Kelet-Magyarország, 1961. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1961-02-12 / 36. szám
I A rtúval belepett parton autó lénye hasította ketté a szürkés sötétséget. Egy pillanatra megálltam, remegő térdekkel, s mielőtt a csa- tos sapkát visszabillentettem volna a homlokomra, kis lendülettel megdobtam a zsákot. Mintha egy hatalmas hólabdát gu- ritanának, a zsák nagy gyorsasággal forgott le a meredek partról. Az autó vakítóan fényes szeme valósággal rohant a késő estében, nem volt idő ácsorgás- j ra. Lebukfenceztem a zsák után. A hideg, fagyos szédületben, a testemig tele hóval zavartan, nagy összevisszaságban képek sodra tódult elém... A temetés, amikor apámat letették a mély földbe... A bicikli, amit anyukám kapott a villanyteleptől, amikor takarítónőnek, meg pos- lakihordónak felvették... A vasárnapi piac, ahogy anyám mellett igyekszek haza, ölemben a hatalmas görögdinnyével... Azután, hogy most nyáron nagy volt a szárazság. Mit se termett a három hold.... A reggeli kény érporciózás... Már négyen jártunk iskolába... Sorba állás a péknél, hajnali háromkor, lesni a kenyérsütést, majd késsel kicentizni a veknit, egy kis zsírral véknyan megkenni.... lí ozdulatlanul maradtam, amíg az autó elbúgott, fenn a parton. Idő után láttam csak neki leverni a hajamba, a nyakamba fúródott havat. A kábulatban lázas, vöröses szemmel kutattam a zsák után, hogy már a könnyeket sem tudtam visszatartani. Mert otthon nem volt már egy szem fa sem. Igaz, az ismerősök, a szomszédok, meg a vadidegenek annyit csodálkoztak napjában, hogy alig győztük hallgatni: „Az ember nem is gondolná, hogy mennyire gondoskodnak manapság a szegényről... Itt van ez a Vilma is, hat gyerekkel, és táplálni tudja őket...’’ Ez valóban igaz volt, dehogy most ez a száraz nyár elmúlt és a tengerit hozó szekér is csak derékig volt, anyámat sokszor láttam sírni. Pedig a háború után, amikor a mi falunkban is ismerkedtek az emberek az új élettel, már ritkult az anyám könnye. Csak akkor eredt el újra, mintha sohasem akarna elállni, amikor egy szerdai napon a villanyáram elrabolta apánkat. Megkeseredett életünket aztán anyánk próbálta egyengetni. Jól esett a nem várt segítés, amit as emberektől, az apánk egykori villanyszerelő barátaitól kaptunk, de a mi nagy családunkra csak lassú járással világolt fel a Nap...IS utattam a zsák után. A fával teli zsák után. Igaz, másként képzeltem én el ezt az égész mai estét. Ahogy hazaértem az iskolából és anyánk még néhány percig otthon maradt a délutáni postával, hallottam, jó volna elökeríteni Irma cigányt, hozna egy hát fát az erdőről, kötény krumpliért, vagy tizenöt forintért, mert nincs mivel begyújtani a szenet a spórban... De délelőtt kihirdették az osztályban: megjött az atlasz térkép a boltba, anélkül nem tanulás a földrajz, tizenkét forintba kerül mindössze. Otthon nem mertem említést tenni az atlaszról. Minek is, hiszen csak idegesíteném vele anyukámat. Anyukám. Tetszett nekem ez a szó, amióta megtanultuk. Mert közj\l em jutottam messzire. A ^ ' grádicson túli kanyarban térdig vesztem a hóbd. Már minden lépés nehezebbnek tűnt, csak löktem előbbre magamat... Ha apám élne! ó mindig kike- ritette a fát is... IÚszen neki vastagabb volt a karja, mint az enyém, nem volt nehéz egy zsák. És Fabók Karcsinak most nem kell fáért menni, neki él az apja, csak a pénzt kell kérnie Angyal Sándor; A félresikerült térkép vetlerí a háború utáni szűkös napokban a villanyszerelő családoknál egyszeriben rákaptak, így mondták mindenütt, hát mi is átvettük. Csak apánk halt meg anélkül, hogy apukának szólítsuk. Azt mondta mindig, ne urazzunk, fenének kell az a nagyzolás, az csak az uraknál szokás... I\7 ügy nehezen levertem ma" gamról a hideg havat, csak a bakancsom szárában hidegült még néhány maréknyi, aztán pár lépésre felfedeztem a zsákot. A fával teli zsákot...! Mert az atlasz! Tizenkét forint. Anyukám meg tizenötöt akar adni egy hát gallyért, a begyújtáshoz. Már akkor eldöntöttem, hogy este elkísérem anyukámat a villany telepre és majd mondom, ne tessék kijönni a hidegre, vágok én lűzger- jesztöt a fáskamrában, egy egész hétre valót... Így is történt. Anyukám megengedte, sőt még örült is neki, hogy olyan későn este nem kell egyedül lennie a füstös szagú irodákban. IS int a telepen aztán gyor- san indultam a fáskamra felé, közben a kabátom alá gyömöszöltem a zsákot. Amikor a gerjesztőt bevittem az irodába, anyukám nem győzött csodálkozni, hogy milyen ügyes vagyok, milyen hamar vágok fát. Én meg mondtam, így szoktam én mindig, — azután fordultam vissza a kamra felé, közben mondtam, tessék várni néhány percet, mindjárt hozom a fáskamra kulcsát... Közben tetősen megraktam a zsákot jó vastag, felaprított akácfával. Kibújtam vele az ajtón, átdobtam a kerítésen és...- hazudtam anyukámnak, úgy fáj a hasam. elmegyek a vécére, de máris, mire végezni tetszik a törölge- téssel, biztosan itt leszek... Megtapogattam a zsákot. Felállítottam és egy kicsit még lestem a csendet, ott a partoldalon. A Krasznán recsegett a jég, hosszan elnyújtottam ettől megborzadt a hátam, mert gondoltam, mégis észrevették! Anyukáin vár... Ügy vágott át agyamon ez a gondolat, hogy újra neki feszítettem lábamat az emelésnek. Nyögve, bokáig a hóban csúszva erőlködtem újra a váltamra az akácfával teli zsákot. — Sietniii... sietni...! és már meg is van az atlasz.. A tizenkét forintos térkép... Otthon, amikor erőtlenül ledobtam a zsák fát a sötét tornácon, magam is szerettem volna utána esni. Az ingem nyakán forró melegség ömlött az állam alá, a kezem majd odaragadt a hideg kilincs lenyomásakor. Nem mentem vissza a telepre. Xí agyanyám meg a többiek L ’ értetlenül bámulták a nagy fáradtságomat, ahogy le- dülök a kis dikóra ruhástól, felmeredni tekintetemmel az árnyékos plafonra. — Ott a fa a sütő előtt... Már elfelejtettem, hogy hazudni fogok, hogy a lopást letagadom. Olyan nehéz volt most még ezt a keveset is kimondani. Jó volt érezni, hogy nem gör- csüsödik tovább a húsom, hogy szúrósan zsibbad a combom, a nyakam töve. A »vám érkezésétől még- féltem. Mit szól majd hozzá? Hogy loptam? Életemben először. Talán előhúzza a tésztanyújtó fát az ágyvégböl, azzal áll nekem, üti majd a fejemet, meg ahol éri...- Én már semmit se bánok, csak ne fázzunk, és a tizenöt forintot ne a cigánynak adják... Mert a térképet úgy is meg kell venni! Vagy talán menjek házról-házra vizet hordani, pirulni, meg mondani, hogy én tanulni akarok, ahhoz meg atlasz kell, adjanak hát pénzt? — Mi van veled...? Olyan tompának, távolinak tűnt a szólítás, mint a kiszáradt hátunkból a kiáltás. — Szólj már, mi van veled? /V éztem az elmosódott vonalakat, amelyek egy ködös félhomályból erősödtek lassan. Legelőbb anyám kendőjének a sarka élesedett elő, azután az izgatott arca, meg a nemrégen fehéreden néhány szál haja, ott oldalt. — Semmi. Ahogy anyám keze elsiklutt a szemem felett és egy kis hideg hullott a forró bőrömre, megmozdítottam magamat. Feljebb húzódtam a dikón, hirtelen, akárha menekülne akarnék... Pedig anyám még elő sem húzta a tésztanyújtót. Már talán a szám mozgott is a mentegetőző szavak ütemére, csak még a hang akadt el a torkomon. A nyám kezdte el a sírást. ‘1 Halkan. visszafojtottan. de én láttam, hogy a szeme sarkában egymás után ülnek ki a cseppek, hiába dörzsöli szét. Aztán meg si!területlenül mosolygott is hozzá, hogy az arca egészen kikerekedett. Egy mukkot sem értettem a sírás, köny- nyes mosolygásából. Csak bámultam. anyámra, ahogy nagy tányér levest mert ki a fazékból, s gőzölgőn elém. rakta. Nagyanyám mondta el a lopást, még felébredésem előtt. Anyám már mindent tudott és egyre csak azt hajtogatta, hogy jó dolog az élelmesség, meg hogy tényleg nem tudja, mitévő lett volna. Lopni. Hiszen az üzemvezető közben megérkezett az autóval, s amíg anyám várt rám az irodában, a mindig cigarettázó Váraljai kiabálni kezdett, mi az Vilma, maga még mindig itt kuksol? Erre anyukám bocsánatot kért és elárulta, hogy már a reggeli munkát is le akarja tudni, mert hajnalban fa után kell nézni, különben megfagy a család... I1 s anyukám most mosoly*J gott, ahogy a levest elém rakta, mert az üzemvezető, a villanytelep segített rajtunk. Váraljait a dolog hallattán elöntötte a pirosság, idegesen, haragosan mondta, hogy ssótlan gyermeknek anyja sem érti a szavát, ha fa kell, hát ott az utalvány, nagy családnak több jár, de kérni is kell azt... Egy évi részletre.. Ezután a táskából valami papírt húzott elő anyukám, amiért az állomáson reggel szenet meg fát adnak, csak korán álljunk oda, fuvarossal. — És az atlasz?... Értetlenül nézett rám anyám. Míg a kíváncsi nézése közben idegesen szürcsöltem a levest, nem is tudtam, miként magyarázzam meg a térképet. Anyukám még soha sem kérdezeti meg engem a tanulás felöl, csak amikor a félévi bizonyítványt írta alá, akkor ült ki az arcára a megnyugvás. — Mondták, hogy kötelező... — És mennyi az? //' lőbb nem mertem elarul- ni. Amióta apánk nélkül múlnak a napok, sohasem beszélünk mi sok forintról. Sok kell a pékhez, meg a tejes asz- szonynak, most ráadásul a föld is szűkén termett, mindent venni kell. Dehát Irma cigány? Holnap már neki úgy sem kell adni pénzt. — Tizenkét forint. A forint végét egy kanál levessel együtt nyeltem vissza. Láttam, hogy anyám megszakítja a mozdulatát és néz. Vártam a válaszát. — Mennyi? Bániam, hogy mégis megmondtam, Ügy kérdezte újra anyám a tizenkét forintot, hogy fájt hallani. Hosszú csend telepedett a házba.. Már szedte le a tányért anyám, még mindig nem mertem ránézni, az arcát sem láttam, amikor mondta, jólvan, majd csak lesz valahogy, pedig Margit húgomnak már majd kiesik a lába a cipőből, mosi az fontosabb volna mindennél. í \ lyan jó volt alommal aiud- ni azon az éjszakán.. Pedig apám, amikor megtudta hogy fit loptam... a villanytelepről, kétszer is tarkón csapott, IHabált, hogy ilyennek nevelt ő engemet? Azután meg azt mondta, itt az a nyavajás pénz, de csak tudja meg, hogy csillagos kitűnőnél rosszabb jegyet kapok a földrajzból! Majd ő ad nekem...' Álmodtam reggelig. Reggel mégis otthagytam a pénzt az asztal közepén. Anyukám tette le, még hajnalban, amikor elsietett la jós bácsihoz, kérni, hogy hozza haza a fát a vasúttól. Sokszor megnéztem a pénzt. Új volt, vadonatúj. Felvettem, nézni, hogy milyen sok ..! Tizenkét forint!... Ha elviszem.... A húgom lába... A cipőből... Izgatottan vártam Tömpe tanító bácsit az iskolában. M ért Tömpe tanító bácsi mindjárt jön, az asztalhoz ül, vastag szemüvegét az orra hegyére illeszti, beírja az órát a hatalmas naplóba és még feleltetés előtt megkérdezi: mindenki elhozta a pénzt? — Mindenki elhozta? Mig zúgott a sok igen, nagyot nyeltem. — Hát akkor... — Én..< tanító bácsi! || indenki rám nézett. Hallgattam, mert a kéznyúj- tásban, a felállásban és a két szó elmondásában oda lett az egész erőm. Tömpe felém fordította a szemüvegét. — Én... csak azt akarom mondani, hogy nekünk most... vagyis a húgom... Tanító bácsi, anyukám azt üzeni, hogy mi- nálunk odahaza most egy fillér sincs, én nem vehetem meg az atlaszt. Megkönnyebbültem, hogy ilyen egyszeriben el tudtom hadarni mindezt. Tömpe tanító bácsi szófián maradt, majd felállt, nyikorgóit fekete cipője alatt a dobogó, az ablakhoz ment és nézett ki az udvarra, a nagy fehér végtelenségbe. — De én már... elhatároztam tanító bácsi, hogy kölcsön kérem majd valamelyik fiúét es a színeseimmel lerajzolom a térképet. Mosolygott a tanító, meg mondta, jól van, jól, és megkérdezte a többitől, hogy ki adja majd kölcsön egy-egy napra a térképet. Annyian ritkán nyújtottál; fel a kezüket egyszerre, mint akkor... A tanító bácsi mosolygott, és azt hitte, csak úgy mondom a rajzolást kifogásnak, mentegetőzésnek. Pedig én reggel, amikor nem bírtam felvenni a pénzt az asztalról, már akkor elhatároztam, hogy lerajzolom majd Magyarország térképét, meg az egész Európát. Kék színesem is van a folyókhoz, az óceánokhoz, zöld az alföldeknek, barna a hegyekhez Csak akkor nézett nagyot a tanító, amikor megmutattam neki a piros cérnával összekötött, rajzolt atlaszt. Nézte, lapozgatta és én közben olyan nagyokat szippantottam • a levegőből, hogy a tüdőm csep híján szétfeszítette a mellemet. sak egy hibát talált benne. A nagy Európa térképén túl széles, kék vonallal húztam meg a Kraszna folyót, és a falunkat jelző piros pont napit sikerült Debrecennél. 7
