Kelet-Magyarország, 1961. október (21. évfolyam, 231-256. szám)

1961-10-08 / 237. szám

TőuLLatiak a ltot Lek A művészet és a társadalmi élet Hullanak a leve­lek. Olyan az ősz, mint egy pákosztos ro­kon. Bcle-bclekóstol a dús lombokba, erős, határozott ha- rapfi-titkai, nincs egy >gás a bőséges terítéken, ami ne keltené fel az étvá­gyát. S a háziak büszkék, hogy ízlik neki. Kisdiák magolja az áplu'Szbénégyze- tel, s a grafit köny- nyen siklik a koc­kákon. A bérház udvarán karcsú fia­talasszony teregeti a kötélre a nedves ru­hát. A feketekávé zamala járja át a gépirónö ínyét a miniatűr presszóasz­talka mellett. Bőg a motorkerékpár a po­ros országúton, a sebesség szerelmese csíkot hasít a kül­városba. Hullanak a leve­lek. Egy nyanyóka nyloncekkert cipel, a félrecsúszott sötét kendő alól kikandi­kálnak a száraz ezüstszálak. Az atomkor, az űr-világ holnapi lovagjait huppant ja a nyikor­gó hinta a telepi ját­szótéren. Egy sport- zakós fiatalember nyakkendőjét igaz­gatja a kirakat szé­les tükrében. Zizeg az újság a nyugdí­jas kezében a szo­bor mögötti kispa- don. Valaki sír. Va­laki kacag. Valaki udvarol. Valaki bo­rotválkozik. Mi tör­tént? Hullanak a leve­lek. Kifolyik a meló­dia a húrokból, át az ablakon, ki az utcára. belebújik, belefészkelődik min­den résbe, beleeszi magát a világba. A néma is beszélni akar, mondani va­lamit, megráncoso­dik a kínzó erőlkö­déstől. Egyetlen tak­tus. A pályás sírása, a spónok kiáltása, az édesanya korholása, a szomszédok plety­kája, a zsír sercegé­se, a víz locsbolása a kádban, a hulló falevelek lágy sur- ranása. Hullanak a leve­lek. Valahol egy len­szőke, egyenruhás fiú aktot pingál egy tátogó rakétára. Va­lahol elegáns urak koccintanak, s mint kicsinyes cinkosok, a várható esélyeket latolgatják. Egy gyapjashajú lány sírva kötözi a lőtt sebet. Egy miniszter franciául karattyol, villognak a magné­ziumfények, s a har­sány vivátozás után az avenuek és bou- levardok szomszéd­ságában sok overál- los bandukol lehor- gasztott fővel. A skót sárban, a Po­láris-szörnyeteg előtt ülnek az emberek, s a gumibot tompán puffan a fáradt vál­takon. Poros san- franciscoiak járnak a poros világon és Quitóban és Algír­ban, Bolognában és Pekingben, Mur- manszkban és Tim- buktuban egyetlen, kiáltás nyomja el a plasztikbombák rob­banását, a gyalior- I latozó rakéták sü- I völtését: Peace! Pa-! ce! Mir! És tovább is forr | az óceán, csípi a j fagy a sarkok bátor' kutatóit, mérgesen | püföli a monszum! ; kövér dzsungele­ket. Néma az árnyjá­ték a tiszta csem­péken. Dolgozik a sziké, verejtékgyön­gyök pattannak az orvos és a beteg homlokán. Alig pi- heg. alig rándul a megmentett élet, s az udvaron, a magas nyár tetejéről elin­dul agy tikkadt fa-, levél, illedelmesen, csendesen zörög a műtő csukott abla­kán, majd méltóság­teljesen libben tár­saihoz. Megérkezett az ősz. Győri Illés Györify. i 1/ zzel a címmel jelent meg néhány héttel ezelőtt egy vaskos kis kötet. A. Jegorov, szovjet irodalomelmélet-tudós készítette ezt az alapvető fon­tosságú kérdéssel foglalkozó összefoglalást. Könyve két év­vel ezelőtt jelent meg Moszk­vában, s most S. Nyirő József fordításában a magyar olvasó- közönség is kezébe kapta az ötödfélszáz lap terjedelmű esz­tétikai művet. A kötet négy, nagyjából azo­nos nagyságú fejezetre oszlik. Az elsőben a filozófiai alapve­tést végzi el, vizsgálva a mű­vészetet, mint felépítményt és a művészet helyét a többi tár­sadalmi jelenség között. Ez az a fejezet, amelyik a címben foglalt porblémával legközvet­lenebbül foglalkozik, s a leg­alaposabban vizsgálja a művé­szét helyét és szerepét a tár­sadalmi életben. — A második fejezet már ismertebb terület vizsgálati eredményeit ismer­teti: a valóság sajátos vissza- tükrözéséről van szó, a tarta­lom és forma kérdéséről, ezek egységéről a művészi alkotás­ban. — Ismét gyakran emlege­tett problémákat foglal össze a harmadik főrész: a nép és a művészet viszonyáról. — „A művészet nemzeti sajátosságai" című zárórész azt a kérdést vizsgálja, hogy egy nemzet sa­játos alkati jegyei hogyan jut­nak kifejezésre a művészetben, hogyan függnek össze ezek a jegyek az osztálytársadatomban és miképpen jelentkeznek a szovjet művészetben. L' z az egyszerű, tartalom- jegyzékszerű ismertetés is rámutat arra a gondolatgazdag­ságra, amely Jegorov könyvének egyik föjellemzője. Szakít ez a nemrég megjelent mű azzal a régebbi gyakorlattal, amely sze­rint a korszerű esztétikák meg­elégedtek a marxizmus klasz- szikusainak egy-egy általános­ságra utaló idézetével, fe adu­kat feloldatlanul, a közvetlen esztétikai jelenségre való uta­lás nélkül, az alkalmazás apró­lékos munkájának elvégzése nélkül adták az olvasó elé. Ez a könyv rendkívül sokat vitázik az egyes elméletekkel: nemcsak a polgári esztétika egyes meg­állapításaival, hanem a marxis­ta esztétikusok régebbi nézetei­vel is. S ez azért is örvendetes, mert így a magyar olvasó előtt jobban kidomborodik a szá­munkra kevésbé ismert viták jelentősége, az egyes érvek és ellenérvek fontossága. IV igyelemre méltó jelenség, hogy az ideológiai kérdé­sek esztétikai csoportjában az utóbbi időben tisztázásra ke­rült néhány fontos alapproblé­ma. A marxista irodalomeszté­tika eredményeit is megismer­hettük, de a Gondolat kiadó, a Studium-könyvek sorozatában olyan nyugati haladó esztéták műveit is lefordíttatta, ame­lyek az általános kérdések megértéséhez, megvilágításához segítik hazánk érdeklődő köreit (M. Wehrli: Általános iroda­lomtudomány, H. Sedlmayer: A modern művészet bálványai). Ez a két könyv 1960-ban jelent meg, s a szakirodalom, de a napilapok is foglalkoztak e mű­vek néhány állításának bírála­tával, megvitatásával. A hazai sajtó azonban szinte egyáltalán nem vette figyelembe az ugyan­ebben a sorozatban még 1936- ban megjelent esztétikai művet, egy moszkvai tudós művét ff. V. Vanszlov: A szép problémá­ja). Azért említjük azonban meg külön is Vanszlovnak ezt a művét, mert Jegorov, ebben a most ismertetett kötetében igen gyakran bocsátkozik vitá­ba Vanszlov néhány állításával, részint az esztétikai minősége­ket illetően, részint pedig a szép objektivitása, ill. abszolu' voltának problémájával kapcso latban. ÍV incs itt helyünk és alkal- műnk arra, hogy ennek a vitának részleteire kitérjünk. De nagyon fontos maga az a tény, hogy az esztétikai kérdé­sek a magyar nyelven megje­lent szakirodalomban is mind szélesebb körű tárgyalást kap­nak. Hazai esztétáink közül is többen foglalkoznak a Jegorov könyvében felvetett kérdések­kel. Az elmúlt évben az Iroda­lomtörténeti Társaság egyik vándorgyűlésén Szigeti József filozófus, egyetemi tanár beveze­tő előadása után következett Szegeden egy nagyobb vita, amelynek oldalhajtásai a szak- folyóiratokban jelentkeztek ké­sőbb. A debreceni egyetem ta­nára. Bartha János is elindított egy hasonló témájú, széleskörű vitát a művészi tükrözés kérdé­seiről. (Reméljük, hogy novem­ber elején Nyíregyházán is hall­hatjuk erről Bartha professzor összefoglaló beszámolóját.) A Gondolat kiadó, amelyik alapvető feladatának vall­ja a tudomány főkérdéseinek ismertetését és népszerűsítésé!, hiszen a TIT könyvkiadó válla­lata, Jegorov könyvének kiadá­sával is eredeti, helyes célkitű­zéseinek megvalósítását végezte. (cf) MAKKÖ PÁL: Újból készen állok ^ zeretnek végül visszatérni már csak Az irgalmatlan, tölajzott beszédre, Mely fittyet hányva életnek, halálnak, Bár szorongás volt: így szállt földi szélbe. Szeretném létem hangjain rekesztni A sír előtt az úgysem tudhatókat, De minden voltam és mellé a semmi, És nincs hatalmam megszaggatni szómat. Mit velem tettek s én tettem magammal Mind egyre megy a vaskovácsú tettben: A pöröly s üllő egy ütemben nyargal, S nyer alakot, mely nyílott tüzérekben, De mit ér, amit forma s szín kibontott, Ha még messzebb vitt sodrában a lényeg?... Azé a tér, ki eltűnőn is boldog, S csönd nem leszek, ha százszor visszatérek. S a szétviharzó tájon énekemmel Vijjognak már a gondolat-siralyok: Szeretnék élőn még pihenni egyszer. Ám minden útra újból készen állok. PÉTER nagyon jó barátom. Már két éve, hogy megismerkedtünk, de ra­gaszkodásunk nem lanyhul, sőt egyre jobban szeretjük egymást. Bársonyos te­kintetű, meleg pillantással kíséri min­den mozdulatomat, én pedig nagy ii- gyelemmel kedves. bizalmas közléseit. Tudok minden bánatáról és öröméről. Nagyon szép autóm van — jelentete be egyszer igen büszkén, s én megcsodál­tam a gépkocsi gyönyörű színét, álmél- kodtam a gyorsaságán, dicsértem finom berregését, amint körbefutott a — sző­nyegen. Bizony, csak játékról van szó, hiszen a gépkocsi boldog: tulajdonosa még gyerek, júniusban ünnepeli ük a hatodik születésnapját. Azután nemsokára lelkendezve újsá­golta, hogy az édesanyjával az iskolá­ban volt, ahol nevét beírták egy nagy könyvbe. Ettől kezdve a várakozás iz­galma töltötte el. Egyre az iskoláról beszélt és kérdezősködött. Alig győztem felelgetni. Szóba került a tanító néni, a gyerekek, a tanulás. Aggodalmai is tá­madtak, nem lesz-e túl nehéz megis­merkednie a betűkkel, le tudja-e majd írni azokat, s ha nem sikerül, nem bün­tetik-e meg? Értelmes, okos arcába néz­tem, s megnyugtattam, hogy remélhe­tőleg minden sikerülni fog', csak fi­gyelnie kell. Fogadkozott. hogy jól vi­selkedik és szorgalmasan tanul mindig. MINDENT megbeszéltünk apróra, tervezgetve, ábrándozva az eljövendő szép napokról. Egyszer arra sétáltunk, és megnéztük az iskolát is. Péternek nagyon tetszett minden, a nagy ablako­kon beözönlő napsugártól barátságos te­rem, a képek, a virágok, a szép, vilá­gossárga padok. Vajon melyikben ülök majd, kérdezte. Talán ebben, mutattam a harmadikra, figyelembe véve nyuiank- ságát. Ekkor már erősen közeledett a nagy nap, az iskolába lépés ideje. Péter tü- ■irelmetlenül számolgatta, hányat alszik Gyermeknevelés icssélt nntsulyoQni még addig. Már csak ennyit, mutatta egyszer az öt ujjat. Ahogy fogytak a napok, úgy növekedett az öröme. Volt már táskája is, s abban füzetek, toll­tartó. Áhítattal nézegette új kincseit, szeptember elsején pedig nagy lelkese­déssel indult az iskolába. Alig vártam legközelebbi találkozá­sunkat, mert mar előre örültem kis ba­rátom beszámolójának az első napok érdekességeiről. Csalódtam. Péter nem fogott nagy mesébe, sót, kérdéseimre is csak immel-ámmal válaszolgatott. Az anyjától tudtam meg, hogy lelkesedése mihamar lelohadt, negyedik nap már alig akart iskolába menni. Azt tuda­kolta, nem maradhatna-e otthon, Meg- ütődiem, mikor előttem is kijelsntelte, hogy jobb volna, ha anya tanítaná ol­vasni, meg írni, mert anya mindent tud, és tőle nem kell félni. Csak nem fel, hökkentem meg, és ha igen, mi riasz­totta meg ezt a bizakodó, bátor, okos kisgyereket? UTÁNAJÁRTAM. A fiatal 'dmitó, aki a Péter osztályában tanít, jóítón- dékú ugyan, de egy kicsit rideg. Nem szokott mosolyogni, és mindig emelt hangon beszél. Gyorsan eljár — ha nem is a keze — de a szája. Ügyetlen vagy. botkezű — mondja, ha apró tanítványai elvétik a létra vagy a karika rajzolá­sát. Butának bélyegzi őket. ha a számo­lás nem megy elég gyorsan, és t'ahangú- nak. ha nem találják el mindjárt a kis ének dallamát. Rossz vagy, sújt az egyik­re, te meg olyan szerencsétlen, sajnálja le a másikat. Kemény szavai kőként zá­poroznak a kis első osztályosokra, akik lelve fogják kezükbe a ceruzát, félve számolnak, énekelnek, és még a játék­nak sem örülnek igazán, mert hát ott is lehet véteni, és azért is csak szidás jár. Sajnos, fiatal, de még idősebb pe­dagógusokkal is sok helyütt van ez így a megyében, de nem általános ez! EGY MÁSIK iskola első osztályosait otthon azzal buzdítják a jóra, hogy csak abban az esetben mehetnek isko­lába, ha otthon sem rendetlenkednek. Ezek tehát már büntetésnek vennék, ha a kedves helytől eltiltanák őket. Mi tet­te számukra vonzóvá az iskolát? A ta­nító kedvessége, türelme, amellyel átse­gítette kis tanítványait a kezdet nehéz­ségein. Bizony nehéz, az első napok a legküzdelmesebbek, de a jó tanító tud­ja, hogy döntőek is. Ilyenkor válik cl, hogy a hosszú éveken át örömét leli-e a gyerek a tanulásban, vagy örökre meg­utálja azt. Mi adhat erőt a nevelőnek a kezdeti nagy munkához? Mi fékezheti türelmetlenségét, mitől lehet simogató a hangja és a tekintete? A gyermekek iránti szeretettől. Nem nehéz őket sze­retni, mert Péter és a hozzá hasonló korúak, nagyon meleg szívű Ids lények. Vágynak a gyöngédségre, állítják a meg­értést. és igen hálásak a jó szóért. Igye­kezettel viszonozzák a dicséretet, buz­galmuk pedig határtalan, ha jószándéku segítséget tapasztalnak. PÉTER és kis társad érdekében szóltam, mert bízom benne, hogy aki még magasból nézi az osztályát, gyor­san leszáll a katedráról, lehajol a kicsi­nyekhez. türelmesen meglógja az ügyet­len kezecskéket, és az első sikerült vo­nalat dicsérettel jutalmazza. Még mindent rendbe lehet hozni, csak száműzni kell az iskolából a ke­mény szavakat, a könyörtelen bírálat hangját! A legszebb iskolát is csal: a tanító derűje sugározhatja be igazán. Tessék mosolyogni! Érdemes, mert a gyerekek visszamosolyognak. Halmai Tivadaraé

Next

/
Oldalképek
Tartalom