Kelet-Magyarország, 1960. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

Slpkar Barna:

Kopott, könnyebb fajta teherautó állt meg az országúton, lárt, köhögött, aztán csend lett.

Az autón ládák, tetejükön fiatal néger. Szájharmonikázott, de abbahagyta. Érdeklődéssel nézett le, a motor felé.

— Hála annak a magasságos atyaúristennek! — hallattszott a vezetőfülkéből, s pár pillanat múlva a gépkocsivezető kint állt az útom.

Középmagas ember volt, telt és barna. Szeme alatt mély árkok.

Mielőtt a motorházhoz nyúlt volna, rágyújtott. Idegességét próbálta így levezetni.

— Nagy baj van? — kérdezte a néger fiú, a ládák tetején.

A vezető felemelte a motortetőt, s csak aztán válaszolt.

— Honnan a fenéből tudnám? Nagy baj... persze, hogy nagy baj. Az én kezemben kis hibával prüsszenteni se merne ez a dög.

— Félórát késtünk. Már eddig is egy félórát késtünk.

— Fogd be a szád. — A vezető ingerülten nézett fel. — Kérdeztem, mennyit késtünk? Késtünk és kész. Mindjárt indulunk és fogadok akármibe, Idő előtt odaérünk ahhoz a vacak kocsmához. Csak te ne idegesíts.

A fiú leugrott a kocsiról, mint a macska, puhán ésköny-. nyeri. Leült a kocsi lépcsőjére, s csikket halászott elő irdatlan mély nadrágzsebéből.

— Unalmas ez a hosszú út. Minden héten kétszer, unalmas.

A vezető hangja tompán jött a motorházból.

— Hátha még elől ülnél. És figyelni a vacak fordulókat, ezzel a vacak volánnal. Nem búja a hegyet ez a dög. Ge- nerálozni kellene, de nem ér annyit.

A vezető most indítani próbált, de a motor üresen kapkodott.

— Esküszöm, az életben nem indulok el ezzel a vacakkal — kászálódott ki ismét a sofőr. — Nálunk, odahaza húsz métert se lehetne menni az ilyennel. Ügy leszednék az ülésről az embert a közlekedési rend- Őrök, hogy a börtönbeír szedné magát össze. De Perkins úr kipréselné a zsírt még a bolhából is!

A fiatal néger maga elé mosolygott.

— Nem lehet elmenni magán, uram. Az ember azt hinné, mindjárt baltával veri szét a kocsit, úgy fenyegetőzik, közben meg nem csinál vele semmit.

— Semmit? Hát nem javítom mindig, te kölyök? Ne pimaszkodj, te kölyök. Megszoktad, hogy pofozzanak, másként mór nem is tiszteled az embert. De ami késik, nem múlik, megkaphatod tőlem is.

A fiú láthatólag nem félt. Csak a fejét csóválta.

— Maga úgy beszél sokszor uram, mintha gazdag ember lett volna olt túl, az Óceánon. Mint a mi gazdánk, Perkins űr, akinek mulatója van.

— Gazdag ember? — húzta el a száját a vezető. — Hülye

vagy. Az voltam,, ami itt. So-, főr és kész.

— Akkor meg mit akar?

A vezető szerszámért nyúlt az ülés alá. Meggondoltan felelt.

— Ez az, amit én sem tudok. De te ezt úgysem érted.

— Nem értem — bólintott a néger. — De jobban megértem, ha tudom, mi a különbség?

— Milyen különbség?

— Hát kocsivezetőnek lenni itt, vagy ott. Mi a különbség?

— Mi? Ég és föld.

— Ez igen szép kifejezés uram, de ezt sem értem.

A vezető felegyenesedett a munkából. Ügy magyarázta:

— Hát itt: látod. Itt ez. Ez a dög. Félóra késés, meg a többi. Levonják a béremet. Ott? Beülsz a kocsiba, mint te lennél Perkins úr, megfogod a volánt és... dehát úgyse érted!

Dolgozni kezdett.

A fiú töprengve nézte.

— Ha magának olyan jó

volt... akkor miért jött el?

A vezető nem felelt. De most először vágta földhöz a szerszámot.

— Miért jött el? — kérdezte csökönyösen a fiú,

— Láttál már bolondot?

— Hát... láttam.

— Nohát, azért jöttem ide.

Hosszú percekig némán dolgozott, a fiú elunta, szájához illesztette a muzsikát, s fújni kezdte.

— Ha nem hagyod abba, széttaposom azt a vacakot! Egész nap nyekeregsz a fülembe! Ki bírja ezt? Nem elég éjszaka hallgatni a dzsesszdobot,

ra, hogy felugorjon a kocsira,

ha elindulna.

De a motor most is csak köhögött.-'A-'vezető hallgatva ült az

ülésen.

— Most aztán alaposan elkéstünk. uram.

— El, — bólintott reszkető dühvei a férfi. — El. Fizethetem Perkins úrnak a fogyasztási különbözetett Rohadjon meg.

A fiú oldalt biccentett a fejével.

— Valaki jön.

A vezető nem törődött ezzel. Homlokát dörzsölte, úgy próbáit gondolkozni. Hol lehet a hiba? A hiba...?

— Halló — lassította le lépteit az idegen, a kocsihoz érve. — Végelgyengülés?

— Dög és kész — pillantott rá a vezető. Múzeumi darab — mérte fel a kocsit az idegen, hosszúkás, kemény, gunyo- ros arcát meg se mozdítva.

— Lepra! — szögezte le a vezető.

Az idegen megütödött.

— Lepra? Azt mondta? Akkor maga magyar!

A vezető szeme kerekre nyílt.

— Maga is magyar.

— Kicsi a világ!

A vezető nevetni kezdett.

Furcsa! Hónapok óta erre járok, és soha nem jött serki, aki magyar lett volna.

— Legalább biztosan Elvisz

Friszkóba! i

A vezető sajnálkozva rázta a fejét.

— Odáig nem megyek.

— De persze, rossz a motor.

meg a szakszofont a szobám alatt, nem elég egész nap ez a vacak motor?!

A fiú tétován forgatta meg parányi hangszerét.

— Uram, én igazán nem bosszantani akarom. De mi tizennégyen lakunk a házban, es a másik ház hat lábnyira van, szemben velünk. Ott nem lehet muzsikálni.

— De kényes fületek van.

— Sok a kisgyerek. És az mind felébred és üvölt. Ez a baj, uram.

A vezető visszadobáita szerszámait az ülés alá, cigarettáját eltaposta, a motor fedelét lecsapta.

— Na, ha most. .se, „megy,, akkor betolom az árokba és leköpöm.

A fiú oldalt állt, készen ar— Pár perc — restelkedett a vezető, — s már megyünk.

Hozzá is kezdett.

— Mondom, Friszkóba nem vihetem el, de a főúton kap kocsit, százat is. Csak oda dohány kell.

Az idegen a kocsinak dűlt.

— Maga jól keres?

— Keresek, csak nem találok.

— Mért nem megy a gyárba?

— Próbáltam, de kitették a szűrömet. Felmondtak háromszáz munkásnak, a legelsők között nekem. — Miért éppen nekem? — Kérdeztem. — Minek jött ide? — mondták. — Hívtuk? Nem hívtak. Szerencsém, ez-a vendéglős éppen sofőrt keresett.

— Maga nagyon élhetetlen flótás lehet, ember.

A vezető megbántva fordult, vissza egy pillanatra.

— Honnan veszi ezt?

Az idegen legyintett.

— Ismerem az embereket. Tudja, üzletszerző vágyók.

— Az mi?

— Ha nem tudja, úgy is hiába magyarázkodom. Jó lenne szürkület előtt Friszkóba érni.

— De sürgős.

Az idegen élesen nézett a másikra. Megérezte az ellenszenv első megnyilatkozását.

Tovább sétált. De nem sokáig bírta szótlanul.

— Láttam én már magához hasonló magyarokat itt, Amerikában.

— Ne mondja — vágta el a továbbiakat a vezető.

Az idegen másra terelte a szót.

— Adnék én tanácsot magának. Hagyja ott ezt a vacak leprát. Ezzel nem lehet pénzt keresni.

— Hát mit csináljak?

— Áruljon sorsjegyet, borotvapengét, énekeljen az utcán, hogy szegény, megvakult disz- szidens vagy adja ki magát festőnek, kénjén a vászonra cipőkenőcsöt és fogpasztakrémet, közepébe egy ócska bilifület. mit tudom én!

A vezető köpött.

— És ezzel keresni lehet?

— A maga dolga.

— Mondja, ért a motorhoz?

— Nem sokat.

— De az üzletszerzéshez ért, ugye?

Egymásra néztek. Hosszan, mindinkább ellenségesen.

Az idegen aztán odébb sétált.

— Az ilyenek képesek éhen veszni — morogta hangosan,

— azt hiszik, itt is megvan a munka becsülete.

A vezető nem szólt, de a szerszámaival hangosabban

csattogott.

— Mikor lesz kész már ez a vacak motor?

— Ha sokat piszkai, hát sose. Magának sose.

Az idegen elhú:fca a száját.

— Nem kell érzekenykedni. Megfizetem.

A vezető legyintett.

— Van dohányom — nyúlt a zsebébe az idegen, s egy marokkal felmutatott.

A vezető önkéntelenül oda- néaett. — Sok pénz volt. De aaért elfordult.

— Kell az ördögnek a maga koszos pénze.

— Jó pénz ez. Nincsen szaga.

— Vagy ki tudja?

A pénz ingerlőén lobogott a szeme előtt, de már nem nézte. A motorba bámult, s valami pokoli gyűlölet lobogott benne. Miért van a másiknak annyi, neki semmi? Pontosan neki semmi, aki annyit dolgozik a tragaccsal, mint egy marha. Mint egy barom.

— Ne tegyen úgy, mintha maga lenne a szent — ugratta fölényesen az idegen. — Ha olyan szent lenne, most nem lenne itt.

— Fogja be a száját — fakadt ki a vezető.

— Jó, jó... nem kell elköpnie magát, felőlem lehet az, aki.

E pillanatban felzúgott a motor. A vezető próbálgatta, s alapgázra állította. A fiú felkapaszkodott a ládákra, a szerszámok a helyükre repültek. Az idegen felszállt a vezető mellé.

De az még nem indult. Cigarettát tolt a szája sarkába, rágyújtott. Az utat nézte, a hosszú, hegyek közt vezető unalmas országutat.

Ez az élet — gondolta. — Ilyen szürke, unalmas és reménytelen.

Mit keres itt? Mit akar ezen az úton?

— Megyünk? — riasztotta fel az idegen hangja.

Jó lenne, ha vége lenne az egésznek — gondolta a vezető.

Politikai olvasé-mokgalom, itjúságí filmszemináriumok — Érdekes új tormák a KISZ. oktatásban

A KISZ Központi Bizottságának intézőbizottsága a közelmúltban értékelte az 1959—1960-as oktatási év tapasztalatait, és határozatot hozott új, érdekes oktatási formák bevezetésére Eszerint a szervezett oktatáson kívül, 1961-től kezdve, a politikailag kevésbé képzett KISZ-tagok és KISZ-en kívüli fiatalok részére úgynevezett politikai olv.a- sómozgalmat szerveznek.

Ugyancsak 1961-től kezdődően a művelődési házakban a diákotthonokban, az ifjúsági házakban, a tanintézetekben, nagyobb legény — és leányszállásokon ifjúsági filmszemináriumokat szerveznek. Ezeken a fiatalok filmvetítéssel egybekötött előadásokat hallgatnak, többek között a csodák eredetéről, a boszorkányperek történetéről, s a világ keletkezéséről, továbbá a Magyar Tanácsköztársaságról, hazánk felszabadításáról, az ellenforradalomról, valamint a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyeinek életéről.

Könyv jelenik meg a mezőgazdasági Kutatás tíz esztendős erertménveirő!

Ebben az esztendőben egy sor Mezőgazdasági Kutató Intézet ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját, s az idén van tiz esztendeje az egész mezőgazdasági kísérletügy újjászervezésének is.

Jelenleg harmincegy önálló mezőgazdasági kutató intézet működik az országban, ezenkívül az agrárfelsőoktatási intézmények csaknem száz tanszékén folytatnak tudományos kutatásokat.

A mezőgazdasági kísérletügy újjászervezésének jubileuma’’ alkalmából a Mezőgazdasági Könyvkiadó többszáz oldalas kötetet jelentet meg az intézetek ' tíz éves kutatási eredményeiről.' A mezőgazdaság egyes területeinek legfontosabb új módszereit, eljárásait ismertetve a könyv hasznos segítője lesz majd a gyakorlatban dolgozó mezőgazdasági szakembereknek.

Feléled

a népballudák műfaja Kínában

„Csüji” a neve annak a hagyományos ballada- és mesemondó műfajnak, melynek Kínában jelenleg 300 különféle formáját művelik.

Az ősi kínai műfaj kereplők, dobok vagy vonóshangszerek kíséretével történő mesemondásból vagy éneklésből áll. A népművész gyakran drámai mozdulatokkal, sőt tánccal kíséri előadását. A csüji művészei a régi kínai társadalomban is' mindig a dolgozó népből származtak, művészetük évszázadokon át apáról fiúra szállt. A felszabadulás előtt a népművészetnek ezt a formáját erősen elhanyagolták és csak az 1958' évi nagy ugrásszerű előrehaladás óta virágzott fel újból. Manapság öreg és ifjú csüji művészek lépnek fel színházakban, üzemekben, népi kommunákban, a párt és a kormány pedig minden eszközzel segíti ennek a művészi formának az újjáéledését.

_ Pár kilométerre innen van

egy mély szakadék. Kanyar. Csak a kormányt nem szabad elmozdítani, aztán kész.

A ládák tetején megszólalta szájmuzsika. Milyen fájdalmas tud lenni az a kis vacak. És hogy bőg a szakszofon a szobája alatt.

— Mi lesz? — kérdezte tü* reimetlenül az idegen.

A vezető nem szólt. Lassan, töprengve elindította a kocsit

6