Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1961-03-04 / 53. szám

p iatal szabolcsi mérnökök ■és technikusok alakítot­tak akcióbizottságot — olvas­tam a napokban —• hogy ter­vekkel, hasznos tanácsokkal lássák el a fejlődő, változó, jövőjének legjárhatóbb útját kereső falut. Nem, nem pénzért, mégcsak nem is feltűnési viszketegség- ből, s nem jutalom, kitünte­tés reményében. Csupán se­gítő szándékkal, a társada­lomért, jó szívvel, ingyen. Ugyan, kérem, ilyen is van manapság? Amikor senki nem tesz égy lépést borravaló, ap- panázs, honorárium nélkül? Igen, van. Vannak, akik mindennapi fáradságos munkájuk után új­ra a mérnöki lábiához állnak, hogy elkészítsék egy falusi művelődési ház, iskola, bekö­tőút tervét, hogy a faluban nagyobb lángra gyújtsák a kultúra fáklyáját, hogy világo­sabb legyen, hogy kevesebb legyen a sár. Ezek az embe­rek tettekkel segítik a célt: közelebb vinni a falut a vá­roshoz. Hogy ne járjon sehol kézlegyintés ehhez a szóhoz: vidék. \T Idák. ' T Valamikor azt mondta az apa leányának, fiának, hogy ,.te jobb sorsot érde­melsz, miflt én. aki látástól- vakulásig túrom a földet’1. Míg egyéni gazdálkodás volt, ez a tétel nagyjáhan egészé­ben állta is a helyét. S talán meg is lehetett érteni, hogy a falun született ifjú inkább vá­lasztotta az üzemet, az íróasz­talt, mint az emberi erőt szin­te meghaladó robotot a meg­élhetésért. a mindennapi ke­nyérért. Legtöbbjük viszont nem hagyhatta el a falut, hisz szüleinek nem volt tehetsége a továbbtaníttatásra, de még ha lett volna, sem kerülhetett dolgozó paraszt gyermeke az egyetemi padokba. Csak most, a mi társadalmunkban nyílott erre mód. 3BSC táj záz és száz egyetemet, főiskolát végzett fiatal került ki Szabolcs-Szaunár megyéből is az évek folyamán. Pedagógusok, mérnökök, orvo­sok lettek, megkapták az olyan sokat jelentő szaktudást, ezzel együtt a diplomát, amely soktízezer forintjába került a társadalomnak. Olyan körülmé­nyeket biztosított számukra a nép, amit ezelőtt még elkép­zelni is lehetetlen volt. Ké­nyelmes diákszálló, kalóriadús étkezés, könyvtári kötetek ez­rei, a legnevesebb professzorok előadásai, a konzultációk — mind, mind súlyos forintjaiba került a közösségnek, az or­szágnak, közöttük éppen a szabolcsiaknak, szatmáriaknak, akik szívesen áldoztak rájuk. Azzal a várakozással, hogy a fiatalok tudásban, politikai képzettségben meggazdagodva jönnek vissza a faluba segíte­ni. Pedagógusra, orvosra, mér­nökre, mezőgazdászra nagy szükség van. Hogy ne kelljen kilométereket gyalogolni más községek rendelőjébe, ne szo­rongjon egyetlen tanteremben 40—50 iskolásgyermek, hogy le­hessen építeni nagyüzemhez méltó fedelet a közösségnek. \T annak — szerencsére elég ” szép számmal — akik nem felejtették el, honnan küldték őket, honnan jöttek és merre tartanak. Sokan tud­ják, hogy útjuk küldetés. Mert ez az időszak a faluban hős­korszak újra, s aki részt vál­lal ebből, nemes feladatot vé­gez. Van sok orvosunk, eny­hül a pedagógushiány, egyre több az óvó- és védőnő, a mezőgazdaság felsőfokú kép- ettségű káderállománya is fo­kozatosan nagyobb. De még mindig nem elég, még mir dig sokkal több egyetemet, főis­kolát végzettre van szükség. A közelmúltban panaszt ta az egyik felelős beosztású elv- társ, hogy Vas megyei kollé­gája azzal dicsekedett: annyi már az egyetemet végzett me­zőgazdász, hogy a termelőszö­vetkezetekben legfeljebb csak brigádvezetői beosztásba tud­ják helyezni őket. Egy másik Pest megyei elvtárs pedig azt tette szóvá, hogy éppen a kö­zelmúltban jelentkezett nála munkára három szabolcsi szü­letésű fiatal agrárszakember. |gen, a tények nem cáfol­hatók. Vannak még •— és nem is kevesen — akik a mi falvainkból kerültek el, s amikor megszerezték a diplo­mát, Pesten. Pest környékén, vagy akár a Dunántúl — vi­tathatatlanul kulturáltabb — községeiben, városaiban he­lyezkednek el. Van ennek a dolognak olyan íze is, hogy megfutnak a nehézségek, a ba­jok, a sár elöl — éppen azok, akik innen kerültek el. Nyil­ván azt várják, hogy építsék csak meg az itthonmaradottak a betonjárdát, teremtsenek kul­turált körülményeket, s majd esetleg , hazasátálnak“ akkor, ha mindez meglesz. | gaz, jóval könnyebb ott élni. ahol már kényelme­sek a munka körülményei. Nehezebb itthon, ahol keményen meg kell még dolgozni ezekért. Mégis vannak, akik mindezek tudatában járják a határt eb- ben a megyében gyógyítani, nevelni, felvilágosítani, építeni, tervezni. Amikor azt mondjuk, hogy tisztelet ts elismerés jár ne­kik. azt is szóvátesszük: nem árt figyelembevenni a beisko­lázásra kerülő fiataloknál a „sár, vagy aszfalt” elméletet azoknak, akik holnapjukról döntenek! (kj.) A üszakerecsenvi asszonyok kezdeményezése A tkzakerecsenyi nőtanács ft jai úgy határoztak, hogy köz- ► gükfcen fellendítik a baromfi tenyésztést. Az a jelszavuk az 1,asszonyoknak, hogy „minden ud­varon egy kotlóalja csibével többet’1. A nőtanács tagjai a Dózsa Termelőszövetkezet közös baromfitenyészetének 10 ezer | darab csibe elhelyezésére alkal- ! más férőhelyet kutattak fel a tagok portáin. Gulyás Miklósné. Vincze La- josné. Szolnoki Lajcsné. Joó Pálné, Tóth Pálné és a többiek néhány nap alatt 13 900 darab tojásra. 180 csibére és 150 darab vízi szárnyasra kötöttek szerző­dést a háztáji gazdaságokban. Házról házra járva felvilágosító szóval ezt a munkát tovább folytatják. Munkamódszerüket leírva a vásárosnaményi járás valameny- nyi községébe eljutatták felhí­vásukat, hogy az ottani asszo­nyok is kövessék példájukat, és ne legyen egy község sem a já­rásban, ahol ne teljesítenék a felvásárlási tervüket. Kovács Elek Vásárosnamény A fűrészgépnél A vállaji H. Rákóczi Tsz kerékgyártó műhelye körfűrész­szel is fel van szerelve. Fácska János és Havasi János egy szekérhez való munkarabot fűrészel. Az így gépesített műhely nemcsak a közös részére, hanem bérmunkára is dolgozik. ' (Hammel J. felvétele.) Kluever professzor, a szakosztály el­nöke erre a következőképpen felelt: — A magas értelmiség nagyméretű agyat feltételez, márpedig a rovaroknak nem lehet nagy agyvelejük, ugyanabból az okból, amiért nem lehet nagyméretű tes­tük sem. Ezt alkatuk nem teszi lehetővé. Légzőszerveik nem bírnák testüket elég oxigénnel ellátni, ha az néhány centimé­ternél nagyobb volna s éppen ez az oka, hogy rendkívül nagyméretű rovarok nin­csenek és soha nem is voltak. Ellenfele erre megjegyezte, hogy az is­meretlen lények légzőszervei merőben másfélék lehetnek, mint a rovaroké. Klue­ver professzor erre úgy replikázott, hogy az olyan rovarok, amelyeknek ideg- és légzőrendszere más, mint a rovaroké — az ő véleménye szerint nem rovarok... §p- pen ilyen joggal lehetne az állatokat ideg- rendszerrel, vérkeringési rendszerrel és izomrendszerrel rendelkező növényeknek nevezni. Mert az egyik esetben éppen úgy, mint a másikban, melyik jellegzetesség marad változatlan a puszta néven kívül? Heves vita fejlődött ki, amelyben mindegyik fél védte a maga álláspontját. Már úgy látszott, az este ebbe a meddő vitába fullad, amikor egyszerre Csandra- szekár professzor kért szót, aki eddig csendes hallgatója volt a tanácskozásnak — Egy bizonyos ötlettel jöttem ide — kezdte —, amely talán némi fényt vet a szóban forgó kérdésre. Pontosan áttanul­mányoztam a szemtanúk vallomását, akik látták a tunguz meteor lezuhanását. Egy­behangzóan állították, hogy a meteor meg­jelenésekor látszottak a fák, házak árnyé­kai s ezek az árnyékok a meteor repülé­sével ellentétes irányba vonultak. Ebből az következik, hogy a „jelentést”, legalábbis a záró részeit nem élőlények írták. Ez a megállapítás megdöbbentette a jelenlevőket: rámeredtek a matematikusra, az pedig a táblához lépett, előkeresett egy nagyobb darab krétát s azonnal számolni kezdett. Okfejtésének ez volt a menete: a lezuhanás pillanatában sütött a nap, ha tehát a tárgyak, a meteor fényénél árnyé­kot vetettek a napos területekre, akkor kétségtelen, hogy a meteor fénye erősebb volt, mint a napé. Természetes, hogy a hő­mérséklete is magasabb volt a napánál. A professzor tudta, hogy a lövedék mennyi ideig tartózkodott a Föld légkörében s eb­ből kiszámította, hogy a járműben — te­kintet nélkül a burok vastagságára — leg­alább hatszáz fok melegnek kellett lennie. Ilyen hőséget pedig egyetlen élőlény sem bírt volna ki. A „jelentést” azonban a re­pülés egész ideje alatt írták, egészen a katasztrófa pillanatáig. Ebből nyilvánvaló, hogy: vagy automata-műszerek jegyezték a szöveget és a rakétában nem volt élő- lén;i> vagy pedig az ismeretlen lények al­kata merőben más, mint az állatoké, vagy a növényeké. A biológusok feszült figyelemmel hall­gatták végig Csandraszekár fejtegetéseit, azokat meggyőzőeknek ismerték el s el­határozták, hogy másnap közük a Tolmács Bizottság közgyűlésével. Mikor azonban reggel összegyűltek az intézet kistermé­ben, valamennyi tudóssal együtt őket is meghívták a Nagy Oszlopcsarnokba egy rendkívüli ülésre, titkos tárgysorozattal. Ez általános csodálkozást keltett, mert ed­dig a bizottság nem alkalmazott ilyen szi­gorításokat A gyűlés zárt ajtók mögött folyt s a megszokott vendégeket sem hív­ták meg. Az aznap elnöklő Ramon y Cár­ral professzor, a veracruzi Istituto Náció­nál del Astronomia küldötte, kijelentette, hogy a harmadik szakosztály a maga munkája során olyan naf/ horderejű tényre jött rá, amelynek azonnali meg­vizsgálása rendkívül fontos, mert az egész világ sorsa függhet tőle. Ezután Lao Csu professzornak adta át a szót. A kínai fizi­kus nem saját helyéről beszélt a mikro­fonba, ahogyan eddig szokták, hanem fel­ment az elnöki emelményre, nyilván azért, mert látni akarta minden hallgatójának arcát. , Nem valami érces hangon, de az egész teremben jól hallhatóan bejelentette, hogy a harmadik szakosztálytól kapott felhatal­mazás folytán olyan nagy jelentőségű fel­fedezést kíván a tisztelt gyűlés elé terjesz­teni, amelynek horderejét most még senki sem mérheti fel. Míg az elnök bevezetőjében elhangzott nagy szavalj senkiben sem keltettek külö­nösebb hatást, hiszen általánosan ismer­ték az öreg mexikói csillagász déli tempe­ramentumát, addig a fizikusnak már első mondata is felvillanyozta az egész ter­met, mert Lao Csu a Tolmács Bizottság legjózanabb és legkritikusabb elméinek egyike volt. (Folytatják.) Ejnye, ejnye . . . Este, fél hét. Ketten állnak a Dózsa György út elején lévő taxiál­lomásnál. Egy hetven esztendő körüli, töpörödött nénike és egy jó ötvenes, pocakosodásnak indult férfi. Taxira várnak. Taxi sehol. Pár perc múlva két taxi is befordul a parkoló helyre. Az első a nénivel egyvonalban áll meg. Az anyóka pár apró lé­pést tesz a kocsi felé. A férfi kövérségét meghazudtoló fürge­séggel ugrik az ajtóhoz, nyúl a kilincs után. Azt hinné az em­ber, hogy a néninek segít, ud­variaskod ik. De nem! — De, kérem, — mondja re­megő hangon a nénike. — Én már korábban itt voltam. Testes barátunk azonban oda, sem figyel. Szó nélkül préseli be magát a kocsi ajtaján, nem törődik a nénivel, aki megle- j petten, tehetetlenül topog, miff i észre nem veszi a másik kocsit. Majd elindul, hogy abba száll­jon be. Rajtam kívül még két fia­tal. egy fiú és egy lány hal­lotta, nézte a történteket. Csó- I váltak a fejüket, majd a fiú megszólalt: — Ejnye, ejnye, ezek a mai „fiatalok.. .* S. A. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom