Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

1930.

em álltak Bimbó Zsigmondék a

N

falu elejei között, de még szegényebbek, nyomorultabbak is sokan voltak utánuk. A falu szíve, közepe távol esett nádtetős, rogy- gyant, apró ablakú házukhoz, de tőlük kíjebb, a vége felé jócskán tartott még az utca. A kevésföldűek, harmadosok szomszédai voltak.

Ezerkilencszázharmincat írtak. Bimbóné, született Rigó Anna, az egész életében mindig sovány, mindig menő, rohanó, fáradó édesanya mély sóhajra téve szavait, megint megszólalt:

— ...Dohát apjuk, csak nekünk kell így várni a szent estét? Csak nekünk kell ilyen... kódus karácsont érni?!

Az alacsonynövésű, egyébként meglehetősen széles vállú, kuszáit, rozsda- szín-bajuszú, kissé hajlott orrú családfő előre ejtette fekete, csaknem az elevenig hatoló erecskékltel össze-vissza szabdalt ökleit. A terítő nélküli, szálkás deszkájú nyárfaasztal deszkázata feldöngött a rájuk eső, kemény bőrű öklök alatt.

— Vannak mitülünk még kódusab- bak is elegen. De mondjad, mi az istent csinjak!? Nem megyek eleget? Nem nyúzom magam szüntelen, mint egy állat?

— A gyermekeink pucéron. Különösen a kicsik... Egy fillér nincs a háznál. Hónap este karácsony. Nem tudok sütni semmit. Főzni is tán... egy kis kötött tésztát... A három tyúkot nem pusztíthatom el. Hogy még egy tojást is venni kéj jen azután. Mondtam én, hogy... ne aggyuk el azt a kis süldőt.

— Hallgass mán, Anna, elhallgass! Ne bosszancs újra... a szent este előtt. Tán vártam vóna addig avval a malaccal, amíg fele áron el nem vitték vóna annak a... ringyó hód fődnek a kamatjába. Mert... azt is azért atták az ilyennek, négy évi szenvedés után ... abba a pokolba, hogy... nyúzhassák vele. Hogy az énteremtő istenem szaggassa széjjel, valahon egy nyúzó van a világon! Mert ha ...

— Apjuk, te! Nagy hét van ...

A család feje elhallgatott. Jobb iádét megint a feje alá emelte.

— Igen — sóhajtotta ismét az anya — hónap este megszületik a megváltó. De a mi kiesünknek nem tudom, mit hoz...

A család feje megmoccant a szálkás deszkázató nyárfaasztal mellett. S akkorát szusszantott felfelé, hogy a petróleum lámpa amúgy sem bátor fénye ijedten hunyorgott tőle.

— Annus te, Annusom, gyere csak ki! Mutatok neked valamit! — fogta csaknem suttogóra a beszédét Bimbó Zsig- mond.

— Mit? — csodálkodott rá a felesége és ... a várható meglepetéstől fénye- sedni kezdett vékony, keskeny arca.

— Gyere csak, gyere — lépett embere az állandó nyirkosságtól rozsdás- zárú ajtóhoz. Tekintetével is tovább hívta, reménykedtette feleségét.

Kinn, a keskeny tornácról bakancsa orrával lökte be a már régóta semmit őrző ól gyenge ajtaját. A valamikori tehén rövid jászla feketén húzódott a szemközti fal mellett. A sötétben ahhoz tapogatódzott. Feleségét hívta maga után.

Foszlósnak indult zsák alá nyúlt, s egy hosszúkás, fehér valamit vett ki alóla Aztán másik, keskeny fehérség is imbolygott a kezében.

— Nézd csak, feleségem. Nézed? Látod? :— gagyogott szinte gyermekes kuncogással a már deresedő hajú ember.

Ipelesége ámultán, fázósan borzongott meg. Nagyon halkan felelte:

— Látom ... Két hosszúkás valami van nálad. Mik azok? Mit akarsz velek?

— Ez lesz a kicsik ajándéka. Ezt hozta nekik a Jézuska ... Setétbe világít. örülni fognak neki. A dunyha alatt nézhetik majd he-he-he — kuncogott az apa igen furcsa hangon.

— De mik azok? Mongyad hát? Isten őrizz, hogy megronsd a gyermekeket!

— Fa haja- Tőgyfa haja. Korhattok ...

— Igazán világítanak. Mutasd csak... öh, én kicsikéim!

— Nehogy szólj nekik előre. Majd hónap este aggyuk oda nekik.

Visszatérve a felső „szobába”, Bimbó Zsigmond igen határozott hangon szólt

oda a két legkisebbik gyermeknek:

— Na, kicsi fijaim. Gyertek ide eli- bem — 6 maga pedig visszaült előbbi helyére. — Idefigyejjetek: hónap este születik meg a Jézuska. Most pedig egymás után elmongyátok minden kívánságotokat. De igazából! Akkor fog teljesülni. Hogy tik még kicsik vagytok ... Irénnek nem hallgattya mán meg a Jézuska, mit akar.

A tíz éves Sándor volt az idősebbik kicsi. Fakószőke hajú, értelmes arcú, vézna fiúcska. Negyedik elemis. Most szüleire, idősebb lánytestvérére nézett. Apja ismételt nógatására sorolni kezdte kívánságait:

1/ ívánom először, hogy minden nap legyen sok kenyerünk. Legyen hozzá zsír is. Mert én szeretem a zsíroskenyeret. Kívánom másodikszor, hogy vegyenek nekem apámék meleg csizmát, mert az Irén cipője nekem nagy, meg lyukas, bele megy a sár. Fázik benne a lábom. Meg vegyenek nekem inget, ruhát. nagyujjast, hogy ne járjak rongyos ruhába az iskolába — bátorodott meg a tíz éves gyermek és szüntelenül apjára nézve, sorolt most már véghetetlenül: — Azt is kívánom, hogy a grófnál ne parancsoljon apámnak senki. Meg... ne legyen námékszer apám mérges, hogy minket akkor is megverjen, amikor nem vagyunk rosszak ... Azután kívánom még, hogy vegyenek apámék egy nagy disznót, hogy minálunk is legyen disznótor; épíccsenek új házat,. olyan szépet... Apám hozzon haza mindig sok pénzt, hogy anyámmal ne veszekeggyenek, ami- jér... szegények vagyunk. Igen, ne legyünk mink szegények ...

Bimbó Zsigmondnak mindjobban nehezére esett a kényszerítő nyelés. Ügy érezte, kiszakad bele a torka.

Az anya maga elé bámulva ült a gyékényfonatú széken. Most égetően forró nedvesség futott le vékony, keskeny arcán. És mint annyiszor már, inas kezefe- jének huzogatásával enyhítette az égető csíkok helyét.

A már nagyobbacska lány, a hatodik elemis Irén, magába hallgatódzva ült hátul, az anyj aszőtte pokróccal terített kicsi ágyon. Kerülte a szülei tekintetét.

J

ól van, Sanyikám. Ha igazán mon- tad kívánságaidat, tej j esülni fognak. Na, te következe], Misukám. Hadd hallom, neked mi a kívánságod?!

A hosszúkás arcú, vézna, vékonypénzű négy éves gyermek is közelebb húzódott nagybajuszú apjához. A kérés szót igen, de a kívánságról soha nem hallott még. Hegy valami rosszat talál mondani, félősen nézett apjára.

— Te mit kívánsz a Jázuskától? Mit szeretnél, kisfiam? — szólt hozzá ismét a bátorítás.

A gyermek emberke nézése kitágult. Kicsi, szívalakú piros száját végül beszédre nvitotta:

— Kis angyal szeretnék lenni. Amijét anyám mondott a mesébe. Osztán, nekem is szárnyam lenne, osztán magasra repülnék, mint a.,. gólya. Mint az angyalok...

— Jaj, gyermekem!!! — sikított fel az anya, s hirtelen lépéssel a gyermek mellett termett. Tekintete, egész anyai vigyázása, mint valami bűvöleten, a kicsi Miskán csüngött.

... És másnap este, a szent estén, a Bimbó-család két kisebbik gyermeke sejtelmes bámulással nézte a dunna sötétje alatt a fehéresen rnszfpreszkáló korhadt, penészes tő!"

1960.

IJimbó Zsigmond és felesége az eltelt u harminc év ót* gyenge, töpörödött két öreg. Az új házból különösen ilyenkor, hideg télidőben ritkán mennek ki

a meleg szobából. Hanem az unokák, a Sándor két fa, ugyancsak hancuroznak a köves pitvarban, a széles, betonturcos tornácon.

Az akkori két kisebbik gyermekük közül csak Sándor ért el idáig. Miskának, a kicsi szegénynek pontosan fél év múlva teljesült kívánsága: a tüdőgyulladás elvitte olyan kis angyalkának, amilyenről anyja mesélt neki... '

A takaros, pár éves új házzal szemben villany ég az utcán. De villany ég Bimbó Sándoréknál is legalább hat helyen, ha úgy akarják.

A keményfából készült, csillogóra fényezett asztalon ciframintás, nagy- rojtos terítő. Bimbó Sándor az egyik kényelmes karosszékben ül mellette. Minden tekintetben a harminccal ezelőtti apja. Csak nagy, borzas bajusz helyett alig egy ujjnyi van neki. Meg a keze is masabb valahogy, kisebb, nincsenek rajta elevenig hatoló hasadások. Aztán a mozgásával, a beszédével tért még el apjától. Egyébként ő sem a község eleje és nem is az utolja. Csupán benne van, közte van a többinek egy nagy szövetkezésben. Hivatalosan Reménységnek mondják...

Most feleségét figyeli, hogy tölti az a káposztát a szobaspór melletti kisebbik asztalkán. De milyen káposztát!? Friss disznóhússal, belevaló hagymával, paprikával, borssal van keverve a gyöngyszemű rizskása. S ahogy szokta, ha fő majd, leönti paradicsomiével. Huj, hogy szereti!

\l an-e még sok dolgod hátra, az ünnep miatt, anyuskám — szól váratlanul Bimbó Sándor.

Az asszonyi munka édes végzése szép, hamvaspiros színben fürdeti a még mindig jó állású, csinos, kerek állú, barna szemű Bimbó Sándornét, született Juhász Margitot. Erős, de formás termetével, kendővel hátrakötött fejének tartásával úgy áll a tálak, tányérok, fazekak, tepsik, kések, kanalak halmaza előtt, hogy férje nem tudhat betelni nézésével.

— Miért kérdezed, apu? — fordul hátra az asszony s mosolygósán csücsöríti a száját. — Ügy teszel, mintha nem tudnád, mi kell egy... ilyen ünnepre.

— Tudom én éppen. Csakhát, töltőd azt a káposztát, töltöd. Szót se szólsz.

— Na, mit mondjak? — kacag rá az asszonya szemével, arcával, szájával...

— Pörkölt is lesz, nokedlivel?

— Nem fogom elhagyni, apukám. Méghozzá őszike jércével csinálom. Ahogy legjobban szereted. Lesz még csigatészta-leves. Zabtészta-leves a második napra. Persze, tyúkhússal. Lesz töltöttkáposzta; holnap sütök kalácsot, legalább öt félét; sütök tortát. Meg fasírtot... Ha eljön valaki nálunk, nem akarok szégyenbe maradni.

Ilimbó Sándor hirtelen elkomorodik.

Egy különös, furcsa mód nehéznek tetsző sejtelem mindinkább lejjebb hajtatja fejét. A huszonötös égő fényénél tisztán látszik dús, barna hajában egy- egy ezüstszínű szál. Október hét óta negyvenegybe lépett. Csodálatos! Csodálatos!!! De micsoda?!!

Jobb tenyerét az álla alá támasztja és szokatlan arckifejezéssel bámul maga elé. „...Ott is ni! Padló van, nem föld! Hát csakugyan ... Amit én akkor kívántam, az... az minden úgy lett mára. Nekem is, a gvermekeimnek is... Ügy lett? Biztos?! Vajon az én gyermekeimnek... ”

— Sanyika! Miska! Gyertek be azonnal! — kiáltott Bimbó Sándor úgy, olyan erősen, hogy a felesége ijedten rezzen össze.

— Apukám, mi van veled? Mit akarsz a gyermekektől?!

A nagy, zománcozott szobatűzhely melletti alacsony heverőn üldögélő két öreg Is megszeopent csodálkozással néz ordító emberfiukra.

Sanyika éppen tíz éves. Misuka pedig négy. (Micsoda természetes hasonlatosság harminc év után!) Fürge, eleven, értelmes tekintetű mind a két gyermek; szemük barna, mint anyjuké, arcuk, hajuk az aniuké; és szín, életrevalóság van mindenükben.

— Idefigyeljetek, fiaim — állítja

mindkettőt szorosan maga elé az apa. — Ilyenkor, karácsony előtti estén, amit kívánnak a gyermekek, mind teljesülni fog. Kívánjatok ti is valamit. Na, előbb te. Sanyikám. Te vágj’ az idősebb — beszél így, gyorsan, Bimbó Sándor s előtte álló gyermekeit szinte reszketve öleli.

öreg Bimbó is emlékezni kead és

aprókat bólintva néz feleségére, akinek két, fényes könnycsepp éppen most csordult ki immár rövidlátóvá lett szeméből. De ezt nem törli le azonnal. Hu- nyorgat, nézi fiát és unokáit.

Uanyika egyáltalán nem zavartatja ^ magát. Nevetős szájjal néz apjára.

— Apukám, én egy... hegedűt szeretnék. Meg egy... olyan lökhajtásos mozdonyt, kocsikkal, ginnel; amelyikkel játszani lehet. Ott láttam a játékbolt kirakatában.

Az apának felényire szalad össze a homloka a nagy nézéstől, a csodálkozástól.

Egy lehelletnyi időre a többiekben is állni érződik az ütő.

— Nem úgy értem, fiam. Csak ruhát, lábbelit, ennivalót lehet kívánni. Szóval... ilyeneket.

— Dehát miért kívánjak ilyeneket, amikor nekünk minden ilyen van? — mondja határozottan a tíz éves Sándor és most ő néz apjára értetlenül. — Ruhám van három, nagykabátom kettő, egész cipőm is van, szandám is, gumicsizmám is, félcipőm is. Meg sapkám, kucsmám... Ennivalónk is van: kenyér, zsír, szalonna, hús, kolbász, tepertő .., Anyukám minden nap főz, süteményt süt, kalácsot süt... Minek kívánjak még ilyeneket, tessék mondani, apukám?

Bimbó Sándor a feleségére néz. Az nem érti az egészet. Fel is rántja a vállát. „Emberpasszió” — gondolja. De a tekintete mintha azt mondaná: „Itt a zárszámadás, apu. Megvesszük nekik, amit kérnek”.

|Va, jól van, fiacskám. Ha igazán ki- vántad a hegedűt, meg... azt a masinát, akkor teljesülni fog. Hát te, kis tökmag? — nevet máris a kisebbikre.

— Én, apukám, várok... — nyújtja ki nyelvét a kicsi s ennivalóan nyalogatja a szája szélét, — én várok a télapótól karácsonyra szép fenyőfát. Cukorral, csokoládéval, dióval, almával, mogyoróval, csillagszóróval... Meg keksz is legyen rajta! — mondja, sorolja éneklő hangon az óvodában hallottakat.

— A már megvan, kis buta — szól közbe ravaszkásan hunyorgatva a nagyobbik.

— Hol van meg? Ugyan. Sanyikám. Majd akkor hozza a karácsonyfát a télapó, amikor holnap este ti már lefeküdtök. Késő éjjel jár az.

— Aha-ha. Tudom én. A fenyőfa el van téve a kamrában. Megláttam én, amikor anyu hozta a rávalót. Két nagy dobozzal. A szekrénybe van bezárva. Azt tetszik hinni, hogy ...

— Hallgass már! Gondolod, hogy ha a felnőtt ember szóba áll veled, akkor te mindent összekaratyolhatsz? — dorgál e szavakkal az apa, s közben jóleső büszke öröm melegíti: ..Mennyivel bátrabb. okosabb, mint én voltam annak idején!” Aztán megenyhültebbnek te'sző hangon megint a kisebbikhez fordul:

— Nohák kicsi Misukám. Neked mi a kívánságod?

Misuka kihúzza magát. Akár egy fej- 1 * jel is nagyobb, mint rendesen.

— Hogy ... azt a legszebbik fenyőfát hozza el nekem is, Sanyinak is a télapó.

— H'-hi-hi-hi — nevet ismét a nagyobbik és apjához még közelebb húzódva oktatja a kisebbiket: — Azt úgy is elhozza, csacsi. Valami más jót kívánjál.

— Akkor. .. tessék nekem venni, armkám, egy szánkót! Olvat, am éknek vas van a talpa alatt. Az siklik nagyon! Juj! Mikor hó lesz a télen, hogy megyek én azzal, igaz, apukám?

— Igaz, kicsi fiam.

Miután pedig Bimbó Sándor eljátssza így, ugyanazt a szerepet, amit harminc évvel ezelőtt apja tett velük, teljesen megnyugszik és elszáll belőle az előbbi töprengés. Csak úgy. félhangosan motyogja maga elé: „Merőben két világ. Nagyon két különböző világ.” Aztán magához hívja megint gyermekeit és hosszan, nagyon magához szorítva csókolja meg őket.

A többiek pedig azonnal hiszik, hogy nekik is úgy kell tenni. Sorba csókolja igen meghatottan a két gyermeket anyja is. gyamja is, nagyanyja is.

fi amikor lefekszenek. Sanyika új,

^ gyönyörűen szóló hegedűvel álmodik. Majd a lökhaitásos mozdonyt ind-'M* -1. ami zörögve rohan körb^-kö^be. húzva r-~"a után a többi tö-'ne kocsikat.

Misuka pedig szó"el fut versenyt vastalpas szánkóján. Baldog eléged?*. .- séggel mosolyog, mint nagyobb testvére.

ASZTALOS B A LINT:

n