Kelet-Magyarország, 1961. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1961-09-10 / 213. szám
FI MLLÄTt MOWDANOSt a. történetet újra, meg újra. Ök ketten hallgatták, akkor aludtunk rá egyet. Másnap megint elmeséltem. Pista bácsi azt mondta „tizenöt évet ültem iegyházban. Nem egyhuzamban. Eddig mintegy tizenkétszer. Nincs az országban az az ügyész, vagy törvényszéki tanácselnök, aki jobban meg tudná mondani, miért mi jár.“ A másik, akivel együtt vagyunk, nem tud semmit. Tengerit lopott, az állami gazdaságból, ahol zetoros. Fogalma sincs, hogy mit kap.hat. a De mi a fenének tett ilyet? — mondom — hisz ez nem éri meg. „Miért, miért?! Tudja már az atyaisten. — Más is ment, hát én is mentem.’’ Elmeséli: „Ahogy kifordulok a g'óré- bol, ott egy rendőr. Most itt vagyok.” PISTA BÁCSIT nem érdekli ez a mese. Túlságosan egyhangú, fantázia nélküli történet. Inkább mondjam el az én esetem — mert az egészen különös. Két napja gondolkozik rajta, de még nem mondta ki, hogy nekem mi jár. Latolgatja, fontolgatja. A zetoros fiú azt is mondta, „rászedték ezzel a lopással”. Udvarolt egy lánynak i\tt a gazdaságban. Egy másik fiú is járt a lányhoz. Azt mondja neki egy este a másik: „Hó, te komám. A nagy góréból kitöri valaki egy pár lécet. Járnak oda, mint a kútra. Eredj te is! Minden este egy zsák tengeri. Egy ötvenes. El is mentem másik este. Megszedtem egy zsák tengerit. Aztán ott várt már a rendőr”. „Most itt vagyok”. Pista bácsi újra rászólt a ze- torosra. „Hagyd már abba!” „Mit sírsz, itt, mint egy pan-' csoló kislány!?” „Kapsz három hónapot! ötszáz forint pénzbírságot. A három hónapból egy eltelik a vizsgálatiban, kettőt letöltesz valahol. Aztán Jézus. Kifizetőd az ötszáz forintot, ha kiszabadulsz, elkapod azt a gavallért, lepofozod és jónapot!” „De mi lesz ezzel a szerencsétlennel? — mutatott rám. — Mert te megérdemled fiam! Minek loptál? De ez az ártatlan virágszál, ez csupán bekerült a bajba! Olyan mint én — magyarázta! — Mindenütt csak jót akar, aztán visszafele sül el.” „Mert hát én tehetek róla, hogy’ az a szemtelen Szobosz- lai az ötezer forint tartozás helyett 2 mázsa talpbort adott? Hát persze, hogy elfogadtam. Ki az isten tudta, hogy ők azt a gyárból lopták? Most meg itt vagyok.” „Na és mit fog vallani a lány! Ez még attól is fontosabb! Mert az fiam, úgy el- ' moshat téged, hogy nem bújsz ki innen egy évig. Vagy keltőig sem. Hogy is volt csak? Onnan mond el mégegyszer, amikor a virágot vetted. Neki vetted, vagy anyádnak? Nem; Nem! Ne a dédanyád halálán kezd. Volt nálad fiam egy huszas... Na itt folytasd...!’’ IGEN, én bementem a virágboltba, venni egy csokor virágot, mert édesanyámnak akkor este volt az 56. születésnapja. Gondoltam meglepem egy pár szál virággal, hisz úgy szereti. Fent lakunk Budán, ahogy eltér az út Keszi felé. Biztos tudja Pista bácsi. Szalonka utca 7. szám. Margarétát vettem, egy szép csokrot. Gyönyörű volt. Csupa fehér virágszirmok, zöld páfrány közt. Leszálltam a 17-es végállomásánál. Velem jött Sróff Pali is. Tudja, élkiről már szóltam. Mellettem dolgozik a gyárban. Csalt ő csiszoló, én meg esztergályos. Elköszöntünk, S nefcí irt««, kéíkett táemni egy utcát, mert á Farkasrét fele laknak. Ahogy leszállók a buszról, leszállt az a szőke lány is, aki néha a 9 órásbusz- szal szokott hazajárni. De nem ismertem. Ö ment elől, én meg utána. Komolyan mondom, ezt a lányt sohase tudtam magamban hova tenni. Mindig olyan mosolygós képe volt, hogy azt gondolhatná az ember, le lehet szólítani. Egyszer meg ts próbáltam, de úgy átnézett akkor rajtam, mint az ablakon. Vagy két napig nem is ment ki a fejemből. Izgatta a fantáziám. Mit nevet akkor az emberre, ha szólja se lehet vele állni? Akkor este meg komolyan mondom csinosabb volt, mint bármikor. Gondoltam is, nem sietek hazafelé, most megnézem merre lakik. Meri még eddig azt se tudtam. Ahogy elindult, elindultam éri utána. Még örültem is, egy kicsit sétálhatok, hisz úgyis tízre várnak haza, jól esik egy kis levegőzés, mert annyi zűr volt ma a gyárban. Nem kaptunk anyagot, lejött a mérnök kivizsgálni, jegyzőkönyvet is vettek fel. Tudja Pista bácsi, csuda jő arra mifelénk így esténként sétálgatni. Nyílik a hárs! Micsoda illata van annak! Sötét volt, mert arra lámpák sincsennek már, csak egy-egy sarkon. Ahogy megyünk, en nem szóltam addig semmit. Keszi felől jött egy olyan hirtelen szél, hogy majd felkapott bennünket. Gondoltam akkor, mégis csak megszólítom én ezt a lányt, lesz, ami lesz! Siethetnénk jobban is — mondom — mert lehet, hogy nemsokára esik. Magán meg csak egy blúz van és még meg is fázhat. „Gondolja, hogy eső lesz, míg haza érek?” EKKOR HALLOTTAM a hangját legelőször. Nagyon kedves hangja volt, az biztos. A mondat végit felfelé vitte, mintha egy picit énekelne. Aztán mellé értem. Éppen a Rigó utca sarkánál. No. maga most itt letér ugye? — kérdezte. Biztos, hogy nem — mondtam neki, — mert ha maga tudja, hogy én hol lakom, akkor nekem is, illene tudni. Elkísérem! Megengedi? Messze lesz az, mondta egy kicsit nevetve, aztán elhervad a virág, amit ott szorongat... Elindultunk. De alig mentünk egy félutcát, elkezdett az eső esni. Először csak nagyszerűekben, ritkán. Én sajnáltam azt a kislányt, hogy most pacallá ázik, és csak blúz van lem volt ez a kabát. Ez, amelyiken most Pista bácsi fekszik. Kívül vászon, , de belül gumírozott. Nézze csak meg! Nem ázik át, akármilyen nagy esőben. Nézze kislány! Mondom., .néki! Itt van ez a kabát-. Hadd terítsem a vállára. Elfogadta. De csak úgy, ha felét meg az én vállamra teszem, mert akkorára úgy megindult már az eső, hogy patakokban folyt az utcára. Így lépkedtünk. Elértünk a Sólyom-parkig. Onnan nem szóval én szerelmes lettem tőle. Otí a helyszínen, a kabát alatt. De nem rossz értelemben véve lettem szerelmes a lányba! Ne gondolja. Az eső egyre szakad!. Közelebb kellett bújni, mert a fél oldalunk már elázott. Akkor jutott az eszembe. De hisz mi még nem is ismerjük egymást! Mutatkozzunk be kislány! ‘ Megkerestük egymás kezét a kabát alatt. Béla vagyok. Én pedig Margaretta! Margaretta! Margaretta! No, hát ilyet! Hisz nálam is van egy csokorral. Édes Margaretta! felhő jöjjön, hogy én Margarettat csókolgassam soká, soka! „Menni kell — majd találkozunk.” Egy kicsit még Margaretta, egy kicsit még maradj, de nem, ő menni akar, gyorsan menni. Átfogtam a derakát, mind- a két kezemmel, szorítottam, Margaretta szabadulni akart. Kedvesen húzódott, piródotí. de nem komolyan. Leesett rólunk a kabát, csupa sár lett. látja Pista bácsi, ott a karján.- még mindig sáros. JÁTÉKOSAN DULAKODTUNK. Elengedtem egy-egy kicsit Margarettát. Aztán újra magamhoz húztam, ö nevetett és akart tőlem szabadulni. Elszaladt néhány lépést, hogy majd szaladok utána. Ellépnék a tölgyfa mellett, nem ijedtem meg, de meglepett, hogy egy alak bevilágít az arcomba Rendőr. Margaretta meg sietett, hogy én is siessek utána. „Na, te huligán!” Megkapta a karomat. „De megszabadítjuk tőletek Pestet.” De rendőr elvtárs! „Elvtársad az atyaisten. Láttam éppen mit csináltál.” Ki akartam szabadulni, de nem tudtam. Hátul tartotta a karom, láttam, hogy az utca végén megáll Margaretta, kiáltani akartam, de nem tudtam mit. Enged, vagy nem!? Rántottam a karomon egyet, ki is húztam a kezéből, és elindultam szaladva, le az utcán. Egy másik rendőrbe szaladtam. Na, és Margaretta miért nem szólt? — mondta a zetoros fiú. Fogd már be a poíád — kiáltott rá Pista bácsi — hadd fejezze be a végit. De befejezni most nem tudta, mert kinyílt a cella ajtó, A nyomozó tiszt jött be rajta. Dühös volt, meg egy kicsit mosolygott is. „Tizenhét éve vagyok már rendőr, de még ilyen nem történt meg! Bejön hozzánk egy lány, aztán addig pityereg, míg becsületszavam nem adom, hogy ezt a csokor virágot, margaréta, vagy mi az áldás. — át nem adatom magának.” Pista bácsi járja a cellát végig. hosszig. Én a virágokat nézem. Milyen frissek- Van benne egy rózsaszál is. Nézem. Ügy meghatódok, hogy talán köny- nyezni is tudnék. De Pista bácsitól szégyellném. Végre meg-, szólal: „Fele se lesz a Te időd, mint, amennyit én gondoltam. „Az isten se látott ily^t.” A zetoros fiú hallgat, dehogy merne beleszólni. Biztos vagyok benne. hogy el kellene mondanom a történetet Pista bácsinak, lehet még ma, de holnap újra, meg újra. És én olyan szívesen mondanám el. De erre most már nincsen idő. HIVATNAK A PA«ANÍSS- NOKHOZ. Elmehetek. Kezemben a csokorral lépek ki az utcára. Alig hallom, hogy a rendőrhadnagy figyelmeztet. Mosolyognak rám a margaréták, És én már mosolyukban ésak-a kis Margarettát látom, amintle- száll a villamosról, kedvesen, mint egy- l^is virág, úgy, ahogyan akkor este. Ma újra láthatom öt. De hosszú volt ez a fél éjszaka és az-egy nap! rajta. Még szerencse, hogy vemehettünk tovább, mert még erősebbé vált a zápor. Mondom a kislánynak. Nézze kislány itt már nem tehetünk mást, meg kell várnunk, míg eláll. Az alatt a tölgyfa alatt. De nagyon szorosra kellett bújnunk, mert csuda mód esett az eső. A kislány húzódozott, félig ki is bújt a kabát alól, mert egész hozzám ért a teste. MEGSAJNÁLTAM. Inkább én húzódtam a kabát alól, hogy meg ne ázzon. Azt mondom neki akkor: most van időnk, elmondhatom: „Én már rég figyelem magát. Rosszul esett, hogy nem szólt hozzám akkor egyszer.” „Most sem szólnék, — szóltam volna, ha nem félnék egyedül menni. Mindig elibém jön édesapám, ha kilencig vagyok a műteremben. De ma este azért szóltam, mert ma nem jön. Nem jöhet, mert munkásőr, és gyakorlatra kellett menni.” Tartsa meg a jóisten a munkásőrök szokását, mondtam. Ű nevette. Egész össze melegedtünk. Csak ne állna el az eső, fohászkodtam magamban. Higgye meg Pista bácsi, én soha nem éreztem olyat, mint akkor ott. Komolyan mondom. Bebújtam a kabát alá, mint egy szabad és független 20 éves férfi. És egy negyedóra múlva ugyanaz alatt a kabát alatt teljességgel elváltoztam! Éreztem a lány testének íor- róságát, és az a forróság valahogy egyszerre belém szállt, Mester Attila: Augusztus Alkonyi szürke kontjára a dombnak Galambok ülnek fáradt nagy csapatban. Cikázó szúnyog-felhők ostromolnak, S forró a por alattam mint a katlan. Tüzes szekér bukott le túl a réten S az ég lobog mint felgyújtott kazal. A föld kemény, kiszikkadt már egészen Elsárgította gyér füvét a rét, S a gólyalábú híd alatt Arasznyi langyos vízben főnek A tükör-szemű síkos nagy halak. Leszáll a csend s bujkál a mozdulatlan Lombok között s elnyúlik tétova Ólomnehéz tagokkal — Ó egek! A rét fölött egy karnyújtas*magasan Hatalmas korsó hűvös sör lebeg. Akkor egy kicsit szomorú lett. Látja ilyenek a fiúk! Azt mondta az előbb, hogy mióta figyel már engem, és most másnak viszi a virágot! . No, de édes Margaretta! Dehogy viszem! Nem is tudom megmondani, hogy miért, elkezdtem hazudoz- ni. Később nagyon is szégyelltem- Nem vettem, higgye el/ margaréta. TUDJA. A MI BRIGÁDUNK 110 százalékba teljesítette az exporttervet. És ma köszöntöttek minké!. Ott kaotam ezt p virágot. Milyen kedves! Éppen me-o-aréta. Édes kicsi Margaretta! Fogadja el tőlem, nagyon szívesen adom magának, ennek az esős estének az emlékére, meg annak az emlékére is. hoav ezentúl ha az édesapja nem jöhet ma»! e1». akkor mindig én várom maid. Ha "koyja, minden este viré^szállal. fVT'vvo'oré^ el^o^pdt0. Ez történt ott velünk. Budán. Édesanyám szegény, eszembe se jutott akkor. Ahogy bemutatkoztunk ott, kezünk egymáséban maradt, én pedig arról beszéltem, milyen csodálatos ez az este. mióta vártam én már erre, hogy megismerhessem Magát, édes. kedves Margaretta. Bármilyen sokáig élek is. legszebb estém csak ez marad. Egészen megszédített a lány forró közelsége. Az eső egyre szakadt, mi meg még közelebb bújtunk a kabát alá, az alá, amelyiken most Pista bácsi hason fekszik. Sokszor megcsókoltam, sokszor. És Margaretta is megcsókolt engem- Többet ért az, mint az összes, amit én azelőtt adtam vagy kaptam. Olyan könnyű csókjai voltak, mint egy kicsi virág. Nem láttam az ajkát, de éreztem a iorróságát. Azt is éreztem, hogy piros, mint egy rózsaszirom. PEDIG HIGGYE EL, Pista bácsi, nem is tudott az a lány valójában csókolózni-- Átfogtam Margaretta derekát, olyan könnyen hajlott hozzám melegen és hajlékonyán. Nem is vettem észre akkor, hogy az eső már el is állt. Margaretta vette észre. De én azt akartam, hogy ölökre eső essen, hogy lentről, Budakeszin túlról kétszer annyi 7
