Kelet-Magyarország, 1960. szeptember (20. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-18 / 221. szám
Simon Mihály új kezet kap Váfass érkezett a nyíregyházi trafikosnak Hruscsov elvtárshoz küldött levelére 1 izeiiaégv éves múlt Simon Mihály 1945 februárjában. A háború szele Nyíregyházán, Borbányán is végigsepert, s mint mindenütt, itt is szenvedést, pusztulást hagyott maga után. Országszerte megkezdődött a helyreállítás, az újjáépítés munkája. A romokat el kellett takarítani, a sebeket bekötni. S ehhez sok munkáskézre volt szükség. A tizennégy esztendős fiú járta dobbal a nyakában Borbánya utcáit, -s hirdette a közmunkára hívó rendeletet. Február 26-án történt, egy hideg téli napon, Pergett a dob, az emberek kijöttek a házak elé, hogy meghallgassák a hirdetményt. Egyszeresük a dobos különös holmit pillantott meg, félig a hó alatt. Felemelte. Robbanás rázta meg a környéket, és Simon Mihály véresen terült el a hóban. A talált gránát felrobbant a kezében. A közelben tatózkodó orosz katonák a súlyos sebesült fiút gyorsan kocsiba rakták és lóhalálában vágtattak vele a kórházba. A sérülés olyan súlyos volt, hogy az orvos azonnal amputálta a szerencsétlen fiú mindkét karját. Ez történt Simon Mihály- lyal 1945 februárjában . .. Azán múltak az évek. A háborús sebek begyógyultak, de a fiatalember nyomorék maradt. A város vezetőitől trafikengedélyt kapott, majd a párt segítségével a Kossuth téri trafikba került, így nyomorékon is el tudta tartani magát, sőt 1950- ben meg is házasodott. Az államtól 1952-ben műkezet kapott — de az még nem bizonyult tökéletesnek, így Simon Mihály továbbra is kezek nélkül dolgozott. Sokan ismerik Nyíregyházán a Kossuth téri trafikost, aki kezek nélkül is megtanult ügyesen kiszolgálni, sőt pénzt számolni, a legszükségesebb munkákat elvégezni. Azonban mégis bajos kezek nélkül boldogulni, s a különben ép, egészséges férfi jobb megoldás után vágyott. Nemrégiben egy honvédfőhadnagy vásárolt tőle cigarettát. — Olvastam a Népszabadságban, hogy a Szovjetunióban tökéletes műkarokat készítenek. Az is benne volt, hogy egy magyar már kapott műkezet a Szovjetuniótól. Miért nem kér maga is? ... így történt, hogy Simon Mihály feleségének egy levelet diktált: „Tisztelt Hruscsov elvtárs! Én, Simon Mihály, lakom Oros, Kisvilágostanya 25. sz. alatt, kérésem az lenne, hogy én 1945 év február 26-án dobolni jártam, hogy közmunkára hívjam az embereket és ekkor a háborúból elmaradt robbanót találtam, amit felvettem és a kezemben felrobbant, minek következése miatt mindkét kezem levágták és sajnos két kéz nélkül vagyok én. Megtudtam a Népszabadság újságból, hogy a Szovjetunióban olyan műkéz van, ami megközelíti a rendes kezet. Kérem Hruscsov elvtársat, hogy abból legyenek szívesek nekem adni. Maradok tisztelettel: SIMON MIHÁLY” A boríték amire szintén egyszerű betűkkel, tintával írták a címet: Hruscsov elvtársnak, Moszkva, Szovjetunió — idén, július 23-án tartalmával együtt elindult a Szovjetunió felé. S augusztus 31-én a borbányai házikó ajtaján bekopogtatott a postás egy gépelt, ci- rilbetűs levéllel. Gyorsan orosztudó embert kerestek, aái lefordította a levél szövegét: „Tisztelt Simon Mihály! A Szociálpolitikai Minisztérium átolvasta az Ön levelét, amelyet Hruscsov elvtárshoz küldött és értesíti önt arról, hogy a Szovjetunióban művégtag elkészítése esetenként történik. Először alapos orvosi felülvizsgálat szükséges a rokkantról, a művégtag átvételekor pedig szükséges ellenőrizni a tagok mozgóképességét. Ezért azt elkészíteni láttatlanul nem áll módunkban. Forduljon a Magyar Népköztársaság Egészségügyi Minisztériumához, hogy adjon beutazást önnek a Szovjetunióba a műkéz elkészítése végett. Ha ez meglesz, semmi akadálya nincs annak, hogy az orvosi adatok alapján elkészítsük önnek a kért műkezet. A Szociálpolitikai Minisztérium miniszterhelyettese: V. ARALOV” Nem lesz boldogabb ember Simon Mihálynál, ha újra ép, egészséges férfi módjára tud majd dolgozni. Sokévi bánatért, szenvedésért kap kárpótlást, s reméljük, az Egészségügyi Minisztérium, meg a többi illetékes mindent megtesz, hogy Simon Mihály eljusson a Szovjetunióba, hogy a szovjet emberek nagyszerű baráti segítsége nyomán ez valóra is váljék.. Simon Mihály egyszerű dolgozó, aki segítségért a mesz- sze Szovjetunióba, a világ egyik legelfoglaltabb emberéhez, Hruscsov elvtárshoz fordult. Levelét az illetékesekhez továbbították, s maga a miniszterhelyettes válaszolt neki. Seükséges-e ennél jobb bizonyítéka annak, hogy a szovjetek hazájában emberség az emberség? Simon Mihály pedig majd új kezekkel szolgálja ki a kis Kos- suth-téri dohanyüziet ben vevőit ... Győri Illés György. A Koldusopera nyíregyházi bemutatójáról Emberek, látjátok, mi ilyen gonoszak, önzőek, jellemtelenak vagyunk, de ne ítéljetek köny- nyedén, mert nincs igazatok. Nincs, mert mi nem akarunk gonoszak és jellemtelenek lenni, mi jók és boldogok akarunk lenni, de nem hagynak bennünket. Ki? A gazdagok, a gyárosok, földesurak uralma nem hagy bennünket. Mi megteszünk ugyan mindent a pénzért, dehát ezért az ocsmány pénzért lehet ennivalót kapni, és mi éhesek vagyunk. Éhesek! így szólnak mind, együttesen Brecht Koldusoperájának színpadi figurái, amint elénk tárják Peacook, Bicska Maxi, Polly és a többiek furcsa történetét. Bercht sajátos légköre uralja a színpadot, az a légkör, amely az érzelgés semmilyen formáját nem tűri. Nem igyekszik érzelmi szálakat szőni a nézők és a színpad közé, csupán egyetlen óhaja van: gondolkozzanak a nézők, figyeljék a cselekményt, és ítéljenek. S ezt segítik a berchti versek, illetve a Koldúsoperában a dalok, amelyek világosan kimondatják a szereplőkkel a mondanivalót, az ítéletet. Szokatlan a darab stílusa. Mondjuk meg, ahogy van: Brecht műveit kevéssé ismeri még a vidék nézőközönsége. S a színpadi eszközök nem egy emberből nemtetszést váltanak ki. Ezért is dicséretre méltó a Debreceni Csokonai Színház vállalkozása, hogy korunk egyik legnagyobb íróját közelebb hozza a vidékiekhez is. S nem is akárhogyan! Ez az előadás ismét jelentős bizonyítéka a debreceni társulat tehetségének. Mert a Koldusopera nyíregyházi előadásai igen nívósak, hűek Brecht szelleméhez. Kitűnő alakításolcat láthatunk. Peacook, a koldusok koldusa, aki még a legszerencsétlenebbekből is hasznot húz, — Novak István játékában nyer formát. Novak István többször meggyőzött már bennünket nagy képességeiről. Most is a legjobbat nyújtja. Szabó Ildikó Pollyja és Holl István Bicska Maxi szerepében több helyütt az eddigieknél sokkal elmélyültebb játékot nyújtottak. Sárosdy Rezső gazember rendőrfőnöke, Pásztor Erzsi Peacooknéja, Dégi István Filche emelkednek ki még az együttesből. Ürít uí vak — j civilben Moszkvában, az egyik kísérleti intézetben készült a kép. Békésen nézelődnek az udvaron a világűrt bejárt, tapasztalt kutyák, amelyek megérdemelten töltik szabadságukat, az első repülés után. (36.) — Tudom — bólintott a lány. — Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a törzsképlet... _ igen — felelte a professzor. — Ss tudjátok, mit mondott Somos? — Mit? — kérdezte az asszony. — Azt mondta, tegyek belátásom, lelkiismeretem szerint. A tudós — mondta Somos — nemcsak saját népének, nemcsak kormányának felelős cselekedeteiért, hanem az egész emberiségnek is. A tudós bírája lelkiismeretűn kívül az egész emberiség. Igen, ezt mondta. És nekem nagyon, de nagyon jól estek ezek a szavak. Mert igazak. De hol van már az a lány? Miért nem hozza a feketét? — Felállt, és indulni akart. — Maradj — mondta az asszony.— Ha kimész, azzal még nem lesz előbb kész. Azt mondd, hogy mi van Istvánnal’. — Semmi. Magda asszony és Eszter meglepődött. — Hogy... hogy mondod? — kérdette dadogva az asszony. — Az előbb... — Igen — nevetett a professzor — Holnap reggel újból hallgathatja az előadásokat. Tehát nincs vele semmi. Az a Kallós úgy megkeverte a dolgokat, hogy a végén már maga sem ismerte ki magát benne. Még az államtitkárt is félrevezették. De tisztázódott az ügy. Eszter örömtől kipirult arccal hallgatta az ősz tudós szavait, szeretett volna örömében táncra perdülni. Julis jelent meg az ajtóban. Letette az asztalra a kávét és távozott. — Tessék — kínálta a tudós Esztert. A lány cukrot tett a kávéba, es lassan kevergette. A professzor tovább fűzte szavait. — Az egész ügyet az a Cselei nevű alezredes tisztázta. Megállapította, hogy Kallós helytelenül és szabaíytalanul. járt el. Azt hiszem, most az a szerencsétlen Kallós fog fegyelmit kapni, mivel félrevezette a feletteseit. És meg nekem is azt mondta, hogy latta a rendőrségi jelentést. Érthetetlenek ezek az emberek. Somos nagyon dühös volt. — De érthető — szólt közbe az asszony. — Egy ilyen rosszindulatú cselekedettel nagyon sok kárt lehet okozni. Tönkre lehet tenni egy becsületes embert. — És kellemetlen helyzetbe lehet hozni becsületes vezető embereket — felelte a lány. — Igen — mondta a professzor. — Pontosan ezért volt dühös Somos is. De ha a vége jó, akkor minden jó. Egyet megtanultam. Ha az ember úgy érzi, hogy igaza van, akkor harcoljon. — Ezt mondtam én is Istvánnak — s*ólt közbe ábrándosán Eszter, és eszébe jutott legutóbbi beszélgetésük a fiúval. — Most pedig, kislányom — mo- solyodott el a tudós —, teljes erővel nekifogunk a munkánk utolsó részének. Holnap reggel Istvánt értesítjük, hogy menjen, be az egyetemre, és utána a kísérleten dolgozunk. Sajnos, egyes nyugati lapok fantasztikus híreket tettek közzé a kísérletről. Somos szerint jó lenne, ha a héten nyilatkoznék a sajtó képviselői előtt. — Jobb lenne, ha nem nyilatkoznál — mondta aggódva Magda asszony. — Tudod, hogy nem szeretem a feltűnést. — Majd meglátjuk — válaszolta a professzor —, mindent megbeszélek Somossal. — És nem kell átköltöznünk a kutatóintézetbe? — kérdezte a lány. — Nem. Cselei alezredes szerint jobb, ha itt folytatom a munkát. — Én is jobban szeretek itt dolgozni — jegyezte meg Eszter. Az előszobában halkan megszólalt a csengő. A beszélgetők felfigyeltek, de tovább folytatták a megkezdett témát. — Ha becsületesen dolgozunk — mondta Holub — egy, maximum két hét alatt be is fejezhetjük a kísérleteket . . . ——t És utána jön a pihenés — szólt csendesen az asszony. Juliska jelent meg az ajtóban A beszélgetők érdeklődve néztek a lányra. — Ki jött? — kérdezte a proíesz- saor. — Egy fiatal lány hozta ezt a levelet — felelte Juliska és egy borítékot e.dott át. — Honnan? — érdeklődött a férfi. — Nem mondta. Már el is ment. Holub felbontotta a, borítékot. Felállt és az írást a lámpafény felé tartva olvasni kezdte. Arca egyre sápad- tabb lett. Testén enyhe remegés futott végig. Julis elhagyta a szobát. Magda asszony és Eszter aggódva figyelte a tudós egyre komorabbá váló arckifejezését. — Történt valami? — érdeklődött az asszony. Holub nem felelt. Kezét leejtette, mereven nézett előre, mint a világtalanok, ' arcát elöntötte valami furcsa vörös szín, szája kinyílt, majd ájultafl elvágódott. A levél kihullott kezéből, és zizzenve esett a szőnyegre. A két nő az ájult professzorhoz ugrott, — Tamás, édes Tamásom... —■ re- begte az asszony. Eszter a tudós nyakkendőjét oldotta meg, majd kiszaladt a fürdőszobába, és szivaccsal tért vissza. Magda asz- szony dörzsölni kezdte az ájult ember mellét, halántékát. — Eszterkém — szólt halkan a lányhoz —, mondja meg Juliskának, hogy ágyazzon meg ... Eszter elment. Holub egyenletesebben lélegzett, szeme is megrebbent. Az asszony töltött egy pohárka konyakot. — Tamás — suttogta —, idd meg. A férfi engedelmesen kinyitotta száját és kortyonként ivott. — Fel tudsz állni’’ Az asszony a férfi karja alá nyalt. — Támaszkodj rám. Jó erősen. Holub még mindig csukott szemmel átölelte feleségét, és botorkálva elindult a hálószoba felé. Mikor Eszter visszatért. Holubékat már nem találta ott, Felvette a levelet, és olvasni kezdte. íFe4y4a,tíukV
