Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)
1961-08-27 / 201. szám
a hátán. Kétszeres súly görnyesztette. A régi esztendők gondter- he és a nyomorékság kolonca. A felszabadulás előtt vámszedő volt a városszéli bódéban. A bódé egyetlen szobácskájábán húzódott meg a családjával, itt falta emberségét a nyomorúság es itt szokott hozzá, hogy kétféle embert ismerjen: aki rendesen . — Ki latta azt a repülést? „Ki látta?!” Ebben .a rövid válaszban benne volt az, egész ember, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, ami az. emberből származhat. ---Az egyik napon szokatlanul izgatott volt. Olyan, mint amilyennek még sohasem láttam és egyáltalán el sem tudtam képzelni Soll ész István: A PA ft AU 21$ Ne góndóljs senki, hogy az aktualitás kedvéért találtam ki ezt a történetet: az élet alkotta a maga eleven törvényei szerint. A történet hőse egy portás, üzemi kapus, akit nevezzünk el András bácsinak. Ö annyira portás, hogy semmiféle más foglalkozásban nem képzelhetné el az ember. Mint mondani szokás, róla lehetne megmintázni az üzemi kapuvigyázó kőbefaragott szobrát. Bizonyára ismerik ezt a típust. Rendkívül komolyan veszi hivatását és még azt sem engedi meg az üzembe belépni kívánó földi halandónak, amit az üzemi szabályok megengednek. Vagy ha megengedi, érezteti, hogy végtelen nagy kegyről van szó. A belépő cédulát kínos lassúsággal állítja ki, közben háromszor telefonál, s négyszer vizsgálja meg a személyi igazolványban a gyerekek számát tartalmazó alrovatot is. Nos, András bácsi ilyen kapus volt a javából! András bácsi nemcsak hivatali ténykedését illetően volt rendkívül gyanakvó, hanem furcsa konok ellcnzekieskedés fejlődött ki nála az egész élettel szemben. Nevetni nem igen látta senki. Mogorva volt. Ha például politikai kérdésekre került sor, kurta, elutasító megjegyzéssel lökte oda a véleményét. Sokszor úgy érezte az ember, hogy meg sem gondolta, mit mond, csak azért mondja, hogy ellenkezhessen. Afféle sündisznó várhoz hasonlított a lelke, ahová azért húzódott be, mert nagyon sokan bántották, kínoztak az életben. Mondták régebbi ismerősei, hogy a felesége is azért halt meg korán, mert nem bírta a szegénység mellett férje természetét. Egyetlen fia más városba költözött, miután állást szerzett az apjának. Ki tudja milyen lehet ennek az embernek az otthona?! Néhány szegényes bútor, szálkás deszkából, sima és barátságtalan fehér meszelés, egyetlen kép nélkül, s biztosan hideg van benne té- len-nyáron. Ezt senki sem tudta biztosan, mert senkit nem engedett annyira közel magához, hogy az akár az ablakon is bepillanthasson. A történet érthetetlen lenne, ha nem mondanánk meg azt a sajnálatos tényt is, hogy egyik laba béna volt és púpot hordozott kifizeti a követelt vámot, és olyat aki gúnyolódva karikázik el a sánta vámos mellett és az öklét mutogatja a pénztárcája helyett. Az utóbbiak többen voltak. Ezt az élettapasztalatot hozta magával az üzemi portásfülkébe is, ez tette örök gyanakvóvá, akadékoskodóvá. Legalábbis ezzel magyaráztam magatartását mindaddig, amíg nem történt az, amit most el akarok mondani. Néhányszor megpróbáltam vele politizálni. Arra gondoltam, hogy zárkózottságát úgy sem tudom feloldani azzal, ha magánéletének nyomorúságos részletei iránt érdeklődöm és ezért választottam az általános problémákat. Hátha sikerül megközelíteni és jobban megismerni. Sikertelen próbálkozás volt. Egyszer mondom neki: — A német is megdicsérte az üzemünket, amikor az exportgépeket vette át. Rámmordult; — Mert nem akart senkit megsérteni ! Máskor: — Százöt szazaiexra teljesítettük a tervet! Ennyit válaszolt: — Meg is látszik a munkásokon. Alig lélegzenck! Amikor Gagarin körülröppent a földgolyón, az emberek nagyobb izgalommal és többel beszéltek róla, mintha a Nyíregyházi Spartacus 10:0-ra verte vol- meg a DVSC-ét. Neki csak egy vállrándító kurta megjegyzése volt: róla, hogy valami ennyire felzaklassa, valamire ilyen őszinte emberi é.lénkseggel, érzelmi viharzással tudjon reagálni. Mert valóban viharzott benne minden és amikor m飫tott, valósággal belémkapaszkodott a szavaival: — Az unokám! Kérdően néztem rá, hiszen eddig még nem is hallottam az unokájáról, soha egyetlen szót sem mondott róla. — Nézze! Olvassa! — nyomott kezembe egy levelet. Rendkívül meglepett ez a hirtelen kinyílt bizalom, s most már én is felajzott érdeklődéssel nyúltam a papír felé, hiszen nagy dolognak kellett lenni annak, ami ilyen rendkívüli magatartást váltott ki András bácsinál. A fia levele volt. Szokványos családi levél, amely felsorolja az eseményeket. És többek között az is benne volt, hogy a kis Andriskának könnyű lefolyású paralí- zise volt, ami semmi komplikációt nem okozot,, aminek semmi utóhatása nem volt, hála a kanalas vakcinának. — Paralizis! — Olvastam — mondtam nyugodtan — meg is gyógyult. Könnyű lefolyású volt, — Nem igaz! — vágott a szavamba. — Olyan nincs! Hazudik a fiam! Kivörösödött és sán- tikálva bicegett az asztal előtt, a kezét tördelte. — A paralízist nem lehet gyógyítani! — mondta sebesen inkább saját magának, mint nekem. Megtorpant előttem és megragadta a karom: — Tudja maga, hogy mit jelent a paralizis? Szörnyűség! Nekitámaszkodott az asztalnak, nem tudtam, hogy kire és mire néz, belemeredt a levegőbe. De iszonyatos félelemmel és borzalommal. Az izzadság végigper- gett a homlokán, befolyt a szemébe. Mintha rettenetes nagy fájdalmat érzett volna hirtelen. Két markával megragadta a béna lábát, és belerriarkolt a nadrágjába. — Tudja miért vagyok nyomorék?! Rögtön válaszolt is. — A paralizis miatt! Most éltettem meg kínlódását, nagy félelmét. Most tudtam meg, hogy a paralizis sorvasztotta el az erőt a lábából, hogy ez a szörnyű betegség ragasztott csúfos púpot a hátára és most tudtam meg, hogy mégiscsak volt, axit szeretett András bácsi, volt akire melegséggel gondolt, volt, akire rábinte.te a távolból is mindazt a melegséget, amit meghagyott szivében a sors: ez az unokája volt. Akiről ma azt írta az apja, hogy „paralízise volt, de...”. Ezt a „de‘'-t nem hitte el a halál szakadékait is megjárt ember. Nem tudta elhinni, hogy az ember legyűrte a betegséget, amelyik oiv sokakat tett bénává, púpos, sánta szerencsétlenekké. Hiszen azt sem hitte, hogy Gagarin a csillagok között repül. hogy egyszer hatórás, vagy négyórás lesz a munkaidő. Aki egyszerűen abban sem hitt, hogy jók lehetnek az emberek. Nem hitt semmit, csak egyetlen szó dobolt most benne, paralizis! Átélte újra a gyermekkori kínlódás minden fájdalmát. A szenvedés kétszeres volt, mert most- már nem az ö eltompult teste fájt tulajdonképpen, hanem friss, eleven, egészséges szép unokáját láíta magatehetetlen nyomoréknak. — Mondja, adnak most nekem szabadságot?! — ragadta meg a karomat. — Menjen az igazgatóhoz, i)jzi tosan elengedi. Nyomban fogta a mankóját és sebes kínlódással elbicegett a gyári főépület felé az igazgatóhoz. Nem kísértem el és nem vigasztaltam, mert tudtam, hogy hiábavaló. Aki a pokolban járt, azt örökké kísértik az elfelejthetet- len emlékek. bóné lelkem, az az áldott úr hagyatékolt is. — Ha nem jönne vissza... Nem. tudom, mi volt igaz az egészben. Lehet, Iwgy a szakácsnő úgy találta ki az egész hagyatékozást, talán azért, hogy mentse ami menthető. Mondom, nem tudom. Elég az hozzá, hogy nekünk — mint a Juliska néni mondta, jobb embereknek — egy párnázott fold jutott hagyatékul. — Hál, jöjjön fiatalember — mondta a szakácsnő, amikor már jól klszipogta magát. Én csak bámultam, mert akkortájt, ha meg is szólítottak ilyen finom uraságok, csak „gyeride Cazsi, menjoda Gazsi” voltam. — Jöjjön, jöjjön, maga Gáspárba — fogta a karomat a szakácsnő, amikor látta, hogy én eéklavörösen rángatom magamon a vásott klott-gatyát. Három-négy köhajításnyira kellett csak menni. Hivatalosan még soha nem jártam a parkban, csak úgy a kerítésen át, a magunk-feszegette lyukon. Látszott, hogy sebtiben hagyták itt az urak a kastélyt. De as összevissza tologatott bútorokon, a falakon lógó, vadászatot, kirándulást, meg tudná már a jó ég, hogy mit ábrázoló képeken, a szép agancsokon fennakadt a szemem. A praktikus oldalát nézve a dolognak, mégis legjobban egy rugós hencser tetszett meg nekem. „Hej — gondoltam — jobb lett volna, ha szék helyett ezt hagyatékoz- zák, akkor nem kellene többet az ágy alá tolható dlkón hálni.” Végre meglett a nekünk kiszemelt párnázott fotel. Aranysárga huzatján valami cirádák voltak, barna színnel bevarrva. A szakácsnő állandóan ott sipá- kolt körülöttem, hogy „jaj istenem, mi lesz az urékkal”, meg „de romlott is ez a világ”. Egyszeresük azt mondja nekem: — Gáspárka, lelkem, magának olyan istenes, komoly arca van. — De jó lett volna, ha papnak tanítják, vagy szerzetes lenne. Majdnem elröhögtem magam. Aztán durcásan azt mondtam: ■— Én nem lehetek szerzetes, mert nem vagyok katolikus. — Pap azért lehetne — mondta ájtatosan —, mert sok pap kell ennek a romlott Világnak. Kifelé menet, amikor a vénasszony nem nézett oda, nem hagyott az ördög, suttyomban, hirtelen leemeltem egy jó vaskos könyvet a polcról és alácsúsztattam a fejemen lévő fotelnak. Határtalan önérzettel, fejemben a szakácsnő áltál mondott világ meg váltó gondolatokkal, rajta a könyvvel, Picg a fotellal vonultam haza diadalmasan. Apám is otthon volt már akkor. És amikor meglátott — ritkán szokta, de akkor — káromkodott. Szidott, mint a bokrot. Később láttam, hogy milyen igaza van. Hát valóban furán festett az az úri párnás fotel az apám által eperfából faragott két karszék, meg a gyalogszékek társaságában. Anyám, szegény, azonban megvédte, mert, mondta, nem is a mienk az, csak megőrizzük a földönfutóvá vált nagyságos úrnak. Apám okos politikus volt a családban. Ha anyám szóra nyitotta a száját, hát ő diplomatikusan elhallgatott, s kiment az udvarra, keresett magának valami ma látni valót. Most is ez történt. Én meg, mint elsőszámú örökös, belevetettem magamat a fotelba, hogy élvezzem benne az úri kényelmet. Ebben az időben, csendes délutánokon, mind erősebben hallatszott az ágyúk dörgése Kelet felöl... A fotel, velünk együtt, átélte a háborút a kis házunkban. Igaz, egyetlen esztendő alatt tíz évet öregedett, mert a paraszt- gúnyák igen ledörgölték róla a finom szőröket. De a csuda tudja miért, mégis megvolt a becsülete: valami más. ismeretlen, felső világ levegőjét árasztotta maga körül. Anyám szinte tisztelte. Mit tudom én? Talán a fotel látása késztette vonakodásra mástavaszon, amikor a földeket mérték szét. — Nem kell a föld — mondogatta. — Visszajöhet az uraság. Emlékszem, mit kapott a szerencsétlen Biró Béla húszban, amikor visszajöttek. Pedig csak egy üveg befőttet vitt haza a kastélyból. De azért az osztott földet mégiscsak megkapálta. Amikor már kivakaróztunk a régiből, új bútorra is telt, az útött-kopott, rozoga aggastyánná vált fotel, mint valami szimbólum, valami ereklye, bekerült az új bútorok közé. Anyánk nem akart megszabadulni tőle. Legutóbb otthon jártam. Hugóm mondta, anyám a téeszben a cukorrépaszedésnél dolgozik. Szétnéztem az udvaron. Bekukkantottam a régi istállóba is, ahol a tyúkok ütöttek tanyát. És mit látok? A hajdani aranysárga fotel, az éveken keresztül ereklyeként vigyázott úriszék, törött lábakkal, kilógó rugókkal és fcacaí- csomókkal, felfordulva díszeleg a sarokban, rajta egy idei, pi- rostardjú kis kakas tollászkodik. Nem is gondoltam, hogy tlyen gyorsan szalad az idő... Három nap múlva találkoztunk újra. Megszokott helyén ült, s kapucédulákat írogatta alá. Ha azt mondanám, hogy mosolyogva fogadott, keveset és banálisát, mondtam. Nem is görbült a szája mosolygásra, inkább valami nagyon szép és nagyon nyugodt boldogságot láttam megtelepedve az arcán, a szemében, amilyet még soha. Amikor meglátott, ezzel fogadta a köszönésemet: — Kutya baja sincs a köiyók- nek! Használt a gyógyszer! Amikor befejezte a munkáját felállt. Mintha könnyebben, mint máskor, mintha a iába is elfelejtette volna a bénaságot. Az ajtóhoz ballagott és szembenézett a reggeli napocskával, kinyújtóztatta a derekát. — Szép időnk van kollega: — mondta hangosan és frissen. Aztán megfordult és rámnézett. — Hallja micsoda nagyszerű ember az a Tyilov! Egy óra hosz- szat ő maga vezette az űrhajót. Nem olvasta? Pedagógus vakáció: lldülcs külioldou — pihenés a Bünkben, .Mátrában — balatoni nyaralás — lengyelországi tanulmányút Nemcsak a diáknak, de a pedagógusoknak is nagy örömet jelentenek a nyári vakációk, ami kor kipihenhetik az egész évi munka fáradalmait, erőt gyűjtenek a következő tanévre. Ezt a pihenést kívánja elősegíteni a szakszervezet is. Az idei nyáron számosán voltak a népi demokratikus államokban, De eljutottak a szabolcsi pedagógusok a Bükk és Mátra rengetegeibe, a jósvafői szállóba, 1« Pécs mellé és a Balaton partjára. Otszázharminean. SZOT felnőtt üdülőben 185 fő, családosán ll-en, gyereküdüiőben 46 pedagógusgyerek töltötte a vakáció egy részét. Többen a pedagógus szakszervezet központja révén jutottak el a különböző üdülőkbe. Voltak ezenkívül turistautak is és felnőtt önköltse ges táborok. Az ősz folyamán pedig a Lengyel Népköztársaságba látogatnak el egy néhányan: tanulmányút keretében. Iskolareform a Guineái köztársaságban CONAKRY, (TASZSZ): A Co- nakry-i rádió közölte Sckou Tou- ré elnök beszédét, amelyben foglalkozott a közoktatás problémáival, többek közt a magán- es egyházi iskolák megszüntetésének kérdésével. Sekou Tourc beszéde lényégé^ ben válasz volt az egyház kiáltványára. A Guineái Demokrata Párt ugyanis legutóbbi értekezletén határozatot hozott minden magániskola megszüntetéséről es a közoktatási rendszer egységesítéséről. Conakry érseke erre augusztus 20-án kiáltványban elítélte a hatóságok intézkedéseit és ..igazságtalanoknak’1 nevezte a párt konferenciának az iskolák kérdésében hozott határozatait. Sekou Touré beszédében hangsúlyozta, hogy Guineában senki sem akadályozhatja meg a párthatározatok valóraváltását és senki sem fejthet ki forradalom- ellenes. tevékenységet. A Guineái Köztársság elnöke felhívta Conakry érsekét, hogy vonja vissza kiáltványát, mert ellenkező esetben el kell hagynia Guinea-terű* letét 7
