Kelet-Magyarország, 1960. szeptember (20. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-25 / 227. szám
^'yis'egyhéí* két örsgl« a hosszú élei- íit-káról A századik születésnap előtt — Mit tudnék mégis ajánlani a mai fiataloknak? Szeressék a Nem mindennapi ünnepre készülnek a nyíregyházi Vöröshadsereg útja 36. szám alatt. A keresztlányánál élő Dániel Jolán november hetedikén tartja századik születésnapját. Már a keresztlány is nagymama, ő nyit ajtót. A kérdésre, hogy itthon találom-e a ritka kort megélt családbelit, ez a válasz: — Itthon van és jól érzi magát. Képzelje, ma délelőtt még mosott is. De nem ritka, hogy kezébe veszi a seprüt és tisztára varázsolja az udvart... Már egy kicsit hangosabban kell ejteni a szót, mert Dániel Jolán hallását és látását megdézsmálta az egy évszázad. Szavai annál frissebbek, ahogy az emlékezés ködéből előhalássza élelmomentumait. Itt született Nyíregyházán, a Selyem utcán. Hét éves korában, a kiegyezés idején már csárdást táncolt, előtte pedig a nádtetős, első nyíregyházi óvoda „látogatója” volt. Még mo6t is tisztán emlékszik a kedves „óvóbácsira”, aki 1848-ban honvédtiszt volt és a bújdosás során itt talált munkát az óvodában. — A 100 évből 36 évet töltöttem Nyíregyházán kívül — emlékezik, merthogy a vasutas öcs- cse házvezetését látta ei, rövi- debb-hosszabb ideig lakott Derae- eserben, Zilahon, Kolozsvárott és Debrecenben. Újra meg újra idézi a múlt századbeli Nyíregyházát, amely sártengerével, apró zsuppos házaival ma már csak kisebb falunak illene be. — És hogy sikerült elérni ezt a szép kort? — Ne gondoljon semmi különösebbre. Szerettem mindig a nyugalmat, ha lehetett, kerültem az idegeskedést, egyébként az étkezésem is olyan volt, mint a többi emberé. Igaz. 60 év után le kellett mondanom a marhahúsról és a nehezebb ételekről, Ugyanúgy, mint a feketekávéról. Azt már csak feltételezi, hogy talán a századforduló előtti zajtalanabb napok is hatással lehettek egészségére. De a világra zuduló háborúk, a nagy gépesítés...! Az ő fiatalkorában még nem volt ilyen nagy rohanás. Dehát ez a fejlődés — mondja s képet mutat, amelyen még a tunika volt a divat, — ma pedig. ..? „Hihetetlen? Uc — Ördöge van — mondja a részlegvezető az Ingatlankezelő Vállalat műhelyében. — Véletlenül éppen bent van Bevjz bácsi. Ezt mondja és a véletlen szót jól megnyomja. bizonyítékként, hogy bizony Pista bécsi még ma is örökmozgó. — Hatvanöt éve szegődtem el inasnak, azóta vagyok a szakmában, amint látja.., — És itt, arcán kedves-huncut mosollyal, még jobban megmutatja magát. Nehéz dolog visszapergetni a képeket, — mennyi, de mennyi emlék, tengersok munka?! ötvenöt éve került Nyíregyházára, azótr tagja a pártnak és a szakszervezetnek. Kecskeméten tanult, árváskodott, majd itt nősült. Munkájának kezenyoma ma is látható a Nyírvíz palota erkélydíszeiben, a megyei kórház, a Luther ház, a Zsdánov út eleji bérház, a nyírbátori kaszárnya lakatos munkáiban. Kevesen tudják; a nyíregyházi parkok köré vont rácsokat is ő készítette évtizedekkel ezelőtt. — És nem fáradt el ennyi idő alatt? — Láthatja. Különösen most nem fáradok. Itt, a vállalatnál, a közösben, sokkal jobb a helyzetem. Közben megtudom, hogy 77 éves kora ellenére Beviz Pista bácsi azok között volt, akik augusztus 20-án a legtöbb pénzjutalmat kapták a jó munkáért. Jól bírja magát ma 'S élenjár. —• Hogy sikerült ezt elérnem? Talán egyesek hihetetlennek tartják, hogy valaki még ilyen kornapfényt, a jó levegőt. Ha lehet. utazzanak sokat és ne idegeskedjenek feleslegesen. Aztán még valamit. A hosszú élethez az egyik legszükségesebb a tiszta lelkiismeret: soha ne nehezedjék az ember lelkére semmi nyugtalanító dolog. yan kérem . . ." ban is képes dolgozni. Ugyan kérem, nem kell ehhez különös életmód. Csali azt mondhatom: fiatalkoromban szét ettem fiatal lenni, a tánciskolába is hat évig jártam. De soha nem dohányoztam, nem voltam iszákos — csak annyi jó beit fogyasztok, amennyit a szervezetem megkíván — és éjszakázni sem szerettem. Sokat adtam az újságolvasásra, az mindig nyugtatott. — Tehát nincs „titka'”’ — Titkom nincs, csak tapasztalatom, tanácsom. (Mosolyog.) A hosszú élethez szerintem az is szükséges, hegy jól nősüljön az ember. Ügy jól, ho-gy a feleség, megértő, pontos legyen és főleg jól tudjon főzni (!). Én sohasem tagadtam meg magamtól, amit a munka után kívánt a szervezetem. Persze, most ezt könnyebb megtenni. Aztán hadd mondjam gyorsan a két legfontosabbat- a munka, az állandó munka is megnyújtja az ember életét. Az ellustulás. az unalmas tehetetlenség sokat elrabol az ember életéből. Kell, hogy mozogjon a test, állandóan friss legyen az ember ... — És a nyugdíj? Válasz helyett a fejével nemet int és panaszkodik. Tavasz- szal egyedül maradt, meghalt a felesége. Pedig mióta a vállalatnál van. tudett félrerakni saját lakásra is. Nehéz így egyedül, különösen ha jo eióben is van az ember... Ismét kerekedik az arca cs „legnagyobb titkáról” — a nősülésröl — még „árulkodik” egy kicsit... .4. S. Befejezték a dohány tor éti, száz hold vetésük van a Szövetkezetünk ez év tavaszán alakult. 1953-ban nálunk feloszlott egy gyengén működő szövetkezet. Még most, az alakulás után is sok embernek ez a régi szövetkezet járt az eszében. Nem mindig volt jó hangulat községünkben. Nehezen indult a cséplés, de később két kombájnt is kaptunk, ami meggyorsította a munkát. A két gép keresztekből csépelt kint a tarlón. gemxseiehnek A tagság, látva a gépek segítségét, maga is jobb munkához látott. Ezen természetesen segített a premizálás is, s az idejében való gabona-előlegosz- tás. Ma már valamennyi dohány pajtában van és száz hold őszi vetésünk magja a földben csírázik. Tóthfalusy Karoly vb. elnök. fl Ságvári telepi fiatalok összefogtak kultúrházuk felújításáért A Ságvári telepi kiszesek elhatározták, hogy társadalmi munkában kifestik, rendbehozzák kuitúrhazukat. Májer György, Horvath Imre, Bolya Miklós, Marsi Pál, Csontó László, Göröndai András és a lányok, Czjotka Kati, Csontó Juci, Hos- csikovszki Ilona, Lőrinczi Magda és Czentesi Mária szombat délre elkészültek a kultúrterem festésével. Most az előszobákat és a könyvtárat hozzák rendbe. Munkájuknak köszönhető, hogy a Ságvári telepi kultúrházat 3333 forint helyett 1166 forintból sikerült felújítani. íSzínházi -K CJOhC Puccini: Pitíangokisassxon y Csütörtökön este a debreceni Csokonai Színház művészei Puccini: Pillangókisasszony című örökszép operájával keresték fel városunkat. A nálunk már igen jó hírnévnek örvendő debreceni művészek ezúttal sem maradtak el a várakozástól, előadásmódjukban a legszigorúbb bíráló is alig talált kifogásolni valót. Az 1900-as évek Nagaszakijá- nak levegőjét híven varázsolták a színpadra, s tökéletesen tolmácsolták az opera mondanivalóját. Ez már magában foglalja, hogy a díszletek a jelmezek is híven hangsúlyozták a cselekményeket. Különösen nagy elismeréssel nyugtázták a nyíregyháziak, hogy a színház nagyszerű szereposztásban mutatta be a Piilangókisas-szonyt. Külön élmény volt hallani Balogh Éva Cso-cso-szán-ját. Kellemes, rendkívül tiszta hangjának már eddig is sokat tapsoltunk. Ezúttal is nagyszerűen énekelte szerepét, s művészi átéléssel kiváló színészi teljesítményt is nyújtott. Pinkerton hadnagy szerepét — a Csokonai Színháznál venuégszereplőként fellépő — Osavald Gyula énekelte. Nagyszerű tenorja, mint már annyiszor, a legkényesebb ízléseket is kielégítette. Suzuki szerepében ismét kedves ismerősünket, Varga Magdát hallhattuk, akit már a Carmen címszerepéből is ismerünk. Énekével és színpadi játékával nagyszerűen szolgálta a mondanivalót, a két főszereplő konfliktusát, s végül Cso-cso-szán tragédiáját. Rajtuk kivül az epizódszerepeket éneklő és játszó színészek is kielégítőt nyújtottak. Komoly élménnyel távoztak az előadás résztvevői. Akik nem láthatták az operairodalom eme gyöngyszemét, azok sokat veszítettek. Szállási Lászlót Akár szegyen, akár nem. de jómagam sem ismertem a lent nevezett illusztris szerszámot — elvégre nem tudhat mindent az emberfia — míg meg nem alakult, ebben a káposzta-és ko- lompérparadicsomban a legeslegelső termelőszövetkezet, vagy mint ahogy Saska Irma mondta: „a tehetség”. Annak pedig már elmúlt tízesztendeje, vagy ha jól számoljuk, még több is. Az ölről azonban volt tudomása még a nagyapám nagyapjának is. Pedig azok a fiefa- gatyás, fatengelyes világban éltek. Ügy volt, hogy a vágott fát ölben számolták, négy méter tett ki egy ölet, búzájukat, gabonájukat, hozzátéve ha volt, köbölben mérték, és későbben ami- koV a föld lett az igazi Istenük, öl szerint tartotta nyilván kincsüket az általuk legjobban megbecsült hatóság, a Telekkönyvi Hivatal. Az igaz, hogy egymás között csak köblösben, vágj’ vékásban beszélgettek, ha a föld mennyiségéről volt szó, de azt minden arravaló lápima- radék tudta, hogy ölet kell érteni az alatt, mégpedig egy vékás alatt 300-at, egy köblös meg ezerkettőszáz. Milyen utánozhatatlan büszkeséggel tudták mondani egyesek, hogy most ennyit meg eny- nyit vettem a Berekoldalon, annyit és annyit alkudok a 3A/& Bulgár tagban, vagy mit tudom én melyik részem ennek a hetvenfalu szegte, kiszikkadt lápteknőnek! Csak úgy feszült ilyenkor a lajtai az ember-fián, még ha bocskor volt a lábán, akkor is, és olyan megelégedés öntötte el a szerzésben megrokkant testét, mintha legalábbis ő kapta volna a Nobel dijat. De miket beszélek itt össze vissza: mi az ő haladásukhoz a Nobel díj? Mert nagyobb az út a bocskortól, a rácsos kerítésig, mint a tudománynak a nagyobb tudományig! És most, az új világ küszöbén, rohanó, változó, formálódó életükbe új eszközként bevonult a már említett egyszerű szerszám, az öles. Majdnem úgy mint hajdan a vaseke, aztán az ekekapa, vetőgáp, vagy a többi emberldmélö szerszám, amit dehogy fogadtak akkor szívesen. Úgy voltak vele, mint kisariak az árvízzel, mint ahogy a tiszaháti közmondás mondja. Bizony én se hittem volna, hogy egy ilyen lécekből tákoit eszköznek is ilyen nagy szerep jut majd az új világ formálásában! Hogy ez fogja átlépni legelőször a szentnek tartott mezsgyét, bezúzni az „enyém” szakadékot és kiütni a zsíroskenyeret egy jól élő réteg, az ügyvédek kezéből. Pedig nem nagy valami az egész. Két egyforma hosszú lécet az egj’ik végén csavarral összfogatunk, lazán, hogy ki lehessen nj’itni, mint az iskolai körzőt. Aztán bizonyos szögű kinyitás után a csúcstól egy arasznyira lejjebb keresztben szintén léccel és csavarral rögzítjük a kinyitott távolságot, míg végül a keresztléctől a csúcson keresztül fölfelé szintén egy darab lécet rögzítünk, aminek a csúcson felüli része fogóul szolgál. Akár egy óriás körző, amivel nem a rajztáblán, hanem a táblaföldeken mérik az adott távolságokat és számolják utánna a munka új értékmérőjét, az egységet. Vagy mint ahogy Darus Kari mondja a centit. Egy egység egy méter. fél egység ötven centi ősze- rinte. Mint tehenész, még a marhát hajtó kutya után is egységet követelt volna magának ez az ember, amikor lesántult a szegény pára. Mondván: „az is megérdemli”. Amit Sala Lajos, az SZTK helybeli minisztere csak azzal bírt megkontrázni, hogy rendben van komám, de akkor az után is fizetni kell az SZTK-át. Egy ilyen szóbanforgó ölessel találkoztam a múltkoriban, véletlenül, mert a mi munkánkhoz nem szükséges az ilyen méricskélő szerszám. Nem mérjük mi fel a birkalegelöt, sem a röfögő hadét! Legfeljebb szemmel, hogy merre jobb, vagy me- rünnen nem lássák az illetékesek. Ez az öles külsőre sem különbözött, legalábbis első látásra a többitől, mert mindet Homoki Béla gyártotta, futószalagon a gépesített kerékgyártó műhelyben. Hiába na, ilyen is van már mifelénk! Az eset azonban, ami az ölessel megesett, mégis megkülönbözteti a föbbitől. Ezért tűnt szemembe, amit azér adok tovább, hogy ha már változik a világ, változzék vele a közmondás is és necsak az okos tanuljon a más kárán! Hogy a legelején kezdjem a történetet, a tavaszon úgy határozott az akkor még elég határozatlan vezetőség, hogy a háztáji földeket a brigádvezetők mérik majd ki. Természetesen minden brigád a maga körzetében, mer ők tudják, ki hová sodródott ebben a nagy átalakulásban. Hisz a határozatban nem is volt semmi hiba, azaz nem lett űna, ha az emberekben nem él már a régiből semmi. Az, hogy az az enyém, ami csak az udvaromon belül van és amit lehet, vigyük csak oda! Mert hiába, döföli az ördög belülről az ember fiát! Főleg ha alkalom adódik rá. Ezért a tsz egyik legfontosabb szerve, az ellenőrzőbizottság egy meleg májusvégi napon munkához látott. Mint legelső ténykedésükkel, természetesen a hivatásuk teljes magaslatán, hogy azt is megmérjék egyúttal melyik brigádvezető mennyit is ér tulajdonképpen. Mert most már nem a holdak, hanem a munka után értékelik az embert! Hogy mért vártak eddig a méréssel? Oka és sorja van annak, mint a vízi levesnek. Azért, hogy a napraforgó sor most már megmutatja az igazi mezsgyét, és nem lehet minden vakbarázdára ráfogni hogy addig az enyém. „Triblizni” kell itt tudni, méghozzá jól. Az egyik mérte tehát az ölessel, a másik számolta, a harmadik a listát nézte, ne-hogy eltévedjenek a sok egynevű ivadék között. Szóval tökéletes munka- megosztással, mint ahogy az ilyen témájú könyvekben meg vagyon írva. Nemsokáig dolgoztak magukban, mert a közelben kapátokat hajtotta a kíváncsiság, hogy hát ebbül mi sül ki! Hogy vajon nem úgy lesz-é, hogy csak tessék-lássék és úgy lesz, mint régen, aki merte, nyerte! Mert titokban tudják egymásról, hogy a múltban is kinek volt élesebb az ekéje. Csakhogy most nem szólnának egy világért! A gondosan munkált, valóban kiskerti földek egymásután maradtak cl a bizottság mögött. Cikk-cakkos, hegyes, görbe, szögletes a legtöbbjük még, ahogy kizsombékolták valamikor, aminek mérése nem kis gondot okoz, mert a közbelévő vetést, lucernát dehogy szántották ki Természetesen nyolctíz. esetleg még száz ölnek sem nézve oda, gondolva, minek hasogassák a hajszálat. Mert e* csak hajszál ebben a nagy családban, aminek közel ötezer tagja van. A szél feltámadt ezidő alatt. 4
