Kelet-Magyarország, 1961. augusztus (21. évfolyam, 177-204. szám)

1961-08-20 / 195. szám

cÁ Lzabadiá/j ÍLofó-fa A NAPSÜTÖTTE Várnában, a kikötő­től nem messze kis hajó áll a szárazföl­dön. Régitípusú tor­pedóromboló ez; ki­csiny méretei ma már mosolyt ébresz­tenek. Valamikor a „Drözki” torpedó­romboló a bolgár flotta modern hajói közé tartozott. Féi évszázaddal ezelőtt, az 1912 őszi balkáni háborúban ez a ha­jó is részt vett az ország partvidéké­nek védelmében. A török flotta büszkeségeit, a fé­lelmetes hírű Hami- dyé cirkálót is el­süllyesztette. A matrózokat és parancsnokaikat — a később hősi halált halt Kupovot és Minkovot, — nem­zeti hősökként ün­nepelte a bolgár nép... Az első világhá­ború után a Drözki iskolahajóvá vált, ellenforradalmi ifjú tengerészek ki­képzésére. Fasiszta rendszer uralkodott ekkor az országban. Vele szemben az Il­legális kommunista mozgalom egyik erősségét éppen a matrózok jelentet­ték. A tengerészek mozgalmát pedig a „Drözki” hajóról irá­nyították. AZ ILLEGÁLIS harcosok soraiból kiemelkedett egy iz­mos, szélesvállú, költői lelkületű ifjú. A várnai tengerésze­ti gépésziskola nö­vendéke volt ő, ki­nek képzeletében a szabadság eszméje összekapcsolódott a végtelen tenger, a hajósélet képzetei­vel. Nikola Vapcá- rovnak hívták. A bolgár nép e kiváló költőjének harci szellemét ezekben az években a kegyet­len tengeri élet és a forradalmárkör­nyezet alakította ki. AZ 1FJÜ VAPCÄ­ROV szavára hama­rosan felfigyeltek társai. Versei kéz­ről kézre jártak az egyszerű matrózok között. Tetszett ne­kik, a gépek mellett dolgozó emoerekntk, hogy a költő a ro­mantikát a motor- oan kereste, „amely kemény dalával az egekbe robban”. Vupcárov gyűlölettel rántotta le a leplet a fennálló sutét rendről, s szavai nyomán a tengeré­szek érezték: „A vakíekele indulat Uszkösödött szí­vünk alatt..De nemcsak verseiért szerették őt, hanem bátor emberi maga­tartásáért is. ö kez­deményezett minden tiltakozást és ellen­állást a fennálló embertelen renddel szemben. Az illegális kom­munista mozgalom komoly sikereket ért el a tengerészek kö­rében. Am tevé­kenységüket később komoly próbatétel­nek vetette alá a második világhábo­rú. A német meg­szállók kegyetlen terrorja sok bátor hazafi — köztük Ni­kola Vapcárov — életét oltotta ki. A tengerészeket azon1 ban nem törte meg a horogkeresztes el­nyomás. A várnai kikötőből induló fa­siszta hadiszállitmá- nyok közül egyre többet tett tönkre az ellenállók szabo­tázsa. 1944. SZEPTEM- biitt á-ÉN reggel a Drözki egyik mat­róza hozta a szen­zációs hin: „Szóíiá- ban győzött a forra­dalom!” A tengeré­szek vezették a fel­kelést Várnában. A német helyőrséget ieíegyverezték. S mikor a lakosság a felszabadulást ün­nepelte, a régi Drözki is mintha újjászületett volna. Nemzetiszínű és vö­rös zászlók borítot­ták fedélzetét. Ma pedig: múzeum lett a Drözkiből. Merényi László óiy gyakran megírt. A magyar irodalomtörténet ezen a téren régebben csak azok­kal foglalkozott, akiknek szere­pével, kapcsolataival többnyire a reakciós vagy legalábbis reak­ciósán magyarázható (és úgy is magyarázott) helyzetek, történel­mi analógiák igazolhatók. Nem véletlen, hogy szinte kizárólag csak Széchenyi Istvánnal kapcso­latban folytak ilyen kutatások, viszont Kossuth alakját — főleg e század első négy és fél évti­zedében — majdnem teljesen el­hanyagolták. Egy fiatalon elhunyt, kiváló marxista tudós, Csabai Tibor vállalkozott ennek a feladatnak az elvégzésére, s könyve nemrég jelent meg (Kossuth Lajos és az irodalom. Gondolat. 1961. 317 lap). Nagy munkát végzett el a másfél éve meghalt professzor, amikor igen sok folyóiratban lap­pangó, kiadatlan munkát bú vá­róivá végezte munkáját. Vizsgá­latát két főszempontból végezte: összegyűjtötte, tanulmányozta és a marxizmus fényénél értékelte Kossuthnak az irodalomra vonat­kozó elszórt, össze sohasem gyflj- fijütt, de bizonyos egységes iroda­lomszemléletet mégiscsak kifejező utasait, nyilatkozatait, továbbá felderítette azokat az írói állás­foglalásoka is, amelyek az XIX. század legkiemelkedőbb magyar politikus alakjához, Kossuth La­joshoz kapcsolódtak az egyes írói alkotásokban. A szorgalmas kutatómunka és a biztos alapokon álló vizsgálati szempontok eloszlattak sok olyan legendát, amelyek eszmeileg is helytelen ködöt terjesztettek: ilyen például Kossuthnak és Pe­tőfinek a viszonya, vagy annas, a „legendának” a megcáfolása, amely tetszetős párhuzammal a reakció igényeinek megfelelően gyengítette egyes politikusok es írók haladó állásfoglalását (ilyen a Széchenyi—Vörösmarty, Kos- suth-Petőfi és Deák—Arany pár­huzam, ill. ellentétsor erősza- koltsága). Az egész kötet azt bizonyítja, hogy az irodalom és a politika célkitűzései és útjai azonosak, ha mind a kettő a haladást válasz­totta és a nép érdekeit szolgál­ja. Ezt az igazságot még ma ts sokan kétségbevonják, sőt azt hi­szik, hogy ez csak a mi korúnk követelménye. Meggyőz ez a kö­tet arról, hogy ez az igény ts megtalálható haladó hagyomá­nyaink között. <ef)i z apa az aratasban A reménykedett. Ami­kor aztán megsár­gultak a kalászok a káptalan birto­kán, aratni ment a környék megannyi nincstelenje, megke­resni az évi szűkös kenyérnek valót. Az apa is jelentkezett a káptalan gazdatisztjénél arató­nak. Másnap kitették a szűrét, mert valaki besúgta, hogy ke­vesli az aratórészt, s társait kö­vetelőzni bújtogatja; adjanak legalább annyi gabonát a mun­kájukért, amennyit az előző évben, hiszen az is erősen hi- bádzott a szükségtől, nem tar­tott el újig. Most aztán annyi sem lesz. Mehetnek világgá, koldulni, falat kenyér 6em ke­rül asztalukra. Négy hete már, hogy megkez­dődött az aratás: keresztekben áll a gabona java, szerte a káptalani földeken. A részes aratóknak nemsokára kimérik a kevéske búzát, Istvánkirályra őrlethetnek kenyérnek valót. Csakhogy ők nem őrletnek. Nem lesz mit. Miként élnek majd meg? Ki tudja azt! Hi­szen azt mondta neki a káp­talani birtok intézője, örülhet, hogy nem adja csendőrkézre lá­zi lásért. — Szedhetnénk kalászt a káp­talan búzatarlóján — bátorko­dott szólásra ismét a nagyob­bik gyerek. — Édesanya lózne belőle estére buzíKalevest. Menjünk, édesapám! Elnallgass, te gyerek! Sehova sem megyeas! — formed., ra mérgesen az apa. A fiúcska megszeppenve fonta tovább a rej-eiyos utón szer­zett raj. iá bői a Karitias ostor pauogujat. Öccse tartótul a to- uadea veget. Soványáig voltait minUKeoen, csas a nasuk uoin- Dorouoit ki kopott, leitete kiott- gatyajus. aiot, ieipati.eui a vau- sóskától meg a laepei'toi, Hi­szen napok óta egyebei sem e.tek. Az apa újságpapírt húzott elő zsebéből. Lgy leitenyérnyit le­lépett belőle, a többit gondo­san összehaj lógatta és vissza- suilyesz.elte a zsebébe. A leté­pett darabon kövér betűkkel cppen egy közlemény címe vi­rított: „Adolf Hitler logadta Gömbös Gyula m. kir. minisz­terelnök úr őexellenciáját.” Elmélázva nézte egy ideig a kiabáló betűket, de mivel nem tudta, ki az az Adolf Hitler, s mit kereshetett nála Gömbös Gyula, a másik zsebébe nyúlt és kevéske kapadohánnyal fel­javított szaraz krumplilevelet kotort elő. Rászórta a papírra, vigyázva, nehogy pocsékba men­jen valamennyi is a füstölni valóból. Napszállla után megjött az anya. Messziről látszott, hogy valamit hoz a köténye alatt. — Tán egy kis pityókát ka­pott a mosásért a kántoréktól — tűnődött az apa. — Vagy egy kaska körtét a papkertből... Az anya el törődő „t arca derűt sugárzott. Boldog mosollyal vette elő köténye alól a szakaj­tót és az aszalra tette. — A kántorék... azoknak van... ezzel fizettek. — Liszt — suttogta megle­petten, szinte áhítattal az apa. — A mosásért? — Azért. — Liszt! Liszt! — újjongtafc magasra szökdécselve a gyere­kek. — Lisztet hozott édesanya! — Reggel kenyeret sütünk — mondta szelíden az anya. — Szép, nagy foszlós bélű kenye­ret. Az éhes szájakban összefu­tott a nyál. — Reggel? — kérdezte a ki­sebbik fiú kerekre nyílt szem­mel. Nagyon hosszúnak találta odáig az éjszakát. Aznap este sokáig nem aludt el a két gyerek. A kemence mellett, a rossz kabátokból, s az elnyűtt nagykendőből tákolt fekhelyükön a másnapi kenyér­evés gyönyöreiről suttogtak egy­másnak. — Enyém lesz a gyürkéje — ábrándozott a kicsi. — Megkérem édesanyát, hogy kicsike cipót is süssön — sut­togta a nagyobbik. — Kettőt. Nekem is, neked is. Elképzelték az illatos, ropo­gós héjú, fehér bélű cipócská- kat. Édesanya ezeket előbb ki­veszi majd a kemencéből, mert hamarabb sülnek, mint a nagy, s ők boldogan majszolhatják a linóm, forró kenyeret. „Ne egyétek olyan gyorsan, mert megfekszi a gyomrotokat!” — szól majd rájuk édesapa, de ők csak falják tovább mohon, kacar aszva. ínycsiklandozó, csábítóan pi­ros cipókról álmodtak. Olyanok­ról, amelyek sohasem fogynak el, miként a mesebeli fazék­ból a kása. Pirkadatkor talpon volt a csa­lád. Az anya a konyha középéről a fal mellé toita a mosoteknot, meiyben az este belekészített szennyes azou. A iBitnu mel­lett aut a nyersid Konynaasz- uu. Oüu ueiyezie a lepattogott zomaneu, csórna vajhngot, oe- leszitai.a a lisztet. Az apa iziket Hordott a kony­haija, uciüiem a kemencédé, a kenyér alá. A gyerekek ott sürögtek-fo- rogtak az anya szoknyája korül. — Édesanyám, ugye kicsike cipót is süt nekünk! — Sütök, sütök, csak ne len- feregjetek folyton a lábam alatt! Kicsit félre húzódtak, s on­nan nézték, hogyan dagasztja anyjuk a kenyérnek valót. A nyers tészta illata annyira csik­landozta az orrukat, hogy leg­szívesebben már így elmajszol- tak volna belőle egy-egy lélma- roknyit. Szaporán mozgott az anya ina* karja, WteyClőg Tassa** tésztával lett tele A kemencében féUobbant a Láng, ropogva égett a czásaz izik. Az apa hozzáértően táplál­ta a gyorsan falé tüzet. Az anya befejezte a kenyér- dagasztást. A nagykés fokával lekaparta karjáról, keZérS, új­já Író) a tésztát, hogy cseppnv. se vesszen kárba. Lisztezett, késsel kenyérformat ügyesitett a tésztából és kelni helyezte a fehér vászonkendővel bélelt, liszttel behintett szakajtó-ölbe. Ráhajtotta a vászonkendő négy sarkát, majd összekaparta avai­ling falához ragadt maradékot, 3 két öklömnyi cipócskát for­mált belőle, gondosan egyfor­mára csippentette és a letakart szakajtó tetejére helyezte. Az­tán elsietett még egy vászon- kendőt keríteni, hogy az égéssét betakarja, nehogy megfázzon ke­lés közben. t A gyerekek ki Használva any­juk távollétét, pipiskedve -kan­dikáltak a szakajtóba. — Ez lesz az enyém! — bö­kött ujjúval a kicsi az egyik kiscipóra, melyet uagyobbnak vélt a másiknál, majd mohón lenyalta ujjairói a rátapadt, pa­rányi Lisztet. — Ez lesz az enyém! — Még mit nem! — lökte fél­re a bátyja és megfogta a sza­kajtó ía6ledező szélet, hogy szemügyre vegye a cipókat. Öccse nem nagy La niagat. o is belemarkolt a szakajtó pere­mébe és maga felé húzta. Zi­zegve kiszakadt belőle egy logo szalmafonat. Ekkor a nagyobbik Jurtáién visszarántotta, s a tészta izibe kiborult. Egyenesen bele az asztal melieu álló mosóteknó- be, a szappanos vízben ázó szennyes köze. A gyereken ketsegbeesetten kapum a tészta után, de az menthetetlenül szétfolyt a Víz­ben, rátapadt az ázott rutákra. — Az anyátok isteníti — ug­rott fel a kemenceajtó előtti.' guggoltából az apa. — Tönkretették! Tönkretett lék! — futott elő ikaaét lordéi-■ ve az anya. A gyerekek alkonyatmfetn. ser«. kerültek haza. Kétségbeejtő anyjuk késő éjszakáig kereste, szólítgatta őket a folyóparton», s a káptalan kövér földjeinek learatott, dús keresztjei közötti De csak a folyóparti kecske- fűzek és a sötét kukoricások tol veleinek Ttaagfar. válaszolt Reggel kerültek meg, vadí nagy éhségükbe®. Bertalan István: KISCIPÓ BilflllllllllHIIIIIIIHSIIRillIllf

Next

/
Oldalképek
Tartalom