Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1961-01-08 / 7. szám

A NAGY, gyönyörűen csülo- gó-vülogó üvegezett konyha- szekrény pontos időre megérke­zett. & a tornácon, ahová az állomásról hozva leteszik, nem állhat végleg. Benn annak a rangja szerinti hely. Csakhogy lei kell akkor tenni a régi ko­módot. Berta nénje, özvegy Lakatos Ferencné szentül hiszi e pilla­natbeli halált. Akárha valami erős, nagy karmú, ismeretlen kéz markolászná hetvenhat éves szívét, amitől az annyira fáj, annyira vérzik, hogy mindjárt megáll. Csupacsont, bötykös ujju, gyermeknyi markát mély ráncoktól puhított keskeny vo­nalú szájára teszi, tompítani az elszálló utolsó sóhajt. De a só­hajok közül utolsónak egyik sem akar maradni. Hanem kes­keny vonalú szája hirtelen meg­remeg és olyan szabálytalan gör­bülésekkel kezd rángatódzni, mint eltört csésze cikk-cakkos széle. Bab nagyságú, feketére érett szemölcsét gyámoltalanul babrálgatja hegyes állának bal felén; a magas padlású pitvar belső falának támaszkodva egész mindene kicsi, fekete árnyék­csomónak tetszik csupán. — Oh, gyermekeim, hadd le­gyen ott az a komát. Az én komótom. Akkor vette azt még nekem szegény édesanyám, ami­kor férjhe jöttem... Nagy hozo­mány pót az akkor... Óh, gyer­mekeim, hagy maragyon olt, ahon eddig Vót. Legalább... míg én élek még... GYENGE, rimánkodó hangja megállítja és felegyenesíti fiát és menyét, A fiatalok egyálta­lán nem ijedős természetűek, de a hang, a kérlelő, rimánkodó só- hajözön szembe nézeti őket. Lakatos Gábor szólal meg előbb, jobb kezének hüvelyk és mutaló u jjával két oldalra nyomva szénfekete, hetyke ál­lású bajuszát: ' — Ugyan, anyám. Mit bánkó­dik ezen a szufészken. Az aj.ma arcú, gödrös állá meny, született Vidor Annus pe­dig ezt mondja: — Inkább őrülne anyánk, hogy nekünk már ilyen modern szek­rényünk van. Na fogjad, Gá­bor. Vigyük ki ezt a... régisé­get. AZTÄN megipt mind a ketten lehajolnak a kopott, öreg komód két végénél. — Hova tesszük? — kérdezi Gábor. — Egyelőre az ólba. Onnan meg... majd lesz vele valami — feleli a menyecske. Csodálatos, hogy özvegy La­katos Ferencné, Berta nénje mindennek láttára még mindig nem hal meg. Pedig azt hitte. Mindenképpen rászánta magát. A NYITVA hagyott konyha ajtaján keresztül, mint egy ko­porsó után, mered rá a komód üres helye. Nem is marad benn tovább. Lassan, lehajtott fejjel elválik a festett fal mellől és megy, csoszog végig a magas tornácon. S amikor fia és me­nye az istálló innenső szögleté­nél, a kis jászol mellett hagy­ják a valamikor büszke komó­dot, rákönyököl, feje fölött ösz- szekulcsolja csupacsont, büty­kös ujjú kezét és végtelenül fá­jó, hosszú sírásba kezd. Piros, a rövid szarvú, de meg­lehetősen jó tőgyű tehén szelíd szánalommal néz hátra a nagy jászol mellől. Fején csőrre n a lánc, kérődző pofája meg-meg áll a bámulástól. Vagy azon töpreng hirtelen: hova kötik majd a kicsijét...? BERTA NÉNJE pedig csak sír és sír. A fiatalok viszont már be is tették azóta az üve­ges, halványzöld- és krémszín­nel csillogó-villogó új konyha- szekrényt. Látásával, hogy a többi, modern bútorok közé mennyire beillik az, nem tud­nak eltelni. Különösen Annus, az almaárcú, gödrös állá, kék- szemű menyecske csettentget elégedetten. — Vágytam már egy ilyenre, Gábor. — Anyám sajnálja a komód­ját. A dzsungel ösvényein Rövidesen bemutatásra kerülő színes szovjet—kínai doku­mentum ILm. — Mit csináljunk vele. Nem maradhatok le a többi fiatal asszonytól. Különben is... nem mondhatod, hogy nem érdem­iem meg. Nem sokkal zártad többel az esztendőt, mint én. Pedig van itthon is éppen elég gondom. Meg a két gyermek­kel... — Megvettük? — Meg. — Nahát. Ez a lényeg. AZ ANYA és anyós Berta nénje nem találja helyét. Az új szekrényt elkerülve tipeget erre- arra, fejét mindig lehajtva és csupabánat, csupa szomorúság mindene. Mintha halottja lenne. A két. unokát öreg magával sze­reti. Másoknak így dicsekedik velük: KÖh, az én unokáim? Azok igen. Gabri négy éves, Irén kettő. Olyanok, mint két cinbáb.” Most nem tudják hely- j re vidámitani nagyanyjukat. Aztán mégis. Másnap már elmegy az új j bútor mellett. HARMADNAP meg is all előt­te egyszer, kétszer, azután min­dig többször. Háttal. Hosszú, ráncos bő szoknyájának fedezé­ke mögött bütykös, vékonybőrü ujjaival hozzá-hozzáér a fényes, sima festéshez. Következőleg ujjait már meg is huzigálja raj­ta fentről lefelé és vissza. A fiatalok vasárnap délután egy kis beszélgetésre mennek Bige György komáéknál. Mikor hazajönnek, Berta nénje várat­lanul azt mondja a menyének: — Hallod-e, jányom. Csipke- teriiök kénének ebbe a... új ko­máiba. Az mutatna takarosán. Az illene O' póccaira. A menyecskének megvillan a szeme melegen. Az arcán is pi­rosabb a hamvasság. — FOGOK ÉN AZT bele ten­ni, persze. Már kinéztem a tex­tilben. Hanem... csak szebb ez, igaz, anyám? Mint az a magáé. Mint az a régi. — Ez is jó — feleli anyós Berta nénje. — Csak meg kell ám becsülni, fijaim. BŐD A ISTVÁN; Az árokparti szeleket hallgatom, szóinak egyre, figyelmeztetnek újra mar virágra, levelekre. Figyelmeztetnek újra már I főidre, dombokra, rétre, titkokat áldó, szépítő ; felhőkkel szeplős égre. i / Tudom, hogy a tű nő és apám az almafák alatt áll, piros bimbóra permetez, körötte bíbor fény száll. Arcát a gálic százezer ékkővel már kirakja, de két szemére rásimul őrizni a kalapja. Öregszik tudom, s ezt is a szelek beszélik, így van. Fölötte tengernyi virág, s alatta talán sír van. S ő dolgozik, mert így igaz, uem tántorítja semmi, megszokta már, hogy sír fölöti s virág alatt kell menni. az életért, ezért teszi, mert nincsen más csak élet. Konok és erős: ints reám édesapám, ha félek. KORMOS JÓZSII AZ ERDŐN Hajlotthátú öreg akácfa ágain sárgás-zöld levél. És fehér fürtös virágjából, édes illatot cipel a szél. Szomszédja sötétebb ruhában az égnek törő büszke fenyő. Nem haragszik, csendben susog, a többi fa közt, csendesedő. Nyírfa kérgén faragott szív, elmondani vajon mit akar? Cirógató lombsátorával, ifjú szerelmespárt takar. És szerte széjjel harmatosán, úgy észrevétlen sündörögve, a fű mászik a nagy fák között Zöldkötényes pöttöm törpe. A bokrok örve körös-körül, mely mind előbbit körülfogja, ölelkezik, s csókolódzik. Egyik sárga, másik barna. Él az erdő: fű, fa, virág egymás derekát karolja, ölelkezve, halk’ susogva, és egymás vállára hajolva. A mcíjéi könyvtár irodalmi pátyá%atáról \ z elmúlt évben, november 7. tisz­teletére a megyei könyv­tár pályázatot hirdetett. Két szempontot tűztünk magunk elé. Elsősorban a termelőszövetkezeti mozgalom megyei fejlő­déséről kívántunk ma­radandó írásokat, más­részt újabb tehetséges fiatalok felbukkanását vártuk. Hatvanhárman küld­ték be írásaikat. Igen nagv volt az érdeklődés. Feltűnően sok budapes­ti, más megyéből pá­lyázó küldte el írását, sőt, még az ország ha­tárain túlra is eljutott felhívásunk. Mint min­den pályázat alkalmá­val, most is szerepeltek gyengék, tehetségtelen írások, de )ók is, bi tta- tóak. A prózai művekről a ... . . ._zjívfit mondhat­juk. A novellák és kisregé­nyek többsége igen ala­csony színvonala. Saj­nos, az írások többsége még a jó iskolai dolgo­zatok szintjét sem éli el. irdekes azonban, hogy máik valószerűek, lát­szik, hogy a mezőgazda­ság átalakulásának té­nye foglalkoztatta, es komolyan foglalkoztatta íróikat. Első díjat nem osztott a bizottság. Második díjra Balogh Béla (Ko­rány) Pálfordulás, Ne aludj Lajcsi című elbe­széléseit javasolták. Mindkettő a , termelő­szövetkezet életével log lalkozik. Az egyik elbe­szélés egy gondolkodá­sában változó új tsz-ta- got mulat be, a másik az egyénileg gazdálkodó paiaszt i'iú és a szövet­kezeti lány szerelmét. Jc fogalmazású, eszmei­leg tisztázott munka. A harmadik dijat há- ror i nagyecsedi író sze­rezte meg. Angyal Sán­dor „Dűlő út”-ja szintén új termelőszövetkezeti taggal foglalkozik. A „Csata” e. riport Írója, Asztalos Bálint a tei- rnelőszövetkezet bo'.so életével, a vezetés mód­szerével ismerteti hír­olvasóit. Újságírást m i fajt választott, színvo­nalasan oldotta meg írá­sát. Szállási László „Büntetés” c. elbeszélé­se egy termelőszövetke­zeti tag önzésével száll szembe a humor fegy­verével. ízes nyelve különösen tetszett. Mind - három író beküldött műve értékesnek mond­ható. A negyedik díjat Végit Antal (Üjfehértó) két elbeszélése kapta. Cí­meik; Keresztapám pász- torsága, A háztáji érde­kében. A beérkezett drámai művek igen gyengék használhatatlanok. A legnagyobb érdek­lődés a verseknél ta­pasztalható. Összesen 620 verset küldtek oe. Kevesebb lelkesedéssel b _szé!hetünk a bekül­dött művek színvonalú­ról. A legtöbbje nem is vers. A már inkább versnek nevezhető kji- temányek között sok a hangulati vers. E műfajnál sem java­solt a bizottság első díjat. Második díjra Cselényi István „Por­piramis szárnyai” e, kötetét és Sikolya Ká­roly Új világ c. kötetet javasolták. Mind ketten mai életünkkel, kötetnyi versben foglalkoztak. Formailag Cselényi fej­lettebb, határozottan virtuóz tehetség. Sikolya Károly témáival éri el. azok életteliségével, hogy elnézhetjük formai gyengeségeit. Mester Attila négy versével a harmadik dí­jat nyerte. . Gyakorlói*, elmély ültén gondolkozó költő versei ezek, vala­mennyi közlesre alkal­mas. Dicséretet érdemel Szerényi Béla, mátészal­kai pályázó „A jelen út­ja” c. verse, mely a szövetkezeti gondolatot fejezi ki. Szabó Janos- né, vencsellői lakos Kö­szöntő c. traktoros ver­séért, valamint „A kö­zös munka” c. verséért kapott dicséretet. A pályázat lényegében elérte célját: érdeklő­dést keltett, és felhívta a figyelmet a tehetséges pályázókra is. Somogyi goi hí Ints reám

Next

/
Oldalképek
Tartalom