Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-11 / 292. szám

Isten után as első

Magyarul beszélő francia film

Az Isten után az első című film tíz évvel ezelőtt készült, de ma is éppen olyan aktuális, mély a mondanivalója, ugyanolyan megrázó emberségében, őszinteségében. A rendező, Louis Daqum, haladó francia művész, e film megjelenése után évekig nem kapott munkát. Csak 1954-ben, Maupassant Bel Ami című regényének megfilmesítésével folytathatta munkáját.

Az Isten után az első a fasizmus üldözöttéinek kérdésével, a vallás problémájával foglalkozik. Kevés művész nyúlt nyugaton hasonló merészséggel és kifejező erővel ehhez a kérdéshez. Kévéién merészelték leleplezni az egykapitány szájába ad. Ha csupa sötét színnel ecsetelné az üldözöttek helyzetét, sokkal kisebb hatást érne el a rendező, mint a humor, a tragikum, a humanizmus és a közömbösség, gonoszság ilyen szembeállításával.

Ugyanezt a szembeállítást alkalmazza a rendező főhőse jellemének megrajzolásában. A film mondanivalóját éppen az teszi olyan meggyőzővé, hogy egy kalóz, egy csaló áldozza fel hajóját azért, hogy megmentsen 150 emberéletet. Ugyanabban a maskarában szórakoztatja a kis üldözött gyerekeket, amelyben kicsalta a tudatlan négerektől az általuk szedett kókuszdió rakományt. Az,

Isten után az első.

ház demokratikus frázisait olyan bátran, mint ahogyan ezt Daquin teszi például a kapitány és a lelkész beszélgetésében, vagy a misszionáriusok tevékenységének bemutatásában.

A rendező merészen kihangsúlyozza az ellentéteket, és tulajdonképpen az egész film ezekre épül. Ezért ilyen megrázó, ilyen emberi, hiszen az életben is lépten-nyomon találkozunk a tragikum és komikum keveredésével.

150 ember rejtőzött el a hajófenékben az amerikai vámtisztek elől. Attól, hogy megtalálják-e őket vagy sem, nem kevesebb függ, mint az, hogy sikerül-e megmenekülni a fasizmus borzalmaitól. A néző lélegzetvisszafojtva figyeli a jelenetet. Ezt a feszültséget oldja fel Daquin egy szellemes bemondással, amit a

hogy egy ilyen ember ezerszer

humánusabb, mint a lelkiüdvösségről prédikáló amerikai lelkész, elgondolkoztatja a nézőt.

A film értékét nem kis mértékben növeli Pierre Brasseur mesteri alakítása. A magyar közönség már megismerhette Brasseur művészetét a Ködös utakon, a Szerelmek városa és a nemrégen, hazánkban bemutatott A nagy családok című filmekből. Az ő ravasz és ugyanakkor gyermekien naív, cinikus, de egyben mélyen humánus kapitányának figuráját lehetetlen elfelejteni, vagy meg nem szeretni.

A fajgyűlölet elleni vád mély, emberi mondanivalója Pierre Brasseur utolérhetetlen színészi alakítása még most, tíz évvel a film megjelenése után is a francia filmművészet egyik legkimagaslóbb, legjelentékenyebb alkotásai közé emeli ezt a művet.

Ezer Varró és az örökösök

végigíolyt ráncos, öreg arcán.

Gábor bácsi nem ment ki a dűlőútig, hanem a legközelebbi mezsgyén indult el az erdő felé, sietve, mintha alig lenne már ideje

Az asszonya sokáig nézte, ahogy öregesen, nehezen bukdácsol a gazos, lucskos, sáros mezsgyén, billegett a vállán a fejsze, csak a frissen élezett éle csillant, ahogy ráesett a fény. Nemsokára feltűnt a kis erdő fáinak távoli körvonala, a kora reggeli világosságban lllás-szürkés színnel rajzolódott rá a fényesedő ég aljára. Ettől kezdve még szaporábban lépdelt Gábor bácsi s így hamar közeljött az erdő. Inkább lige- tecske volt ez, mint erdő, mert valóban apróka volt. A szélen kopasz, csupasz fiatal akácok vékony hosszú törzsei sorakoztak egymás mellett, mint megszáradt, megbámult napraforgókórók, beljebb valamivel testesebb fák nőttek. Az erdőszéli bokrok között fehértörzsű, kedves nyírfácska világosodott, mögötte sötét-szürke volt az erdő.

Gábor bácsi megállt, letette maga elé a fejszét és kifújta magát, pihente a sietséget. De a szeme nyugtalanul, izgatottan járt körbe-körbe, fáról-fára, nézte az erdőt.

A saját erdejét. Úgyszólván minden fát külön ismert.

Az egyetlen idősebb, vastagabb- törzsű akác, a mezsgyefa arról volt nevezetes, hogy annak az árnyékában szokott früstökölni és ebédelni, ha itt járt dolgozni, a fehér nyírfát úgy szerette, mintha menyasszonylánya lett volna, szíve-lelke gyönyörködött, amint elnézegette s a többi fán meg szinte minden tavasszal megszámolta, hány ággal hajtott többet, mint tavaly.

Melyiket vágja ki? A nyírfához nyúljon? Azt sajnálta. Beljebb lépett a sorok közé és sorra mustrálta az akácokat. Zsengének, fiatalnak találta őket, miféle féjfa lenne belőlük, inkább csak karó. Visszafordult és akár akarta, akár nem, szembe kellett nézni az öreg akáccal, amelyik ott vigyázta gyűrött, barna, nedves ruhájában az erdőt a mezsgye szélén, mint valami őrtálló katona. Hát őt vágja ki? A paraszt lesütötte a szemét, nem mert a fára nézni, de aztán mégis rátekintett. És úgy látta, mintha száraz, meredt karjaival hívogatta, bíztatta volna: vágd csak a fejszét öreg barátom, én adtam árnyékot neked, ha pihentél, én legyek az örök nyugalmad fája is! Gábor bácsi felkapta a fejszét, nagy elhatározó-léptekkel odalépett a fához és odasuhintott. A fa törzse nedves volt, nem pattant először forgács, a balta belemélyedt az akác húsába. Az első csapást követte a többi, lihegve, szuszogva dolgozott Gábor bácsi, nekikeseredve suhingatta a fejszét.

«Folytatjuk.)

I~pzer Varró Bálint nem érte

^ meg az ötvenedik születése napját. Hatalmas kőháza előtt, a kőkerítéssel körülvett elsőudva- rcn fekszik leszögezett koporsóban, melynek fedelén megcsillan a napfényben a 49-es aranyszám. A pap elmondja a gyászbeszédet, Ámen után a Temetkezési Vállalat megbízottjának intésére két markos legény megkapja a koporsót, s húzza-vonja a kapu előtt ácsorgó üvegezett gyászkocsi felé. A legények rettentően izzadnak a nagy teher alatt. Az egyik odaszól erőlködéstől fojtott hangon egy közelebb állő, ünneplőbe öltözött gyászolóhoz:

— Gyüjjík mán, Isván bátyám, az istenit neki, nem bírjuk — majd suttogóra fogja: — Az isten látott ekkora gyomorbajos hóttat.

A megszólított segítségével a koporsó felkerül a kocsira. A gyászmenet elindul a temető felé. Útközben Ezer Varró szomszédja, az ötholdas Hajagos Gábor mellém szegődik. Kíváncsi kérdezősködésemre imigyen világosít fel a halott súlyára és gyomorbajára nézve:

— Haj, haj, az én Ezer Varró szomszédom, rettentően szerette a hasát. Enni-inni, ez volt minden célja életében, de csak mióta demokrácia van. Mert régen eleget koplalt, pedig lett volna mit a tejbe aprítania a nyolcvanöt holdjából. Ezerkilencszázötven- ötben a sok zabálástól fájlalni kezdte a gyomrát. De csak ha éhes volt. Amikor telepakolta, elmúltak a görcsös fájások. így hát mindig telepakolta. Végül aztán akkor is fájt, amikor tele volt a hasa. Ez már azonban nemcsak fizikai fájdalom volt, mert addig csak tartotta benne a lelket a jóllakottság érzete, olyat tett hát, amit még soha: felkereste a helybeli orvost, akivel egyébként közeli atyafiságban állott. Az orvos megvizsgálta, gyógyszert rendelt és szigorú diétára fogta:

— Ebből a tablettából beszed Bálint bátyám egy-egy szemet reggel, délben, meg este. A gyomrára nagyon kell vigyáznia, ezért egy ideig válogassa meg az ennivalóját. Különösen ne egyék túlfűszerezett ételeket, s tartózkodjon a Ká és Bé betűs ételektől. Teszem azt: ne egyék kenyeret, csak pirítva, kukoricát, karalábét, karfiolt, káposztát, kolbászt, babot, borsót, általában hüvelyeseket. Ezek mind nehezek a gyomrának. A bort i's szereti Bálint bátyám tudom, de egy cseppet se engedjen le a torkán. Ha erre járok, meglátogatom.

— Ügy lesz öcsém, ahogy pa- parancsolod.

TJazafelé menetben kiváltotta az orvosságot a patikában és betette az utcai szobában a kredencbe. özvegy ember volt, és özvegy testvére, az ötvenhét éves Rózsa néni gondozta. Amikor öccse a gyógyszerekkel hazaérkezett, első dolga volt megkérdezni, mit mondott az orvos.

— Azt mondta, hogy nincs semmi hamm. Csak főzzél lelkem Rózsíkám úgy, mint eddig. Nir.cs itt semmi hiba. csak tudod az a piszkos katonaélet, froníszolgálat, koplalás, kifázás, az gyün most ki rajtam.

Az orvosnak másnap egyik be- i tegénél sürgősen meg kellett jelennie. Amikor betegével végzett, ! hazaje’é menet útbaejtette Ezer Varró házát. Bement hozzá. Éppen ebédidő volt. Ezer Varró az asztal mellett ült, levest szedett a tányérjába. Gulyásleves volt,

csakúgy úszott rajta a paprikás zsír, meg egy tálban tepertőspogácsa.

— Megmondtam Bálint bátyámnak, hogy zsírosat ne egyék — csó- válta meg a fejét az orvos.

— Hászen nem zsíros ez, mert csak gulyásleves. Nem Kö betűs.

Egy-két nap múlva, hajnalban az orvost szüléshez hívták és onnan visszajövet, úgy hét óra tájban bement Ezer Varróhoz, aki reggelizni készült. Egy tányéron nyolc-tíz tojásból kolbászos-hagy- más rántotta, zsengés kenyérbéllel, mellette egy kancsó meleg bor.

— Áujnye de jókor jöttél, öcsém. Ide ülj mellém, oszt förös- tököljünk együtt, — invitálta orvosát Ezer Varró.

Az orvos, sok munkájára hi^ vatkozva elhárította a meghívást. Meglátva az asztalon még gőzölgő, egészségeseknek is nehéz reggelit, meg a kancsó meleg bort, így korholta nagybátyját:

— Úgy látom én, nem fogadja meg Bálint bátyám az orvosi tanácsot. Ez igazán nem diétás étel.

— Hászen ez rántotta, öcsém, Rö betűs, bele meg nem kolbász van sütve, mert az már elfogyott, hanem páros debrecenyi. Nem Kö betűs.

Az orvost bosszantotta nagybátyja makacssága, ezért elhatározta, hogy minden nap meglátogatja, s ahogy csak tudja, korlátozza a nehéz ételek fogyasztásában. Következő napon az ebédnél már a második fogásnál tartott Ezer Varxó, amikor belépett. Négy töltöttkáposzta gözölgött a tányérján, tartalékként pedig a tálban még vagy nyolc vigyorgott az orvosra, jól nyakonöntve tejföllel.

— Nem értem, minek jött maga hozzám panaszkodni, hiszen nem tartja be orvosi utasításaimat. így nem felelhetek az egészségéért.

— Hászen betartom én.

— Betartja a fenét. Ha betartaná nem enne káposztát.

— Hászen nem káposzta ez, hanem tőtike. Tö, Tö betűs — és nagyot kacsintott Rózsa nénire.

így ment ez napról-napra. Egyik piaci napon későn ebédelt. Ügy két óra körül volt, mikor az orvos bekopogtatott hozzá. Az ebéd tálalva volt: bableves szalonnabőr darabokkal, birkapörkölt krumplival.

— Node Bálint bátyám, hiszen maga készakarva teszi tönkre a gyomrát. Maga ellensége saját magának.

— Én-e? Azért tán, mert eszek?

— Nem erről van szó. Megmondtam magának, hogy babot se egyék, kenyeret se, csak pirítva, ilyen zsíros pörköltöt meg pláne ne.

Hászen ez nem bab, hanem paszuly. Nem Bö betűs. A pörkütt se az. Valamit csak enni kell. Nem szabad káposztái enni? Eszek tátikét, bab helyeit pa- szulyt, kolbász helyett páros deb- recenyit, kukoricakása helyett tengerlmálét. Az iStenfájít, ez egyik se Kö, se Bö betűs. Hászen valamit csak enni lehet? Nem akarod tán, hogy éhenhaljak?

— No akkor Bálint bátyám hívjon magához Orvost, ha akar, de én nem jövök el többet, — és az orvos becsapta maga után az ajtót.

IT'er Varró Bálint fejcsóválva utánanézett és egy darab szalon 'abőr akadván kanalára, így morfondírozott:

— Hm. Bürke. Bö betűs. Igen,

de szalonnabürke, hát mégse Bö, hanem Szö-betűs, ezt szabad — és nyugodtan kanalazta tovább a bablevest a bőrdarabokkal. A gyógyszer pedig a szekrényében feküdt felbontatlanul. Ezer Varró Bálint, bár majd széthasadt a gyomra, annyira fájt, csak evett és evett és hízott és elérte a száztizennyolc kilót. Istentelen nagy kövér ember lett, senki meg nem mondta volna róla, hogy gyomorbajos. „Az a miénk, amit megeszünk, megiszunk’’ — mondogatta cimboráinak. Két kézzel evett, nekihasalva az asztalnak, hetenként hatszor húst, húst, és mindig csak húst. Ha figyelmeztették, hogy vigyázzon, mere a mértéktelen húsevéstől megüti fi guta, így válaszolt: „Inkább fi guta üssön meg komám, mint hogy éhenhaljak.” Tegnapelőtt aztán tényleg megütötte a guta. A birkapörkölttel tele tányérjába bukott hatalmas hordó feje. Alig bírtuk a másik szomizéddal az asztaltól elhúzni. A földön terítettük ki, egy rossz zsákdarabra. Rizsa ninje forróv’.zes ruhával tudta csak ledörzsölni az arcáról a piros, paprikás birkafaggyut. A fejéről, hajáról szappannal se jött le; a birkafaggyú belemarta magát a hajába, a feje bőréig. Mit csinálhattunk mást, mint beliszteztük a haját, mert mégiscsak csúf lett volna olyan piros hajjal.

TJajagos Gáborral együtt fel- nevetek, pillanatnyilag megfeledkezve a gyászos környezetről, olyannyira, hogy a gyászoló sereg egy része feltűnően ránkfigyel. A sír szélén egyszerre megáll a menet, a pap újrakezdi az elhalt erényeit felsorolni, méltatva érdemeit. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy „és egész életeden át nem kímélted magad a munkában, dolgoztál drága és hűséges rokonságod legnagyobb megelégedésére, mindig egészséget mutatva, még akkor is, amikor az úr betegséget küldött rád”. Hajagos Gábor közelhajol hozzám, s bölcs paraszti hangon ezt suttogja:

— Ez mán színtiszta hazugság. Mert régen, a múltban, az igaz, hogy koplalt a szomszéd annyit, mint egy állat, csakhogy minél több vagyont szerezzen. így kaparta össze a nyolcvanöt holdját is. De mióta megváltozott a világ és nincs értelme a harácsolásnak, hát mindent megett. De nem ám a hasáért, magáért, a maga vágyaiért, mert tudja, szenvedés volt neki az evés; azért evett, hogy minél kevesebb maradjon a rokonoknak, az örökösöknek. Fájt a gyomra és rettentő kínjai voltak, mégis felhizlalta magái a gutaütésig... A kapzsiság vitte a sírba.

^ sir mélyébe eresztett koporsóra hulló földdarabok lúl- világi hangot adva dübögnek. Elnézem a domborodó sírhalmot. .4 friss sirhant a körülötte begyepesedett sírok között rozsda színével felhívja a járókelők figyelmét.. De vajon lesz-e egy is, aki gondoztii fogja, virágot ültet bele, új koszorút helyez a fejfára. Tudom biztosan, senki. Mert életében sem szerette senki. A rokonok se. Alig terelődik haza a gyászoló gyülekezet, a rokonok is elhagyják örökre a sírt. kitörlik szemükből a kötelező könnyeket, s indulnak Ezer Varró kőháza felé: a temető kapujától messzire hallatszik Rózsa nénje hangja, s a többi rokonság osztozása.

DÉNES GÉZA

7