Kelet-Magyarország, 1960. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-28 / 203. szám
Kecskovszki József: LÁTOGATÓBAN ■n C söndes, fáradt léptekkel tálalta a kis ebédet Varga néni. A két öreg szeme olykor-olykor találkozott, tekintetükkel simogatták egymást Az asztalon táncoló kis foltok kergetőztek, a terebélyes, vén diófa leveleivel játszott a szél. Ritkán szóltak, mint akik már ismerik egymásnak minden gondolatát. Hiszen volt is idő a kiismerésre a hosszú 50 év alatt. — Én talán mégis maradok — mondja egyszer, a kanala- zást félbeszakítva az öreg ember. Varga néni várakozóan néz rá. — Menj te, egyedül —folytatja aztán a férfi. — Tudod, a lábam... Maradni volna éppen elég oka az asszonynak is. Elnyűtt már a motor, beteg szíve csak döcögve, akadozva dolgozik. Egy ici-picit bántja ugyan, hogy embere marad, szeme mégis felcsillan. Megy, óh, hogyne menne! Hiszen a két fiú, akiket felnevelt, egyetlen értelme életének. Sándor, aki a táviratot küldte, már nős,— két kicsijük is van. Micsoda két gyönyörű gyermek! Valóságos mennyország lesz az a néhány nap, amit velük tölthet. A délután lázas készülődéssel telik. Varga néni tőle nem szokott fürgeséggel tesz-vesz, csomagol. Még a szomszédból is át-át jönnek segédkezni; nem mintha nagyon szükséges volna, de jól esik látni az idős asszony túláradó örömét. Sándor fia ezalatt gondterhelt arccal jár-kel lakásában fel, s alá. Hogy is mondja meg a mamának — töpreng — hogy arról a második pénzkülde- ményről ne szóljon! Botrány lenne. — Meg kellene mondanom feltétlenül — dönti el magában végül is. A gyerekek közben hozzá szaladnak, átölelve a térdét, és kérdezgetik: — Apu, igazán itt lesz reggel a nagymama? — Boldogok, mert a nagymama mindig ráér játszani, mesélni nekik. Sohasem mondja: hagyjatok, gyerekek, sok a dolgom! Ne zavarj, Peti, mert olvasok! S míg a gyerekek puha ágyacskájukban álmosan pislogtak, az éjszakai alvás előtt is a holnapi találkozásra gondolva, a nagymama a vonat padjának támlájára hajtva fejét közeledett szeretteihez. — Jó volna tolni az órákat, a perceket. Két fiút neveltem, de nincs okom rossz szót ejteni egyikre sem, — gondolta elégedetten. — Laci fiam csak azért nem nősül, hogy öreg szüleit, amíg élnek, segíthesse. Pedig itt van Sándor; feleséget választott, családja van, mégis jut az öregeknek is. Másodikén, mintha csak nyugdíj volna, pontosan érkezik a kétszáz forint, aztán néhány nap múlva még háromszáz. Jólesik ez a gondoskodás, nagyon jólesik. Sípolva, sisteregve, a váltókon nagyokat csattogva állt meg a füstös vonat az állomáson. A nyitott ablakból Varga néni már messziről felfedezte fia jól megtermett, szálegyenes alakját — Csak meg ne fázzon a lelkem — jutott eszébe mindjárt az aggodalmas gondolat. — Hűvös a hajnal, és milyen könnyen öltözött. Persze nem gyalog van, ott áll kicsit arrébb az autója is. Varga néni mindenkit megelőzve szállt le a vonat lépcsőjéről, s oly szapora léptekkel sietett fiához, hogy annak gyengéden figyelmeztetnie kellett. A hazafelé vezető úton a mama sok-sok kérdése és apró történetei ellenére valami kényszeredett feszlültség . terhelte a levegőt. Sándor szerette volna elmondani, ami lelkét nyomta, de amint a mama tisztán csillogó kék szemébe nézett, elakadt a szó, ádámcsutkája egészen az álláig ugrott, s elkapta a fejét. De hát, hogy is szóljon róla? Megsértődne, —nem, ezt nem akarja. Sándor hozzákezdett százszor, és százszor abbahagyta. így érkeztek a ház elé, melynek kapuján ott díszeleg a fehér tábla: Dr. Varga Sándor körzeti orvos. Korán volt még, a két kis unoka édesden aludt. Pétiké valami nagyon szépet álmodhatott, — talán máris nagymamával játszott macska-egeret, vagy tán szép meséjét hallgatta, mert arcára ragyogó mosoly ült. Sándor felesége, Éva pongyolában, álmos szemekkel fogadta vendégét. — Talán a korai keléstől, volt valami kedvetlenség, unottság a hangjában, amint udvariaskodva a mama és a papa egészsége iránt érdeklődött. A rögtönzött reggeli tálalása közben szömyűlködve kérdezte, hogy mit pakolt a mama azokba az óriási bőröndökbe? — Ajándék a gyerekeknek... — Óh, kár volt cipelni, vásárolni, mamáéknál is elfér a pénz. — . Szóra se érdemes kislányom. Jól kijövünk. Laci fiam se felejtkezik meg rólunk, és ti is... Amikör a mama idáig érkezett beszédével, Sándor rémülten rápillantott és jelentőség- teljesen rázni kezdte a fejét. A mama tekintetét azonban elkerülte fia zavara. — ... elkülditekjj minden hónapban nekünk azt az ötszáz forintot... — folytatta nyugodtan, hangjában tele hálával és büszkeséggel. A fiatalasszony piros lett a haragtól, mint a pipacs. Nagyot toppantott lábával. — Szóval így?! — sziszegte férje felé. — Szóval nem kétszáz, hanem ötszáz forint? — Sarkonfordult és döngve becsapta maga mögött az ajtót. Sándor is felpattant a helyéről, s hol anyjára, s hol az el- viharzó felesége után tekintge- tett. Maga volt a megtestesült tanácstalanság. Az anya lehorgasztotta fejét, s könnyei csendesen peregni kezdtek. — Talán éppen Laci fiára gondolt, aki nem nősül, hogy öreg szüleit segíthesse, így tartott ez jónéhány percig, majd a fiú elindult asszonya után. Varga néni pedig, bőröndjéből előhalászva ajándékait beosont a gyerekek szobájába-. Éjjeliszekrényükre rakta a játékokat, a csecsebecséket, melléjük téve a nála lévő négyszáz forintot is. Csupán három zöld tízest tartott magánál, visszafelé az útiköltségre- Az előtte lejátszódó eseményekből megértett mindent. Világos lett, hogy miért is jön havonta két részletben a pénz. Botladozva ballagot ki az állomásra. Az imént még derűsnek, vidámnak látszott reggeli táj, most szürke, szomorú volt. — Egy jegyet kérek a személyvonatra — állt meg remegő hanggal az állomás pénztára előtt. A pénzből visszajáró forintot már hiába nyújtotta az alkalmazott, az idős asszony, nyomasztó gondolataival, eltűnt -a szeme elől, beleveszett a várakozók sokaságába. A visszajáró egy forintot még mindig őrzik a kisváros állomásán és. a két kis unokával együtt remélik, hogy Varga néni egyszer mégis visszatér érte. BODA ISTVÁN: ÍGY MONDOM Két oldalt fák, akácfák és napraforgók sárga tányérja hajlik csendben, s alkony ül már alá ja Nyárvége, itt, ott is rozsdásodnak az ágak, ismerős ízét, titkát kóstolgatom a tájnak. Anyaöl-meleg álom ringat szelíden, lágyan és elvegyülök lassan a futás iramában, s mindaz aminek színét innen hozta a léiéig ma mélyebb lesz, s pirosa lángol, tüzel és éget. Jaj, nem és nem lehet mái kitépni sem belőlem, testemben árad s bujkál idegben, agyvelőben, olyan, mint csókban, vágyban fogamzott tiszta forma, szemem, szívem, jövendőm véle van összeforrva, tudom, hogy az a por, mely tavasszal s ősszel itt száll szürke, mint madár szárnya,, de bennem konok hit már, . s a jövendőről hallom zúgni az akácfákat, s minden megfáradt arcban köszöntőm az apámat, s most is, hogy puha zajjal fut a gépkocsi vélem, egyszerű, édes szóval így mondom: hazaértem. ARÁNYOSAPÄTIBAN két évi szünet után újra megnyílt a gyógyszertár. A modern felszereléssel, szolgálati lakással ellátott szép új gyógyszertár építése befejeződött. Megérkezett az új gyógyszerész is, most már nem kell a helybelieknek Vásárosna- ményba, vagy Kisvárdára menniük gyógyszerért. (18) A lány megtört, szemében az undor és a gyűlölet vibrált, ahogy nézte a főpincér véreres, szürke szemét, melyet a múló évek ráncgyűrűi vettek körül, a vastag érzéki ajkat, a keskeny, millimétemyi pontossággal borotvált fekete bajuszt, a kopasz fejet, amelynek csak két oldalán csillogott valami kevés haj... — Hogy ő, hogy ő ezzel az emberre] feküdjön, hogy ő ennek a vénülő kéjencnek legyen a szeretője?... — Nos, kisasszony döntöttél? A Jány gondolatai már Frédin jártak. Frédin, akitől fél, akinek a rabja... Frédin, akivel nem mer ellenkezni. Fréditől fél, ettől a vén szatirtól pedig undorodik... De mégiscsak Fréditől kell félnie, mert Frédi vad és kegyetlen... Lehajtotta fejét. A főpincér alig hallotta a hangját, mikor megszólalt: — Felmegyek... Bárdi Károly főhadnagyot barátai csak Kockának hívták. Azt már senki sem tudná megmondani, hogy honnan ragadt rá ez a név. Kocka a felszabadulás előtt országos nevű középtávfutó volt, de mégsem vitte sokra, mivel állandóan a megélhetésért küszködött. Elektroműszerész volt az Egyesült Izzóban. Nem is volt baj sokáig. Rendszeresen lejárt az edzésre, munkahelyén is szorgalmasan dolgozott- A baj akkor kezdődött, amikor 1942-ben a Petőfi-szobomál rendezett tüntetés alkalmával ő is lebukott. Akkor derült ki, hogy Kocka részt- vesz a mozgalomban. Mikor három hónap múlva szabadult, állás nélkül maradt. A börtönben ismerkedett meg Cselei Béla újságíróval. Persze akkor Bélát nem Cseleinek hívták. Kocka is sokáig Kügler néven ismerte a szőke, göndörhajú fiatalembert. Csak 1945-ben tudta meg, hogy Béla hosszú évekig Kügler álnéven élt. Béla a honvédség elhárító szervének egyik vezetője lett. Pár hónap múlva odahívta Kockát is. Azóta dolgoztak együtt, és mély barátság fejlődött ki közöttük. Cselei Béla a kémelhárító osztály vezetője volt, Kocka pedig az egyik operatív csoportot vezette. A főhadnagy ott ült a dús szőke hajú alezredessel szemben. Amikor négy- szemközt voltak, a legbarátibb hangnemben tárgyaltak egymással. — Nos? — kérdezte az alezredes, és felvonta szemöldökét. — Mit állapítottál meg? — Nem sokat — válaszolta Kocka. — Ügy látszik, nagyon bonyolódik a dolog- A "százados megint ott ült. A lány futólag beszélt vele, de aztán váratlan dolog történt. Bejött egy fiatal. atlétakülsejű férfi. Megvacsorázott, ivott, és vagy tényleg lerészegedett, vagy csak imitálta. Éva egy idő után beszélt Vild- mann-nal. Eltűnt, majd visszatért, de már átöltözve, és leült a fiú asztalához. — Megállapították, hogy kicsoda a fiú? — Még nem tudom — mondta a főhadnagy —, de a megfigyelők rajta vannak. — Folytasd — szólt az alezredes, és ceruzájával valamit feljegyzett. — Taxival mentek. Sónyi Éva a fiút felvitte a lakására. Tíz perc múlva újból az utcán volt, és egy másik taxival visszament a Liliomba. Egy óráig tartózkodott bent, majd Vilmann-nal együtt a férfi lakására mentek. A lány ott töltötte az éjszakát. — Értem — mondta elgondolkozva az alezredes. Felállt, és sétálni kezdett. — Az ügy egyre bonyolultabb lesz, és még fogalmunk sincs, ki az a Frédi. — Lehet, hogy ez az ismeretlen fiatalember? — kérdezte elgondolkodva Kocka— Hány évesnek nézett ki? — Húsz és huszonöt között lehet — válaszolta a főhadnagy. — Nem a mi emberünk ” mondta határozottan Cselei. — A felderítő tiszt jelentése szerint Frédi negyven év körüli, külföldi, aki tökéletesen beszél magyarul. Művelt, intelligens. A háború alatti években az angolok isztanbuli expozitúráját vezette... — Elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. — Nem baj. Előbb-utóbb ráfutunk a lányon keresztül. Kopogtak. A titkárnő lépett be, kezében egy jelentéssel — Alezredes elvtárs, a „B’’-csoport sürgős jelentése. — Köszönöm — mondta Cselei, és átvette a jelentést. Gyorsan átfutotta. — Olvasd el — nyújtotta Kockának az írást. „Az ismeretlen fiatalember — olvasta Kocka — Sónyi Éva lakásáról 11 óra 2 perckor távozott. Gyalog átment a Margithidon, és a Mártírok útján végighaladva, a Malinovszkij fasor 17. szám alatti házba ment- Nevét megállapítottuk. Krasznai István, negyedéves orvostanhallgató. Pár hete távolították el fegyelmi úton az egyetemről..,’’ -Kocka felnézett az írásból. — Tudod, ki az a Krasznai? — kérdezte az alezredes. — Nem — felelte Kocka. — Ha jól emlékszem, erről a fiúról jött valami bejelentés az egyetemről. — Cselei beszólította a titkárnőjét. — Klári, legyen szíves hozassa le a Krasznai-anyagot. Pár perc múlva az alezredesnél volt Krasznai anyaga. — Igen. Ez az! — szólt az alezredes, és belemerült az olvasásba. Halkan füttyén tett. — Ez egyre érdekesebb — mondta, és tovább olvasott. Mikor befejezte, megszólalt: — Kocka, ez igen komoly dolog. Ez a Krasznai Holub első munkatársa- Az apja nyilas volt. 1944-ben külföldre szökött. A fiú sz életrajzában letagadta apja nyugatra távozását. Holub, a kísérlet, Frédi, Sónyi Éva... Nagyon érdekes... Idefigyelj, Kocka — mondta egy kis idő múlva. — Te személyesen vedd kézbe az ügyet. Maradjatok a fiún és Éván. Minden kapcsolatot azonnal lenyomozni. Világos? — Értettem — felelte Kocka, és felállt. (Folytatjuk.) *
