntöz, színét az égnek. Fák, lombok zöldjét bevonja ködként, szürke palásttal, s partjain Mül, mély csendbe merül a víg madárdal. Állok a parton. Felém az alkony lopakodva jő. Csalóka játék, miként az árnyék - mbolyogva nő. Ölelő karja cjbe takarja az esti képet, mögéje állva teríti rája leplét az éjnek. A pátyodi könyvtárban KEDVES MEGHÍVÁSNAK tettünk eleget a minap, amikor a Megyei Könyvtár munkatársaival elmentünk a fent nevezett község könyvtáravató ünnepségére. Ne olyan hatalmas, csinadrat- tás ünnepségre gondoljon itt valaki, ahová már a látványosság kedvéért is elszoktak menni az emberek. Hanem csak szerény, minden sütés főzés nélküli egyszerű kis összejövetelre, amilyet egy 600 kötetes könyvtár átadása, na meg a községi kulturális alap kerete megenged. Az ilyen ünnepségekre járók szokásától eltérően md pontosan érkeztünk. Helyesebben egy órával elébb és ahelyett, hogy szóltunk volna valakinek, kik vagyunk, mik vagyunk, szépen helyet foglaltunk a terem egyik sarkában. A kultúrteremben húszán lehettek érkezésünkkor. Többnyire fiatal gyerekek, iskolások, akik nyugtalanul izegtek-mo- zogtak a vadonat új székeken. (Később tudtuk meg, hogy a székeket is most kapták.) Már az elkeseredéshez álltunk közel, meg ahhoz, hogy szépen elillanunk — Pali, a sofőrünk ezt jönéven vette volna, — amikor megkezdődött a szál- lingózás. Kint a februári estében a nagypelyhű hó, a teremben meg az emberek. Először csak egyesével, kettesével, de később olyan csapatokban, hogy egész szép sorokat foglaltak el. öregek, fiatalok, asszonyok minden válogatás nélkül, ahogy az utcán menetközben összeverődtek. Nem kellett őket hajbókolva tessékelni senkinek, hogy hova üljenek, hogy hova szabad ülni, hova nem, hogy ez fenntartott hely, mint ahogy ez régien volt szokás. Mindenki oda üit, ahová akart, ahol hely volt. Szóval felszabadultan, minden gátlás nélkül vették birtokukba a helyiséget. Ettől csak egy másik kép volt kedvesebb, amit ahogy súgtam Bahát Lacinak, meg kellett volna örökíteni, öreg néndkék, öreg bácsikák és fiatal gyerekek vegyesen néaegették a ■vadonatúj könyveket. Nézték, forgatták, bele-bele lapozgatva éf az ismertekről mindjárt véleményt alkotva. —• Ezt fettéfeleniül olvassa el szomszédaszony, — mondta egy fekete fejkendős a másiknak és szakértő széniekkel válogatott tovább a kötetekben. NÉZTEM ŐKET. Néztem a mozdulatukat, a szemük villogását, amiből valami belső éhség, valami utáni vágy csillogott. Akkor sült ki, amikor megkezdődött az est, hogy nemcsak a könyvtárt adják át rendeltetésének, hanem az ürnsz ajándékát, a televíziót is. Valami jó munkáért kapták és nem mulaszthatták el az alkalmat. Televízió, könyvtár, klubest, nem is olyan kis dolog egyszerre egy ilyen kis községben, Mert ez biztos nem magától jött létre. Ez valakinek és valakiknek a jó munkáját dicséri, de mivel nem tudom személyesen kiét, csak az vegye magára, akinek valami köze van hozzá. Mire felére jutottunk az estnek, már alig fértek a terembe. Álltak, szorongtak, még az előtér ajtaját is kinyitották, hogy többen hallgassák. Egyszóval csak úgy nyüzsgött a nép a teremben. A legfiatalabbját aztán hazaparancsolta egy pedagógus, hogy a székek összerakása után nagyobb hely maradjon azok számára, akik táncolni, vagy másképpen szórakozni akarnak. Számunkra is összetoltak vagy három asztalt és biztattak, hogy üljünk le. Desztillált gyümölcslevet tettek elibünk és apró poharakat. EGY NEGYEDÓRA múlva már hangosan vitáztunk. De nem az irodalomról, hanem a tsz-ről. Egy-kettőre felfedezték bennem a szakembert és nem győztem felélni kérdéseikre. Bahát Laci nem is állotta megjegyzés nélkül, hogy nagyobb sikerem van állattenyésztőnek, mint írónak. Igaza volt. Vajon, megszívlelik-e ezt ag- ronórnusaink?... SZÁLLÁSI LÁSZLÓ 9 KECET-M AGY.A KOKSZA«
