Kelet-Magyarország, 1960. október (20. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-11 / 240. szám
* r Ossi alkonyon ősz fürtökre hull a fáradt októberi napsugár... Kacérkodva át-áttáncol a haragoszöld lombok között, miközben csókot lehel az almákra, aztán tovalibben, megpihen az öregeken a iák alatt, a berkeszi Bajcsy Zsilinszky Tsz öregjeinek fáradt alakjain... Barázdált homlokú, göröngyös sorsú parasztok, szemükből elégedettség csillog, s az öröm ott cikázik a hamvas, nagy bajszok alatt, a ráncos arcokon... Arasznyival élete delén túl van valamennyi, s most mégis a delelőn innen érzi magát, amint az esztendei fáradozás eredményét vizsgálja... Vigyázó szemük simogatja, gondos kezük válogatja a mosolygós almákat... A gyümölcsös az öregek, a hatvanévesei birodalma. Itt köszöntik tavasszal a rügyfakadást, fiatal éveikre emlékeznek, mikor virágba borulnak az almafák, s a jövőre gondolnak kicsit kétkedve is, reménykedve is ilyenkor, szüret idején. Igen, vajon így együtt válogatják-e majd esztendő múlva is a fáradtságos munkával termett almákat, nem esik-e ki valaki közülük a kapálok sorából?! Ezek a gondolatok meg-meg fordulnak az öreg fejekben... Mert bizony, mint Pócsi Mihály bácsi mondja; Akkor eggyel kevesebb lesz az olyan kapa, amelyikben még a borbély is megborotválkozhatna... A gyümölcsös nyújt felüdülést, íiatafbsodást és megnyugvást is a berkeszi nyugdíjas parasztoknak is, akik már csak azért is kapát fognak, hogy a „fiatalabbakkal” tereferéljenek... — Hiába is küldenénk őket haza... Kapálnak ha nem jár már egység, akkor is — büszkélkedik Jenei János, az öregek munkacsapatvezetője. — A gyümölcsös alja az öregeké, felül pedig a miénk... — A permetezést a fiatalok végzik. Ök a gondos kertészei a több mint félszázholdas gyümölcsösnek, s öreg szívük gondozza, gondos kezük „édesíti” a szőlőszemeket is tíz holdon... Ki tudja hányszor hajlongtak végig a fasorok között ebben az esztendőben is, s kapálták a rizling, kövidinka, ezerjó töveit félmeztelenül?... Legalább öt hónapot kapáltak, pontosan, szépen, hiba nélkül... Mert a szépérzék nem hagyta el őket. S ha gondos munkát kíván a vezetőség, csak a hatvanéveseknek szólnak. Kazlat tetőzni nem tud úgy senki, mint az „öregbrigád”. Pipázó, kedélyes parasztbácsik. Serényen válogatják az almákat, s telik a láda előttük. G. Nagy Lajos nyugdíjas tartja szóval a többit. De azért szaporodik a munkaegysége is. A vezetőség korukhoz szabta a normát, öt mázsa után egy munkaegység. — De megkeresnek kettőt is! — magyarázza a középkorú csapatvezető. — Borunk is lesz az idén... Most terem először igazán a szőlő — szól közbe valamelyik. — Milyen lesz? — Nézze meg, valósággal kacag. — Ö csak tudja, hisz borszakértő — viccelődik valamelyik az előbb szólóval... Hatvan évesek... De némelyik még több. Űk kapálták fiatalos hévvel, nagy akarattal a gyümölcsöst, s termeltek közel húsz vagonnyi almát. így együtt szinte valamennyi fiatalnak tűnik. S nem is tudnák másképpen elképzelni az életüké*, s eltölteni a hátralévő esztendőket. Büszkék a gyümölcsösre, mely olyan tiszta, mint a terítésre váró asztal... Szinte egymás szavába vágva sorolják,kinek mennyi a munkaegysége. A hatvannyolc esztendős G. Nagy Lajos bácsinak 250. Pócsi Józsefnek 320, Illés Andrásnak 280, Illés Ferencnek 330. Barilló Józsefnek 290, Pócsi Mihálynak 350.. 1 Szidor Lajosnak 240, S hozzáteszik: még négy hónap jön hozzá... Mert az öregek végig dolgozzák a teljes esztendőt becsülettel... S ki tudná megmondani, életük végéig, a bealkonyulás- ig hányszor fényese- dik ki kezükben a kapa a gyümölcsfák árnyékában, a szőlők tövében, ízes, zamatos — almákat, tüzes rizlinget varázsolva?!... Farkas Kálmán Fiatal szakmunkások nevelése a Mexőgasdattági Gépjavító Vállalatnál 21 szakmunkás dekében lr-" tanulót nevelnek a Nyíregyházi Mezőgazdasági Gépjavító Vállalatnál. Akik nyáron tették le a szakmunkás- vizsgát, azok valamennyien jól meg anulták a mesterséget. Négyen vörös diplomát szereztek, kiválóan megfeleltek a vizsgán. Közülük Petrilla László a D—24-es kalapácsos daráló kicsinyített másának elkészítéséért első díjat nyert a szakma ipari tanulóinak megyei versenyén, és az országos versenyen is jó helyezést ért el. Tóth Imre szakoktató büszkén említi azokat a fiatalokat, akik legjobb tanítványai vol'ak: Petrillát, Paulinyi Jánost, Fekete Istvánt, Bucskó Sándort — a diplomásokat — s a többiek közül Szűcs Andrást, Kazár Andrást, Rusinszki Istvánt és Kovács Lászlót. — Gyakran meglátogatom műhelyükben volt tanítványaimat — mondta a szakoktató. — Kíváncsi vagyok a munkájukra. Jól esik, ha a művezető dicséri őket. .Beszélgetek a fiúkkal. Gyakran megtörténik, hogy ha nem értik a feladatot, a nehezebb munkát, tőlem is kérnek tanácsot. Csak az bosszant, hogy nem olyan fegyelmezettek, mint iskolás korukban voltak. Fekete István gályosok művezetője jó véleményeket mondott a fiatal szakmunkásokról, de néhányan sok bosszúságot okoznak neki. — Azok a fiúk, akik nálunk tanulták a szakmát, ál*alában jól dolgoznak és fegyelmezettek. Azt mondom, hogy bárcsak mindegyik úgy dolgozna, mint Bucskó Sanyi és Szűcs Bandi, akikre kényes munkákat is rá lehet bízni. A kalapácsos darálókhoz kifogástalan minőségű tengelyeket esztergálnak, — mondta a művezető. — Van néhány fiunk, akikre vigyázni kell mindig, mert szeretnek lazsálni és selejtet is gyártanak. Sokat bosszankodom, a fegyelmezetlenségek miatt. Akad köztük olyan, aki munkaidőben lóg, pimaszul feleselget, s néhányan a munkaidő vége előtt egy félórával már fürödni mennek. Nehéz az ilyeneket megnevelni... A fiatal szakmunkások el- I iáiul mondták, hogy, a legtöbb segí'séget Glovács Andrástól, Kozák Árpádtól, Ga- rai Sándortól, Cselovszki Lászlótól és Bede Zsigmondtól kapják, akiknek sokévi jó tapasztalatuk van a szakmában. — A Bede-brigádban én vagyok a legfiatalabb — mondta Tóh Antal lakatos. — Kétsoros burgonyaültetegépeket gyártunk. Én rajzolom és vágom ki a porvédő sapkák lemezét, de a gép gyártásánál már minden munkát el tudok végezni. Ezt főleg Takács és Dvera szakiknak köszönhetem, akik állandóan tanítanak. — Én a Palsák-brigádban tanultam meg igazán a lakatos szakmát az idősebbektől. Mindig magyarázzák, amit nem értek és megmutatják a jó munkafogásokat. Boldog vagyok, hogy 1500—1600 forintot keresek havonta — mondta Szűcs András. Bede Zsigmond lakatos brigádvezető is elmondta tapasztalatait a fiatal szakmunkásokról. t Az -a baj, hogy szégyellnek, vagy nem mernek kérdezni a fiúk. Sokszor láttam, hogy gondolkoznak, pepecselnek a munkán, izzadnak és bizonytalanok, mert nem tudják, hogy jó lesz-e úgy, ahogy csinálni akarják. De olyan is van, aki nem veszi szívesen a segítséget, aki azt mondja az idősebb szakmunkásnak, hogy neki ne magyarázzanak, mert ó többet tud, mint akárki más. Nyakon tudnám csapni, mikor aztán látom, hogy elrontotta a munkadarabot. Némelyikhez nagy türelemre van szükség... fl KISZ szervezet í“ka. mann László úgy látja, hogy az üzemben általában törődnek a fiatal szakmunkásokkal és megmegbecsülik őket. Könnyebb megoldás lenne néhány fegyelmezetlent. rosszul dolgozót el- bocsájtani, de nem ezt teszik, hanem nevelik, tanítják őket. C7p1( a fitalok valószínűleg azért is viselkednek így, mert még nem érzik magukénak az üzemet. Ilyen Szu- csik Sándor is, aki boldogan mondta: — 1400—1600 forintot keresek havonta. Nemrég magasabb kategóriába soroltak, ami 200 forinttal több fizetést jelent. Törődnek itt velem, és segítenek, hogy jobban dolgozhassak. Ö is azok közé tartozik, akiket csak a pénz érdekel és semmi más az üzemben. Gyűlésre nem jár, a termelési értekezletről elszökik, és nincs javaslata, bírálata. Nem él igazán a közösségben. Miért? Mert még nem ült le vele senki erről beszélgetni! Ősz Undrás f6™Ső az1 — Ügy szeretem ezeket a fiúkat, mintha a gyermekeim len-' nének. Bár sokszor nagyon csintalanok, háládatlanok, mégis nekünk idősebbeknek nagyobb megértéssel és türelemmel kell tanítani és nevelni őket. Amikor mi fiatalok voltunk, velünk is így cselekedtek. Igaz, hogy a nevelés sokszor pofonok kíséretében történt, de ezt mi nem tehetjük, mert sokkal jobban szeretjük őket. A nevelésért, a tanításért csak azt kérjük tőlük, hogy igyekezzenek szorgalmasan dolgozni és jók lenni. (55.) — És Clairk kapitány? — érdeklődött döbbenten a fiú. — Clairk kapitány más beosztást kapott. Ma reggel már megérkezett új állomáshelyére. A fiú maga elé bámult. Tanácstalanul ült. — Végrehajtotta az utasítást? — hallotta a zömök férfi hangját. István bólintott. — Adja. ide. Szó nélkül elővette a hártyápapír borítékot, és átadta. Az idősebb férfi acél papírvágó-késsel felvágta a bor.té- kot kivette tartalmát, és hosszasan szemlélte. A levélpapírra apró, köröm- nyi szélességű filmszalag volt tűzve. István agyában derengett a felismerés, egyelőre még lassan, de ahogyan gondolkodott, mindinkább világosabb lett előtte butasága és hiszékenysége. Vad düh kezdett terjengem lelkében.— Szóval ez nem szerelmi levelezés? Ez valami más. Mit játszol önmagad előtt? Talán nem tudtad első perctől kezdve, hogy nem az? Valid be legalább önmagádnak, hogy tudtad, de jól esett hinni Pál atyának. Ne, ne így mondd. Nem tudtam. Valamit sejtettem, de az megmagyarázhatatlan érzés volt. Ha tudtam volna, nem vállalkozom a feladatra. .. — Szép munka volt, fiam — törte meg a csendet az idős férfi. — Igazán szép és hazafias tett volt. No ugye, hogy nem olyan ördöngös ez a szolgálat. — Milyen szolgálat? — kérdezte a fiú, és csodálkozó arccal nézett az amerikaira. — Nem tudom, uram, hegy miről beszél. A két férfi összenézett. — Mit nem tud? — szolalt meg németül a fiatalabbik. — Clairk kap'tány közölte, hogy ön vállalkozott hírszerző feladat elvégzésére. — De kérem, arról volt szó, nogy engem kiv sznek valamelyik amerikai egyetemre. Ezt ígérték meg Pál atyáék. Valami Donován nevű ezredes azonban. .. — Ne is folytassa — szólt közbe az idős ember. — Donován ezredes vagyok. Ismerem a történetet. — Akkor hát... — könnyebbült meg István. — Maga Amerikába akar menni. Igaz? — Igen. — Ott akar tanulni. — Szeretnék. — Nézze, ennek semmi akadá’ya. Mi módot adunk magénak, hegy kimenjen, tanulhasson. De ezt meg kell szolgálnia. — Már megtettem. A kapitány úr azt mondta, hogy ha a levelet, amelyet odaadtam, elhozom, azonnal utazhatom. — Erről nem tudok. Bizonyára rosszul értette — válaszolt az ezredes. — Fogalmam sincs, hogy a kapitány kinek a megbízásából beszélt. Én ilyen utasítást nem adtam neki. És itt, kérem, én döntök. István felugrott. A vér elfutotta agyát. Nekitámaszkodott a széles íróaszalnak, és kiabálni kezdett. — Szóval becsaptak. Ennyit ér a maguk szava’ — Ne ordítson, fiatalember. Üljön le. Elfelejti, hogy kivel beszél. A fiú egész testében remegett. Izgalmában, idegességében -záia e'fehéte- dett. — Üljön le! Sápadt arccal visszaült. — így, barátom, nem értjük meg egymást. Jegyezze meg magának egyszer s mindenkorra, hogy az amerikai hadsereg tisztjeivel szemben ilyen nan- got használni nem lehet. Ami ped;g a továbbiakat illeti, jobb ha nyíltan szembenézünk a tényekkel. Nem tudom, hogy maga miben állapodott meg a kapitánnyal, de nem is erdekei. Azt a megállapodást én nem ismerem el. A fiatal amerikai felállt. Felvette az asztalról a levelet és a filmet. Valamit súgott az öreg fülébe, és eltávozott. Kissé himbálózó járása volt, mint a tenge, ászoknak. — Elöljáróban közlöm, Kjy r em zárkózom el a maga egyetemi tanulmányai elől. Sőt. Szeretném azt minden módon segíteni. A maga egyéni en.eke azonban eltörpül az Egyesült Államok érdekei mellett. S nekem elsősorban hazám érdekeit kell szem előtt tartanom. István fogait összeszorítva uralkodott magán. Érezte, hogy valami csapdába került, melyből nagyon nehéz lesz kikászálódnia. Szerette volna már hallani az ezredes kérését, mert ez a bevezető beszéd nem nagyon érdekeltei Meglepő volt számára Donován ezredes őszinte, nyers hangja. Nem mosolygott, mint Clairk, nem udvariaskodott, mint Pál atya. — Arról van szó — folytatta Donován, — hogy magának még egyszer vissza kell mennie Magyarországra. Meg kell szereznie Holub professzor kutatásainak eredményét..: — Soha! — ugrott fel a fiú. — Sck ha, soha... soha... — Mondtam már fiatalember, hogy ne heveskedjék. Erre semmi szükség nincs. Magának vissza kell mennie, és maga vissza fog menni. — Az ezredes az utolsó szavakat erősen szótagolva ejtette ki. Hangja határozott és parancsoló volt. — Nem! — mondta a fiú halkan, de belső meggyőződéssel. Én tudom, hogy nem fogok visszamenni. — Nyugodjon meg barátocskám, majd mindent szépen megbeszélünk. — Inkább nem megyek Amerikába — kiáltotta István. — Ügy sincs kedvem maguk között élni. Van még más ország is nyugaton, ahol befogadnak. — Hangján érezhető volt az elkeseredés. Tehetetlensége miatt közel állt a síráshoz. — Maga fiatalember, súlyos tévedésben van. Tényleg azt hiszi, hogy a mi engedélyünk nélkül letelepedhet valahol? Sehol! Érti? Európa egyetlen országában sem. Itt, nyugaton csak akkor érvényesülhet, ha velünk szót ért, ha végrehajtja azokat az utasításokat, melyeket adunk.., (Folytatjuk.) 5
