Kelet-Magyarország, 1961. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1961-10-01 / 231. szám
/ 'N A negyem. magot eg szeplőtlen, $ « Kap beragyogja vele együtt a környező mindenséget. És oz ezüst fejű apa megint vágja a következő falatot nyár- sonsült szalonnából is, kenyérből is. De a rágása most megáll addig, amíg egy nagyra, hosszúra nőtt sóhajt kituszkol magából. Szemei látomást oéróan bunyódnak össze. — Dehogy voltam annyi idős mint ti, gyermekeim — így kezdi. Dehogy voltam. Tizenegy éves gyengeség voltam én még csak. De iskolába nem jártam már. Pedig egy osztály hiányzott még, hogy meglegyen a hat. Megboldogult jóapám azt mondta: „Úgyis szegénység a mi sorsunk, fiam. Ha még kenyerünk sincs, mit ér a tudományunk? Gyere, a munkát tanuld inkább, mint többi testvéred”, Rózsa árcú lánya, legénye- sedő fia történelmet váró áhítattal figyelnek beszélő apjukra, akinek szava a fasor alatti ebéd helyéről bong bele június melegébe. — Legelőször ittformán kapáltam én is. Két kisöblös haszonbérletünk volt itt a lápon. Még az is ide jutott se többe, se kevesebbe. De... csak a neve vol annak hasznos, mert anyám, apám rengeteg egyéb közt azon is folyton bánkódtak, hogy sose tudták tisztába tenni az árendát. Pedig sokat mentünk, Hej! de sokat mentünk! Napszámban, részes föld vállalásban, uradalmi summáskodás- ban égettük magunkat mind a kelten. Az egész család. Mégsem voltunk senkik, mégsem vittük semmire. Szegények voltunk, akiket ezer felől tépett, zaklatott a sors.' Mii jóm pióca csüngött rajtunk. De nem volt szabad hozzájuk nyúlni, még- csak hangos szóval se megbántani... őket. Tűrnünk kellett, hogy szívják a vérünket... Nem ezt akarom én persze, egészen elmondani nektek, mert száz ilyen délidő is kevés lenne arra. Hanem csak az én első kapátási napomat. Amit míg élek, nem tudok elfelejteni A sült szalonna pirult borit ketté töri, s egyik részt lányának, másikat fiának adja. Surcát szájához emeli és a zsírtól megtörli száját, a puha fehér morzsáktól maréknyi bajuszát. Aztán a huroktól tágra eresztett karos kosárba nyúl cukros kőttésztáért. — Szóval, ilyenforma, inkább kicsi termetű ember volt apám is. De sok nagynövésű csakis utána járhatott munkában, emelésben. Akkor hajnalban is, mikor a napnak még kelése se látszott, ő hátoldalra már lök- döste a fejem. „Keljél csak fel, kisfiam. Menjünk kapálni”, mondta. Én nagyon szereltem volna még aludni, de ő ismét megkocogtatta a fejem. „Na, ugorj már, kisfiam, aki sokat alszik, hamar meghal.” Mikor leszálltam az ágyról, a petrós- lámpára úgy hunyorogtam, mint szeme nyíláskor a kilenc napos macska. De mert nem akartam elmaradni a többiektől, számba vizet vettem a korsóból, amit a markomba csorgattam és úgy mosakodtam... Apám már előzőleg könnyű fűzfa-nyélre tette azt a kapát, amit nagyapám visszahagyott azelőtt pár évvel. Jó kis kapa volt az, járatra kapaiva, formálódva. Apám külön is megkalapálta nekem, hogy jól fogjon... A folyó partján jöttünk végig, le az ösvényen, egyenesen erre. Elől apám jött szegény, gyorsén, s lábait mikor emelte, sarkaival kicsit befelé csapta « port. Utána kocogva megfigyeltem én azt. Mintha sietve menve most is látnám... Jobbjával megint a füles táska irányába nyúl, de keze megáll a fél úton. Visszaereszti ölébe, a másik mellé. Aztán tovább folytatja történetét, t — Hideg volt a harmatiól nyirkos fStd. KXtönoSmi a talpam széle fázott. De mi jöttünk. Elől apám, utána én, azután Róza, Emi, Maristul testvéreim. Julis még nem járt mezőre, hogy még tőlem is gyermekebb volt... Mikor megérkeztünk, nem kellett letenni semmit, csak a csecses korsót. Tarisznyát nem hoztunk. Nem volt annyi ennivalónk se, amennyit egy hangya elbír. Apám. akkor megemelte a kalapját és azt mormogta: „Én- istenem segíts!” Utána hozzám szólt: „Na, gyere csak ide, kisfiam. Megmutatom neked egyenként három tőnél, hogy kell kapálni. Engem is annyinál tanított meg apám”, így mondta. És mutatni kezdte. Azután kérdezte: „Látod?” Én pedig igyekezve feleltem, hogy látom. „Akkor ezt az egyet te csináld meg”, biztatott. S mikor az első három tövet én is megkapáltam, azt mondta, hogy jó kapás leszek, csak még gyorsabban kell jártainom a kezem. Meg neféltsem a derekam, hajoljak előbbre, a sortól pedig lépjek hátrább, nehogy elvágjom a lábam. Mert az nagy szégyen. Ha meg fájna a derekam, mert felülne Laci és nagyon nehéz lenne, ö majd leüti a kapa fokával. A lányok nevettek, hát kiscsi- kó igyekezetemben cn is nevettem. És rugdosott bennem a pajkosság még akkor is, amikor sort fogtunk... Volt abban gaz rendesen, mivel csak szántva volt, utána meg semmi. Kivált a muhar igyekezett a tövek árnyékában tanyát verni. Ügyannyira, hogy majdnem minden tőnél le kellett hajolni. A nap is magasra ért és t I' f jonnan kapott • munkásór egyenruhámat simogatom, s helyezem vállfára a kisfiam kutató tekintete tüzében. Képes hetilapot forgat és hol rám pillant, hol az újságra veti a szemét. Súlyos problémával viaskodik buksi lejében, — végül is szóra nyitja a szájat. — Apuka — szói bizonytalankodva — le biztosan tudod, te olyan vagy, mint ezek a bácsik a képen, akik Berlinre vigyáznak, ha más is a ruhád... — Mond apuka tényleg lesz háború? Meghökkent c komolykodó kérdés. Felnőttek számára már készen is volna a felelet „Mirajtunk múlik, a mi egységünkön, a mi bátorságunkon”, de a gyerek- i nek, hogy is magyarázzam meg? sütött egeáelmesen. Szó egyáltalán nem esett köptünk, pedig a früstök ideje is jóval elmúlt már. Jót .nem tudtunk mondani, panasszal meg nem akartuk zaklatni egymást __ A könnyű nyelű kapái, amit nagyapám kapatott járatra, mind jobban nehéznek éreztem; az éhség valósággal csikarni kezdte a gyomromat. Nem voltam én már pajkos kiscsikó, hanem egy fáradó éhes gyermek. Aztán, ahogy közeledett a dél, meg-megálltam és . a kapanyélre támaszkodva ágaskodtam, hogy minél messzebb lássak: nem hozza-e még édesanyám az ennivalót? Mert úgy volt megbeszélve, hogy anyám kikerít valamit és délire utánunk hozza. De hasztalan néztem én, csak nem akart jönni. Az ácsorgások után kétszeresen is igyekeznem kellett, míg utói értem a többieket. Nem akartam, hogy lánytcstvéreim lenézzenek elmaradásomért. Hiszen apám is megdicsért, hogy jó kapás leszek... Kicsit megáll a beszéddel és hármat is sóhajt, melyek közül az utolsó akkora, hogy ádámcsutkáját felkény szenti közvetlen az álla alá. — Anyám akkor érkezett meg — folytatja tovább —, amikor már nem akartam magam nézésével tovább csalat- tatni. És első szavai az enyémek voltak, hogy: nem vagyok-e fáradt? Megéheztem-e nagyon? Én pedig csak néztem rá, és a fejemmel intettem inkább, mint mondtam a nemet. Bár valójában sírni szerettem volna, meg kikapni kezéből a kasornyát és kibon* A m mintha csak megérezné pillanatnyi zavarom, ő maga ad választ saját kérdésére —... ugye ha a mi katonáink, és ha te édesapám erősek vagytok, nem jöhetnek ide, akik ölni akarnak, le akarják rombolni a házainkat és akik ezeket a csúnya bombákat csinálják? — mutat újjával egyik képre. — Igazad van kisiiam — szólok elgondolkozva — a mi erőnkön múlik minden. A kkor hát édesapuka, kérj nagyobb puskát, mert én nem akarom, hogy anyukám féljen, sírjon és a négerbaba sem, amit a télen hoztál nekem Olaszországból, amiről elmesélted, hogy az az amerikai gyerek be- lelüvöldözött. Nem akarom apukám. Vigyázz ránk! — könnybe- iábad a kisfiam szeme, pedig 6 tqm. azonnal es magam fogni hozzá enni mindhez, amit hozott, utána meg..., utána azon nyomban aludni estig, aludni azon túl is... De mindebből csak annyit tettem, hogy amikor mellé értem, megfogtam feketepettyes ráncos szoknyáját, mint akkor szoktam volt, amikor együtt mentünk valahová. .. Péki kenyeret hozott, meg liabarlpaszulyt. De milyen kenyeret?! A héja valóságos szén volt, a belseje mégis ragadós, kékesfekete masszának maradt, mint az öreg sár. Fogunk közé, szánkpadlására ragadt; sót se igen tettek abba egy szemet se. Anyám így mentette, a kedves, mert azt mondta: csak egy kilót kapott belőle, azért is majd letaposták. És kívánta — legyen bé- liességes nyugodalma szegény-. nek —, hogy... mihamarabb szebb kényért egyen a dolgozó ember. Jó néhány év múlt cl, még nehezebbek, még kutyábbak, mire teljesült kívánsága. Hunyorítás nélkül néz a ragyogó égbe, nem úgy. mint az előbb. Két gyermeke meg ötét nézi. — Szóval... a habartpaszuly... azt már jobban ettük. Anyám csinálta. Csakhát, kicsit túl hígra sikerülhetett a habarása — liszt nélkül. A tej Pongó Dániáktól került cserébe, paszulyért. Abból akadt még otthon eppen egy kevés... Jól laktunk? Ettünk. Hozott anyám két tányért, két kanalat. Ö mérte ki a porciót is a kiló kenyérből, három literes ételhordóból, ötőnknek. Ügy ettünk egymás után. A kenyérféle égett héját levágtuk. Apám azt mondta: hadd egyenek az égi madarak is. Azután nem sokáig ültünk. Apám alig gyújtott rá pipájára, máris a kapáért nyúlt ezekkel a szavakkal: „A szegényember nem lophatja a napot”. Anyám haza indult, mi meg, nagyobb gyermekei, apám után álltunk sort fogni. Most zsebben fényesre sú- rolódott dóznit vesz elő. Fiát is kínálja a kész cigarettákkal. Az mosolyogva szabódik, hogy nála is van. De ő mégis kínálja. Azután gyufát sercint. — Dehogy volt akkor eke- kapa-féle, meg kapálógép — szól tovább eképpen. — Egyformán kellett vágni a sorok közit is. Minden gyufaszál- helyre oda kellett csapni. S ahogy telt az idő, úgy éheztem én megint. Az ég aljától felfelé hajításnyi formán állt a Nap, amikor a délelőttitől is kegyetlenebbül éreztem az éhséget. Gyenge, koszos kezem még nem ismeri, hogy mi a háború. — Megígérem kisfiam! — fordulok hozzá és úgy fakad a szó a számból mint egy eskütétel. — Teérted, s még sok hozzád hasonló kacagó gyermekért fogjuk a fegyvert. Nem, téged nem érhet baj. Fordítsd csak kisfiam a lapot. Látod azt a képet, az a mi repülőnk. A leggyorsabb madárnál is sebesebben száll. Az ott a mi rakétánk: a legelszántabb gonosztevőnél is erősebb. Ez lefogja a kezüket és méltó választ ad nekik, ha megzavarnák az életünket. 14 atalmas a mi erőnk kisfiam, hajtsd nyugodtan álomra a fejed. Van aki vigyázzon álmaid felett. Kecskovszki József izzadt a kapa. nyelén éi a szemem is csípte-marta a beléje jutó sós verejték. Hogy kicsiségem miatt nagyon közel hajlókádztam a földhöz, orrom eldugult a sok portól, amiért a számmal úgy hápogtam, mint kenderlével zavart vízben a szédülő hal. Szívem kalimpált, mintha széjjel akart volna verni. A tarkóm, meg a szólítom közt nyilallott a fájdalom; szemem előtt kínlódásom tűzkarikái ugráltak. Derekamból , mintha a Nap szaggatta volna ki a csontonurt szilánkonként; karom már inkább eszem nélkül járt fel-le. De a legtöbb, a legnagyobb mindentől az éhség gyötrelme volt __ És akkor megálltam. Megálltam úgy, hogy a kapál földbe vágva hagytam. Két kezemmel a derekam tapogatva indultam el a szomszédos gabonába. Amikor beleértem, — amit, emlékezetem szerint Szekeresék béreltek, — úgy tettem, mintha nyomni akarnám le magamról a rövid glottga- tyát. Lehúzódtam. És nem maradtam egy helyben. Négykéz- lább mentem a már virágzó vetés túlsó oldalára. Hamar kiértem amarul, mert nem ilyen egybe illesztett volt akkor a falu határa, hanem, üt például köblös földek voltak tizennyolc lépés szélességgel. Máshol meg csak pár lépés, nyurga darabocskák... Amikor hát a vetés másik oldalára értem, megindultam a barázdában ugyancsak négykézláb visz- szafelé. Amerünncn reggel kezdtük a kapálást. Mikor gondoltam, hogy azzal a hellyel lehetek egyirányba, ahol délben ültünk, másztam ismét át a gabonán. A nagyapámról maradt kitudhatta hány éves, már teljesen alaktalan, csupa zsírosföldes kalap-féle folyton kiesett a fejemből, amiért végül is a számba gyűrve vittem, mint halála elől futó kutya az ehetetlen koncot. A hosszú, letört gabona szálak nyakamra gabalyodlak, s a zöld nádakról apró, ietűhöz hasonló szárnyas férgek hulltak kopasz fejemre, fülemre, a mászástól hátracsúszott túszon ingem alá. Mert vadabb volt akkor még a halár. Egyik, azelőtt évről maradt napraforgó tövet mozdított el a kezem, ami alól centis nagy hangyák özöne zudutt fel reszkető karomon, lábamon és pillanatok alatt ellepték testemet. Csíptek, haraptak amiért széttúrtam házukat, nem egy még a számba is bemászott. Félős elkeseredésemben visítani, ordítani szerettem volna, de összeszorítottam a fogam és csúsztam, másztam tovább előre... Mint orzó állatot ösztönös szimatja, úgy vezetett engem is reményes szándékom épp a kívánt helyre. Aztán ki- lesketődtem. Apáméit kapáltak. De az én szemem meg úgy kezdett járni, mint az üldözött gyíké: kerestem csörgő nyállal a levágott, égimadaraknak szánt égett tkenyérhéjakat. És akkor hirtefen úgy megijedtem a csodálkozástól, mintha a föld hasadt volna meg alattam. Sehol nem láttam egy darab kenyérhéjat. Nem bizony, egy szikrányü se! És villámként vágott belém annak emlékezése, hogy a tőlem két évvel idősebb Mariska testvérem alig fél órával előttem ugyancsak a gabonában volt. Híjí Ha akkor közvetlen a szemem előtt van, nem jó lett volna. Tán... még meg is tudtam volna ölni!..: Szegett szélű fekete kalapjai jobban a szemére húzza, és felállni készük — Azért mondom én hát nektek, gyermekeim, hogy nem mindig volt így a mos» főni. Node, menjünk is tán. Lejárt a délidő. Ügy Idiom, a többiek is ^mozgolódnak -más.*, 7
