Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)
1961-08-13 / 189. szám
A 2 élénk és szeszélyes már- cinsi szél, hamar elnyalta, hamar elvitte könnyű szárnyán a feleslegesnek látszó nedvességet a földekről. Vele együtt a kőnélküli agyongázolt utakról, hol a vontatók nyomai ma is látszanak, csak a lefolyásnélküli lapossak- ban, nagy árkokban szorultakkal sem bírt még ez idő szerint. Előbb a szélnek kitett gcrók száradtak meg. Azok színét változtatta meg, aztán a szánlatlan tengeriföldekét, amin napról« napra fakóbbak lettek az egymásra feltakaró kórótő csomók. Majd a vetéseket színesítette, hogy messziről egybefolyó szőnyegnek, látszon, és a fű, az a sokféle fű meg necsak az árkok napsütötte oldalain ütögesse az orrát. A sziget utcai Bó Sándor is naponta látta környezetének az ilyen irányú változását. Nyomot hagyott benne, és bennem is felkavart valamit az élet újraébre- désének ennyi változatát. S talán egy megmondhatatlan napon, egy ilyen belsőparancsra nyerte visz- sza az életkedvének ama részét, amit azon az emlékezetes februári napon, azt hitte, örökre elveszített, Akkor írta alá azt a sárgarajzos papírt, amelyen egy traktorfigura régi elemnek tetsző barázdákat szántott. Egy másik hír azonban végleg helyre billentette, melyet a drótnélküli telefon adott házról-ház- ra. Ami röviden annyi volt, hogy maholnap osztják a háztájit. A háztáji földet, ami a hasznossága mellett azzal borzolta az emberek belsőjét, hogy emlékeztesse őket. Emlékeztesse az enyimre. (Amit nem lehet gyorsan pótolni a mienkkel — gondolta Bó Sándor.) Ahogy tűnődött és töprengett ezeken, eszébe jutott valami. Elöbújt az, mint a kopár úton a porcsint, és ott villogott a szemei előtt. Előbb homályosan, alig észrevehetően, de aztán egész határozottan. Szinte hallotta, ahogy mondják, hogy mindenki a maga földjéből is megkaphatja a háztájit, ha bele esik a háztájiföldek táblájába. Azt aztán minden kérdezés nélkül tudja, hogy a táblási dűlőben lévő földje beleesik, mert az a legjobb dűlője a határnak. De ahelyett, hogy megkérdezett volna valakit, hogy marad az a föld? — tettre határozta el magát. Ami biztos az biztos, hajtogatta magában. rí asnap, amikor a hajnalnak iS csaK hajnalja volt meg', útra készülődöd, felkelt, a lovait elibe abrakott tett, és amíg azok jóízűen ropogtatták a csontszáraz tengerit, a csűrből előkereste az ekeszerszámot, s óvatosan, nehogy megkoccanjon, felrakta a szekérre. Szinte ossont az utcából. Most bezzeg szerette volna, ha a ke- ménylépesü lovai, inkább botorkálnának és a szekértengelye sem kotyogna, beszélgetne olyan szépen. Ez a nagy vigyázat, ez a nagy óvatosság, csak a faluvégéig tartott. A legelősarkáig, ahol egyszeriből három irányba szakadt az út. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi, hogy a templom köré kuporodó házakon kívül senki sincs mögötte, megeresztette a gyepiüt. A lovak egyszerre gyors ügetésbe csaptak. és az aligjárt úton, rázódott, hánykódott a szekér. A sarog- lyán meg hánykódott az eke, amely csak azért nem esett le, mert a saroglyalánc egyik szára át volt fűzve a szarván. Kigyúlt a szeme Bó Sándornak ahogy végig-végig nézett a futásba lendült lovain. A régi tavaszok, szántások jutottak eszébe. Az izgalmak, amikor újdarab földbe ment szántani, vetni, aminek még nem ismerte a termését. Nem tudta, milyen mélyen kell szántani, mennyit kell bele vetni, hogy azt meg is teremje. Repült a szekér porral a gondolat és a vágyak szárnyán megnyugtatva magát, hasztalanabbal talán, minlahogy a fényesráfú kerekek kergetik egymást. Mint megölő ellenségek, mindegyik a magáét hajtogatva. Az enyém, mert az enyém volt, ropogtatta a foga között a szót kitudná hányadszor Bó Sándor, és mintha minden porcikája egy- egy atombomba lenne, olyan biztosan állt a lábán. Nem igaz, mert az enyém. A mi brigádunknak esett, recsegte Hüsi Gergely, aki máskülönben sem szokta hagyni a magáét. Olyan hirtelen és akaratos természetű, hogy se egy borjút, se egy tisztességes csikót nem nevelt fel életében. tol, ahogy a barázdába igazodtak. Ha te össze, majd én újra széjjel szántom, hisz az én ekém is van olyan éles, mint a tiéd. Hé! — mondogatta magában Husi Gergely és az ostorával biztatgatta lovait. Ez a magabiztosság egy kicsit meglepte Bó Sándort. Tétovázott, és mire kibontakozott a meglepetés hálójából, Hüsi Gergely már jó párat került. Nyomában gőzölt a barázda, amit a napfény nélküli világosságon jóllehetett Szállási László: A háztáji föld Gőzölt, lihegett mind a két ló, amikor megállóit a födje végénél. A gyeplőt a lőcsbe akasztotta és végighordozta tekintetét a földeken. A szántott tarlóföld az övé, melyet jól meghányt az ősszel trágyával, ami szerint most a mannát is megteremné. Talán ez volt a legdöntőbb érve a mellett, hogy beleállott szántani, mert amikor jól széjjel nézett, világosan láthatta, hogy ez a dűlő már ki van osztva. Mutatják az egymásra takaró csomók, melyek egy nyárra szokták jelölni a községben az enyém határát. J ó délután volt az idő, mire végzett a szántással. Egyenesre igazítva a mesgyét, beszegte takarosán a két végét, hogy abba az irigység se találjon hibát. A munkában nem zavarták meg. A fogatok a határ másik részében szántottak, a gyalogosoknak meg a szőlőben akadt tennivalójuk. Ügy gondolta, hogy két nap múlva vet, amikorra meg egy kicsit megszárad az alsó vége és a velőkrumplit is el tudja készíteni. Nyugodt volt, mint aki legjobban végezte dolgát és megnyugtatja a jól végzett munka tudása. Mégis, amikor két nap múlva a földhöz közeledett, a meglepetéstől majd hanyatt esett az ülésdeszkán. Összeszántottam én azt nem széjjel, mondta magának. A támpontot, ami eloszlassa a félreértést, megismerte volna, mert a félig korhadt trágya mutatta meddig az övé. , Nem baj az, nem baj ... hajtogatta magában egymásután, majd kap az illető máshol, másat. Talán jobbat és egy félóra sem telt bele, ekével tért vísz- sza. A falu végén ment, hogy a hazamenéssel se töltse az időt. Barázda barázdára borult újra. A vetéssel most már nem késlekedett, az iskolából kimaradt fia, Sanyi kötött surcot maga elibe, és boszorkányos gyorsasággal sarkalta minden harmadik barázda tetejére a tengerit. Kemény és fürge ez a fiú, akinek ha nem nézték volna a korát, már legényszámba lehetett volna venni. A munkában az is volt, mert zsákolást kivéve senki sem tette csúffá. Az újra szántás azonban nem maradhatott titok. Ügy annyira nem, hogy a vezetőségnek is a fülébe jutott. Felhivatták hát mind a kettőjüket Bó Sándort, mint a régi és Hüsi Gergelyt, mint új tulajdonost. A két ember úgy állott egymással szemben, mint aki sose látta egymást. j dönap előtt megvakította, *■ vagy elnyomorította őket, amiért a pogány előnevet ragasztotta rá a komája. Most is azt hajtogatta, hazafelé menet, hogy jöjjön, aminek jönni kell, de nem enged. Méghogy most is a Bó hadnak legyen igaza! A másnap hajnala egyikőjü- ket sem érte otthon. Az egymás tudta nélkül, egymástól függetlenül a csillagvilágos éjszakában elindultak a háztájiba. Magában persze mindegyik, mert a fiataloknál már az a szokás, hogy nem rázatják magukat a szekéren. Tovább aludhatnak, mert a bicikliken hamar kirepülnek a határba. A földet a falu felől két dűlőről lehetett megközelíteni, ezért csak a föld végén találkozott a két szekér. Az egyiken Bó Sándor szorongatta a gyeplőt, a másikon meg Hüsi Gergely a kucsmán keresztül vakargatta a fejét. Hó...! Hó...! — mondták szinte egyszerre, és köszönés nélkül léptek le a szekérről. Testük súlya alatt meghajlott a felhéc, és szemük pillantása titokban egymás felé villant. A fürgébb Hüsi Gergely volt, aki nem sokáig gondolkodott, hanem egy kettőre lehányta az ekeszerszámot, felragasztotta az istrángot és már fordult befejé a barázdába. Kesely, Fáni! — mondta keményen a lovak nevét, melyek szinte körömhegyen állva várták az indulást. Ereztek valami szokatlant a hangokból, az ideges mozdulatokból, s fülüket hol előre, hol hátra csapták. Csak úgy repült a föld a fényes vaslátni. Gőzölt és fényiéit a föld, főleg ahol vasat ért. Bó Sándor se sokáig várta a sültgalambot, lehányta a szerszámot és elindult, — mivel ő összeszántott — szembe a másik fogattal. Az úttól nem messze találkoztak össze és .néztek egymással farkasszemet. A lovak egymást, és egy-két visitás után megnyugodtak, aminek jeléül Bó Sándor sárgája felhúzta az Ínyét. 'T'érj ki míg szépen vagy! Kezdte el Bó Sándor a szócsatát, ami idejeövetele óta már érlelődött benne. Én térjek ki, mikor nekem adták!?... Hajtogatta az igazát újra Hüsi, mint aki annyira megváltozott már, hogy teljes híve az új igazságnak, ami most az ő igazsága. Ki adta neked? Ki a vén isten, a brigádvezető. Parancsoljon a brigádvezetőd az apja izéjébe, vagy abba amit ő szerzett ... éried? — Mert ez még a nagyapám nagyapjáé volt, és jobb ha eltakarodsz innen! — Változott hirtelen fenyegetővé a hangja, mivel egy biciklist látott közeledni a dűlőn. A fiú az biztosan. És a fogyó távolságot méregette szemével, hogy ide ér e, amikorára kell. Most már segítség jön, igy biztosabb a dolgában. Takarodj Te!... Hát kutyád vagyok én!... Az istent abból a nemtudom milyen fajtádból! ... És az ő szeme is keresett valamit a távolból. A fiát, aki egyidős a Bó Sándoréval, akinek szintén itt kellene már lenni. Cir k uszmű vésze le Kép a Cirkuszművészek című Kínai filmből. De mire az ostort eligazította a kezében, Bó Sándor már a nyakát markolta. Puszta kézzel az inggalérja táján, ahol közel a bőr, közel az in, amit jól lehet szorítani. Acsarkodva és lihegve védekezett. Előbb ő ti ilyen fogást akart, de amikor érezte, hogy nem tudja odáig emelni a karját, gáncsot vetett, és így mind a ketten végig vágódtak a friss szántáson, féloldalra, hogy egyikőjük sem került alulra. Lábukkal úgy hadonásztak, mint a fogságba esett pók. Mindez annyi idő alatt történt, hogy a megérkezett Bó Sanyi a föld végénél csak oldalra dűtötte a kerékpárt és annak vázáról valósággal letépte a pumpát. De mire kiegyenesedett, Hüsi Imrével találta magát szemben, aki szintén akkor ugrott le a kerékpárjáról a pumpával a kezében. Megdermedtek egymás látásától. A váratlan izgalomtól elszorult a torkuk, a tüdejük hiába kívánta a friss levegőt! Csak álltak egymással szemben, ugrásra készen, mint akik egymás véréből akarnak inni a következő pillanatban. Fejükben valósággal csatát vívtak a gondolatok. Tépték, zihálták, marcangolták egymást, mint aki végleg le akarja győzni a másikat. Az új a régit, az ösztönös az ösztönnélkülit, a tanult a tanulatlant, szóval mindaz, ami megtelepedhetett egy 12 éves fiú fejében, minden rendszerezés nélkül. Szemük csak egy villanás volt, és egyszerre ugrottak a földön fetrengökhöz. Mindegyik a maga hozzátartozóját markolta meg és kemény, határozott mozdulatokkal állította talpra. Tpiam — hörgi Bó Sándor — ± és köpködi magából a nincs nyálat. Apám — mondja Hüsi Imre — és kemény kézzel fogja le apja hadonászó kezét. A két ember még egyszer-kétszer egymásnak akar ugrani, de amikor látják, hogy a fiúk segítség helyett gátolják őket, megtsen- desednek, — a csodálkozástól persze, ami néha erősebb az emberi maróktól. S mire az apró fellegek mögül elöbúvó nap felseperte a ■ határt, elcsókolta a gyenge harmatát, — két szekér ballagott egymás után a falu felé. Lassan, ráérősen, megeresztett gyeplő- szárakkal, mint akiknek schngy- se sürgős az útjuk. Bó Sándor ül az első szekéren, szinte magába roskadva gondolkodik. Valamitől sehogy se tud szabadulni, valamit sehogy se tud megérteni. Nem bírja megemészteni a fia viselkedését. Bezzeg valamikor! ... Amikor az ő apja Kökönyékkel kapott össze mesgye miatt a kertben, és ő mint suhanc fiú, hátulról verte le őket a villával! De egyszerre valami világosodni kezdetit előtte. Világosodni az, ami eszébe juthatott volna előbb is. Hisz oda járnak ezek, valami szervezetbe. Ott van az a kul- túrházban! Hogy hívják csak — na? Mindegy, és biztosan ott tanulják az ilyesmit... — Ilyet tanítani! — és szinte felkiált — ilyet, hogy még az apját se védje a saját kölyke! S lemondóan legyintett. De azért jó, hogy rendőrség helyett asztalhoz ülhet ma a fiával. Mit is főz az asszony? 7
