Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-08 / 289. szám

„Ki csinálja, ha nem mi ?" A lig csikordult meg a kiska­^ pu kilincse, a nagy tarlói szelindek hangos acsarkodással rontott ránk. Látszott, nem szok­ta meg az idegeneket... A gazda, Takács György, a nyakánál fogva bírta jobb belá­tásra a kutyát, míg betessékelte a házba bennünket. Gáncsos Lász­lóval, a járási tanács dolgozójá­val, együtt kerestük fel Takácsé- kat. A szobában a gazdaasszony és a nagylány pattogtatta az orsón a kenderszöszből sodort fonalat s az öt esztendős szöszi Erzsiké — saját megállapítása szerint —, a „vakaró’’ játszogatott. A vendé­gek jöttére abbahagyta a játékot és fontoskodva elfoglalta a fő helyet — az apja ölében. Takácséknál szokatlan volt ez a látogatás, mert már ök... Ezért viccesen kezdtük az ismerkedést. — Gyuri bátyám, eljöttünk agi­tálni. A gazda, ötven esztendős, de­rék szál ember, egyből ráment a szóra. i — Hát, csak jöjjenek, de az asszonyt, azt nem adom! A felcsendülő nevetés még me­legebbé teszi a szobát s lassan gombolyodik a beszélgetés, mint az orsón a fonál. rT akács György már az ötve­•*- nes évek elején belépett a szabolcsbákai 11. Kongresszus Termelőszövetkezetbe, amely öt­venhatban borult fel... így nem ismeretlen a család előtt a nagy­üzemi gazdálkodás. — Az idei tavaszon, amikor a környék úgy nekibolydult, mi is, itt, néhányan, csak úgy, a saját szakállunkra mozgolódni kezd­tünk — mondja Takács György. — De,... mégiscsak maradtunk... — Jövök haza csütörtökön, holnap lesz egy hete — kapcso­lódik a beszélgetésbe Takácsné —, hát mondják, jártak nálunk az agitálok. — Mi úgy vagyunk az urammal, hogy mindent együtt döntünk el. Most is így volt. Egy kicsit húzódoztam, megmondom őszintén, de ez az ember rábírt. Volt nekünk egy nyilatkozat pa­pírunk..» Még tavaly felejlődött itt. A Bravics elv társ hagyta itt, a járástól. Mondom az embernek, na ha így van, akkor csináld meg a nyilatkozatot, itt van, megőriztem. — Hát a Kelemen Feri esetét halotta-e? — kérdi Gyuri bácsi. — Tudja, ő a tanácselnök öccse. Hát, szóval, tart a tanácsülés. Szó ide, szó oda, egyszeresük fel­áll a Király Laci, a mostani Ró­zsa Ferenc Tsz agronómusa. Ke­zében egy darab közönséges pa­pírt szorongat. Azt mondja, fon­tos bejelentése van. Erre minden­ki elhallgat és odafigyel. Az meg olvassa: „Én, Kelemen Ferenc, a tizenegy hold földemmel belépek a termelőszövetkezetbe”. A többi­ek csak néznek. Azt hiszik va­lami tréfa, A tanácselnök meg egyenesen megijedt. Mert az öccse anyjuknál, Katalin napon ugyan­csak ellene volt még az egésznek. ~Ti e nem ■— veszi át a szót ^ Gáncsos László. — Mert Kelemen Feri hozza ki az asztal­hoz a pár soros írást. Én is fel- ocsudok. Mondom, csináljuk meg hivatalos papíron. „Jól van — mondja Feri —, csináljuk.” tgy is lett. És ott, a tanácsülés után még hat nyilatkozat fogyóit el... — Szóval, így vagyunk mi, pa­rasztok ezzel a nagyüzehi gaz­dálkodással — mondja lassan, a szavakat válogatva Gyuri bácsi. — Majdcsak mindenki tudja itt, hogy mi a jövő, hogy nem a kisparcelláé. A nyírtassi gazdaság igazgatójának a szavát nagyon megjegyeztem, hogy nálunk két­száz forint a búza mázsája, a vi­lágpiacon meg nyolcvan. Meg hogy az állami gazdaság egy má­zsa tengerit három-négy óra ké­zimunkával termel, mi meg ti­zenöttel. Már úgy értve, hogy dl ágán termelünk. Ez bizony igaz. — Ügy van ez, mint a szé­gyenlős kislánnyal. Az is húzó­dik a csóktól, pedig sejti, tudja is hogy jó...'Utána meg rákap. — Mert, kérem —: folytatja Takács bácsi —, mindenki azt mondja itt, hogy az elmúlt tíz­tizenöt esztendő igazi paradi­csom volt a parasztnak. Nem volt bolettás világ, elkelt a ter­mény, csak győzzük termelni. És hogy jobb a nagyüzem, azt én tudom. Csak hát, amit ötvenhat­ban „kaptunk”, az egy kicsit visszahúzott. Az én tíz holda­mon — hármat már a gyerekek­nek adtam sohase termett több, mint amit a szövetkezetből kap­tunk negyedmagam munkája után. Se kenyérnek valóból, se klumpából, se másból. Igaz, azó­ta már sokat változott. Ma már nem a terménnyel, hanem az érte kapott pénzzel dicsekedhetnek a szövetkezet beliek. w F n őszinte vagyok, megmon- dóm, az egyéni gazdaságban is megéltünk, nem rosszul, de félre kevés pénzt tehettünk, mert mindig elment valami szükségre év végéig. Hanem, ha már igy hozta a szó, azt tartom, hogy a közöst „tökével” érdemes kezde­ni. Sajáttal. Igen elgondolkoztató ez a holdankénii hozzájárulás. Ezzel akár traktorvásárlásba is lehet kezdeni azonnal, az elején. — Látja, ilyen ez — szól köz­be a felesége nevetve. — Még meg sem melegedett, még a csut­kái hordja haza a határból és már azon spekulál, hogy is le­gyen. Tegnap már a tanácson járt mert már Csüllöggel, Bor­bély Károllyal, Somogyival, meg Kelemen Ferivel összedugták a fejüket, hogy munkához kellene látni: trágyát hordani, meg is­tállót javítani. Űgylátszik, hamar rákaptak arra a csókra... — Ugyan, ne bolondozz már, asszony — dörmögte Gyuri bá­csi. — Hát ki csinálja, ha nem mi? A mi gondunk, a falu dolga ez. Samu András Napvilágot látott a világ lap­jaiban az emberiség számára világos utat mutató, bizalmat, erőt és biztonságot nyújtó Moszkvai Nyilatkozat, melyet a kommunista és munkáspártok képviselőinek 1980 novemberé­ben, a szovjet fővárosban tartott értekezletén fogadtak el. Nem túlzás azt mondani, hogy a Moszkvai Értekezlet volt a világ kommunistáinak eddigi legfon­tosabb és legnagyobb tanácsko­zása. A Földünkön élő emberi­ség, a béke, a demokrácia, a szocializmus ügyét nagy felelős­séggel, a világhelyzetet marxis­ta-leninista módon értékelve és elemzve vitatta meg nyolcvan­egy kommunista ék munkáspárt. Valamennyi kérdés vitája a marxizmus—leninizmus, a pro­letár nemzetköziség megingat­hatatlan elvi alapján, a testvéri barátság szellemében folyt. A deklaráció megerősítette a kom­munisták hűségét a három év­vel ezelőtt meghirdetett elvek­hez, melyek azóta is állandó ösz­tönzést adtak tevékenységük­höz. Igazolódtak azok a tételek, amelyeket az SZKP XXI. kong­resszusa és a korábbi Moszkvai Nyilatkozat meghirdetett. 1951. óta a történelem új, grandiózus eredményeket hozott, melyek messzehangzóan igazolják a kommunisták elveinek helyes és termékeny voltát. Egységes elvi alap, közös cél és egységes akarat nyilvánul meg az egész emberiség ügyével foglalkozó Moszkvai Értekezlet nyilatkozatában. A történelmi fejlődés törvényszerűségeit ele­mezve hangsúlyozza a Nyilatko­zat; korunk fő jellegzetessége, hogy a szocialista világrendszer az emberi társadalom fejlődé­sének döntő tényezőjévé válik. Tehát a fő irányt azok az erők határozzák meg, amelyek az imperializmus ellen a társada­lom szocialista átalakulásáért harcolnak. A társadalom fejlő­désének menetét elemezve bizo­nyítja a Nyilatkozat azt, hogy a szocializmus teljes győzelme elkerülhetetlen. E nagy mű minden egyes fe­jezete gazdagítva a marxizmus- lcniuizmus tudományának több ágát, mutatja meg a tennivaló­kat, sugároz biztonságot nem csak a kommunisták, hanem a világ valamennyi békében élni kívánó népe számára. Mi bizto­sítja ezt? Az, hogy a szocialis­ta világrendszer fejlődésének új szakaszába lépett. A Szovjet­unió sikeresen folytatja a kom­munista társadalom általános kibontakozó építését, s a szocia­lista tábor többi országai is si­keresen rakják le a szocializmus í alapjait s jutnak egyre közelebb annak befejezéséhez. Ezeknek! az országoknak az ereje és le-1 győzhetetlensége népeik össze-! forrottságában és egységében, a marxizmus-leninizmus iránti hűségükben rejlik. Nagy bölcsességgel és felelős­séggel vizsgálja a béke további biztosításának a tennivalóit. A Nyilatkozat hangsúlyozza: „Az új világháború veszélye elleni harcot most kell kibontakoztat­ni, nem várva addig, amikor már hullanak az atom- és hid- rogínbombák.” Ezért hívja fel a1 figyelmet: „Nem szabad, hogy politikai, vallási vagy egyéb kérdésekben fennálló különbsé­gek akadályqozzák a munkásosz­tály összes erőinek tömörülését j a háborús veszéllyel szemben.’’! Talán az utolsó fejezet kelti a legnagyobb megrökönyödést az ellenség számára, akik ko­rábban arról fecsegtek, hogy vi­szályok vannak a komunista pártok között. A Nyilatkozatnak e része a nemzetközi kommu­nista mozgalom egységéről szól, a proletár nemzetköziség széllé- j me él benne, mely megmutatja*! iiogv éppen a marxi-lenini tani-1 táshoz híven, az egész világon j új győzelmeket arat az emberi-j ség ragyogó jövőjéért, a béke biztosításáért, a szocializmus diadalra juttatásáért folyó küz-] delemben. Farkas Kálmán. | Viszik a fődet Gábor! Viszik a fődet! Mi lesz Velünk öregsé­günkre?! Jajveszélkelt és sikoJto- zott az asszony, a férfi is erősen megdöbbent és megtántorodott. Mégis ő maradt talpán és kurtán, parancsolóan mormogta oda Vica néninek. — Maradj csendben! Ilyen férfihangot régen lehetett a házban hallani. Gábor bácsi az ajtóba vert fo­gashoz ment, leakasztotta onnan a feslett nagykabátot és szuszog­va, erőlködve rángatta magára, aztán elővette a nagybotot. Az asszony meredt szemmel nézte. — Hová mégy?! — Bízd rám! Megrántotta a vállát és kiment a házból. Amint kilépett, ősi szo­kás szerint felnézett az égre, hogy tájékozódjon az időjárás felől. — Szép napsütés hullott alá az őszi falura, de ez nem volt kedvére Gábor bácsinak sem, mert való- sáros lekvárban kellett kavarni a lépeseket. Óvatoskodva haladt ke­resztül az udvaron és nekivágott az ösvénynek, melyen az. elébb érkezett az asszony. Vica néni utánabotorkált, de a ház küszö­bén megállt. Látta, hogy az em­bere befelé tart a faluba. — Tán nem hisz nekem a vén bolond — gondolta magában, az­tán sóhajtva lépett vissza a pit­varba, a szobába, ahol most a tűzhely melegített és ebédfőzéshez látott. Évtizedek alatt beidegző- dött kötelességérzettel, a szokás muszáj-parancsával. Bedő Gábor a feleséhez, Kaszás M Jánoshoz igyekezett. Ez volt az első gondolata s ezt hajtotta vég­re anélkül, hogy hirtelen tudta volna, hogy tulajdonképpen, mit is akar, ösztönösen indult Ka­száshoz, akit úgy tekintett, mint SOLTÉSZ ISTVÁN: PARASZTOK ÉS AGITÁTOROK II. A JejJu a földje vigyázóját. Ilyenfélekép­pen rokonabbnak tartotta, mint a vérszerintit. Annál is inkább, mert Kaszás M. János valóban jó gazdája volt a földnek. 'Kaszásék ebédnél ültek. A férfi frissen borotválva, kipattant piros pattanásokkal az arcán a fő helyen ült, az asztal két szélső oldalán a két gyerek, a spór felöli alsó helyen pedig az asszony, minden percben készen arra, hogy sót, vagy paprikát, vagy zsí­ros levet, kenyeret adjon annak, aki kívánja. Kaszás negyvenkö­rüli parasztember volt, kidolgo­zott arcú és kezű, rövidrenyírt szőke hajjal és sárgásra fakult kicsi bajusszal. A levest hörpöl- gették. Kaszás kenyérrel, meri így szokta meg a tirpák tanyá­kon, ahol legénykorában szolgált. Gábor bácsi olyan hirtelen nyi­totta ki az ajtót, hogy észre sem vették a jöttét, csak akkor, ami­kor beköszöntött az ajtónyikor­gással együtt. — Jó étvágyat mindnyájatok­nak. Az asszony rögtön felállt és úgy tett, mintha a spórhoz futna. Nem szólalt meg. mert nem illik, amíg a gazda nem szól. Kaszás is felemelkedett a helyéről. Csodálkozva nézte az öreget. — Isten hozta Gábor bátyám, ilyen csodát! Üjjék 1c. Intett az asszonynak, hogy hoz­zon egy széket az öreg alá. — Ide az asztalhoz Gábor bá­tyám, tartson velünk. így nyájaskodott Kaszás, de Bedé Gábor nem mozdult a he­lyéről, az ajtó mellől, ahol bejöt­tékor megállott. Kaszás észrevet­te, hogy valami baj van. — Mi a baj bátyám? — kérdez­te hát és abbahagyta a kínálga- tást, vendégeskedést. Az öreg halottsápadt volt és nyögve jött ki a száján. Kérdezett. — Elveszik a fődet, fijam? Kaszás rögtön tudta, hogy mire gondol: a brigádokra, a szerve­zésre. Megvonta a vállát. — Ki venné el? — A városból jöttek. Az öreg reszketett és szavai is rezegtek. — Á! Nyugodjon meg Gábor bácsi, üljön le egy picit, majd be­szélgetünk. Ráérünk ebéd után. Az öreg látta, hogy . Kaszás M. János egyáltalán nincs begyul­ladva és a fiatal férfi nyugodt higgadtsága, tréfálkozó kedve megnyugtatta. Annyira, hogy le­ült az asztalhoz és az eléje tett levesbe belekanalazott. Ä húsle­ves metélttésztája odaragadt a bajuszához, s amikor a második szürcsölás- után letette a kanalat, ott maradt rajta' lógva. A gyere­kek vihogva mutogatták egymás­nak, de halkan, hogy ne'íudódjon ki, mit nevetnek. Az öreg mégsem tudott enni. — Mi van a főddel Jani? Kaszás megtürülte a zsíros szá­ját. .... — Mi lenne Gábor bátyám? Semmi, nincs. Aki bemegy, a cso­portba bemegy, aki nem, hát az nem. — A csoportba? — motyogta maga elé Gábor bácsi. Ismerte már régen ezt a szót és a mögötte lévő fogalmat is, de tőle, az öreg embertől nagyon messze állott, idegenül és furcsán, mint amihez semmi, semmi köze nincsen és most hirtelen elébe lép azzal: itt vagyok, mit szólsz hoz­zám. — A csoportba? — ismételte és a csizmája orrát vizsgálva mor­góit, motyogott magában. Kaszás azalatt tovább harapta a jószagú oldalast. — Egyáltalán nem tudta az öreg közelhozni, a megértés közelségébe hozni magához ezt a szót, annyira idegen volt. Csak hallotta, de soha rajta nem gon­dolkodott. — És te bemész a csoportba? — emelte fal hirtelen a fejét és a fiatal parasztra nézett fürkésző szemeivel. A gazda megvonta a vállát. — Nem hiszem — mondta — nem akarok. Gábor bácsi bólogatott. Egy da­rabig nézte még, hogy hogy eszik a család, aztán felállt és elkö­szönt. Az ajtóból visszaszólt: — A fődet jövőre is neked adom János. A férfi kikísérte egészen az ut­cai kapuig és úgy bocsátotta út­jára az öreget. Utánanézett, in­gatta a fejét, mint aki nagyon sajnálja. — Hazafelé az iskola mellett kellett volna elmenni, de most is, mint jövetelkor, elkerül­te, találkozni sem akart az ide­genekkel. Amikor hazaért, egy szót sem szólt az asszonynak*' hiába faggatta Vica néni, hogy] hol volt és mit csinált. Leránci-j\ gálta lábáról a csizmát, hsnyat- feküdt a dikón, ruhástól, sapkás-! tói és várta, hogy érte jöjjön a: halál. Nagyon várta a halált és úgy í érezte, hogy nem is késik soká,! nemsokára bejön a küszöbön és megáll az ágy mellett, vállára1 teszi csontos kezét és azt mondja: „Készülj Gábor fiam a nagy út-1 ra.” Ezt senki sem fogja hallani*! csak ő. Akkor majd felhúzza a i csizmáját és megindul a halál i nyomdokán, itthagyja a földet, az: erdőt, a feleségét, vissza sem néz*! mert csupa ragyogás, fény lesz; előtte s csak azt fogja látni. így; képzelte el a halál pillanatát.' Egy cseppet sem félt, inkább vá-l gyott utána. Ennyire még soha-; sem. Amikor a felesége hírül hoz-’ ta. hogy kezdődik a szövetkezeti szervezés a faluban, a szívébe borzongató félelem surrant be: mi lesz?! A közelgő, új félemlí­tette meg. hiszen nem ismerte,! nem barátkozott vele, csak emle­getni hallotta s tudta, hogy má­sok is húzódoznak, félnek tőlej Az ő öreg szivét különösen meg­ütötte az ijedtség — hiszen elég*! ha a pipát elbírja a két karja.! Mi lesz vele? Ez volt az első fel-1 jaidulás. a második rögtön utána: mi lesz a földdel meg az erdővel? | Ügy lesz, ahogy az asszony mond-! ta: elveszik? Mehetnek az árok­partra felfordulni!? Ezek a kér­dések erősen felzaklatták, pedig az agitátorok érkezése előtti idő—, ben már nem sokat törődött a földi dolgokkal. (Folytatása következik^ 5 BIZALOM, EBÖ, BIZTONSÁG

Next

/
Oldalképek
Tartalom