Kelet-Magyarország, 1960. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-25 / 200. szám
Orvos — tagjelölt 4/ annak, akik a diploma megszerzése után kerülik korábbi * Ismerőseiket, barátaikat. Azt hiszik, nagyobb tudású embereknek nem illő „leereszkedni” oda, ahonnan elindultak. „Magasabbrendűeknek” vélik magukat. Megtörtént, hogy az orvost, vagy mérnök íiát meglátogató édesanya szomorúan, sírva fordult vissza, mert gyermeke nem tartotta magához illőnek édesanyját. Az is előfordul, hogy egyesek megtagadják szüleiket, mert azok egyszerű, dolgos munkás, paraszt emberek. Ezek a gondolatok jutottak eszembe a napokban Nábrádon, amikor dr. Katona Sándor tagjelöltfelvételéről beszélgettem a járás és a község vezetőivel. Dr. Katona Sándor nem tartozik azok közé, akik a diploma megszerzése után „kiváltságosaknak” érzik magukat. Megmaradt szerénynek, egyszerűnek. „A tudás becsületre, emberségre kötelez” — vallja. Négy éve viseli a megtisztelő címet s prakszisában nem fordult még elő, hogy egyszer is elküldte volna az éjjel vagy rendelési időn túl érkezőket. Nem nézi, hány órakor kezdődik a rendelés: előtte is, utána is gyakran rendelőjében lehet találni. Előfordult, hogy egyetlen éjszaka hét alkalommal hívták beteghez s ő mindig készséggel segített. Azon az éjszakán négyszer volt Panyolán, háromszor Kérsemjén- ben. Utoljára Szabó Menyhértné kisfiát segítette a világra. Jóformán a szemét sem húnyta le akkor éjjel, reggel azonban mégis idejében fogadta betegeit... ti ivatásszerető, önzetlen ember. Nem a hirtelen meggazda- godás miatt választotta e nemes hivatást. Azért szavaztak tagjelöltfelvételére is egyhangúlag, mert becsületes, szereti hivatását, a diagnózis megállapítása mellett mindenkinek talál gyógyírt családi, személyi problémáira is. Ezért is választották tanácstaggá. Betegei sorsán kívül szívén viseli a közösség gondjait is. Azt, hogy mikor készül el az új iskola, mikor fejezik be a villanyhálózatbővítést, s hogyan lehet a község futballcsapatából ütőképes együttest kovácsolni. Érdekli, hogy a több, mint kétmillió forintos beruházással épített nyolcvan holdas halastó menynyit jövedelmez a közösnek és számontartja, hogy az ő javaslatára szövetkezetbe lépettek hogyan találták meg számításukat a közösben. Jelen van a tanácsüléseken, javaslataival gazdagítja, tartalmasabbá teszi az összejöveteleket. Ott van a községi sportkör rendezvényein, egészségügyi előadásokat tart. Tanácstagi kötelességét teljesíti: beszámol választóinak, véleményt kér a község irányítását illetően. — Hogy miért léptem be a pártba? — kérdezte vissza a szót. Ügy érzem, ptt a helyem. Látom, helyes a párt politikája, végrehajtásában dicsőség résztvenni — mondja, s emlékezetében elvonulnak gyermekévei. L'* édesapja hét holdja, a kis nádfedeles lakás, amelyben fel- " nőtt. Édesanyja nappal a földön segített, este odahaza dolgozott, most pedig tsz tagok. S ő, az egyedüli gyermek jelentette á szüleinek az életet. Katona Sándor, az orvos ezt szeretettel, megbecsüléssel viszonozza. Gyakran megjelenik a jándi tsz- ben, ahol szülei dolgoznak. Az iskolán is megbecsülték, ösztöndíjas tanuló volt, s az életben, munka közben is élvezi három község lakóinak bizalmát az orvos-tagjelölt. Felesége az mátészalkai kórházban dolgozik. Belgyógyász segédorvos, • nemsokára- szakorvos,... lesz. Évek óta busszal jár munkahelyére. S az - örvös-házaspár egymást segítve végzi munkáját, hogy minél több betegnek adják vissza egészségét, minél több arc derüljön mosolyra. (N. T.) G. Júlia bizalmat kér Vajon akire erős karok vigyáztak, a széltől is óvták, meg tudja-e érteni azokat, akik árván nőttek fél? Élnek' ilyenek közöttünk nem is kevesen. Arcukon ritka vendég a mosoly. G. Julia 21 éves kalauznő is közéjük tartozik. Ötéves korában maradt egyedül, szüleit eltemette a bomba. Gyermekéveiben sokat számolgatta a csillagokat, úgy mondták: az édesanyák, az édesapák ott ragyognak fent... Hiába várt. Milliárd csillag is lefutott már, G. Julia közben felcseperedett. Az intézetből nevelőszülőkhöz került Nyíregyházára, az Újtelekibokorba. Két idős ember fogadta magához; később megtudta, anyai ágról rokonai. Keserű a kenyér, ha nem édes szülők szegik. G. Julia nem tudta elűzni a szörnyű megrázkódtatás lidércét. Bár az évek nem álltak meg, mire észrevette nagylánynak szólították, a szíve mélyén ott lappangott a rettegés, a nyugtalanság. Felnőtt! Körülbelül úgy, mint a szikla tetején gyökeret eresztő akaró fűszál. Barátnői, meghitt tanácsadói nem akadtak a városszéli remeteségben. Még akkor sem, mikor a nevelőszülők beíratták a technikumba. Két évig járt ide. Már-már fel- nőttes gondolatok fogantak fejében; pályaválasztás, jövő... Később megértette, nem rakhat külön terheket a Hét idős ember vállára, félbemaradt a tanulása. Egyideig csapkodó képzelete szárnyán a repülésnél kötött ki. Légikisasszony akart leírni. Első lépésként be is iratkozott a repülőszövetségbe. Repülni, talán a csillagokig ez volt a vágya. Nem gondolhatta még koínolyan e ritka pályát, 17 éves korban a rendkívüliségek vonzzák az értelmet. Közben az egek ostromlása mellett észrevette, hogy nagyon- ,is közelkerült az emberekhez. Különösen egyhez, aki mellett nem érezte a fojtó szorongást. A fellobbanó érzés teret kért magának. Az árvalány a szerelemben látta a kárpótlást mindenért. Az eljegyzést is megtartották. Ekkor vágott közéjük a haragos villám'; ezerki-, lencszázötvenhat október 23... Elhagyták, Svédországból írt a férfi... Minek? ötvenhat ősze nemcsak a fák lombjait sárgította meg, hanem G Julia hitét is fakóvá változtatja. Nem egy emberből, hanem az emberekből ábrándult ki, úgy érezte, rajta mindenki csak rűg, még az is, aki feledtetni tudta volna az élet sebeit... Egyedül maradt, vagyis mégsem egyedül. Gyermeket várt... Nem tuda múlott-e el perce könny nélkül. Nehezen nyerte vissza az életkedvét. De a kenyér, a mindennapi falat kenyér szigorú parancsoló. Munka után nézett. A két idős ember nem élhet szűkölködve, valamit vissza akart hálálni a jóságukból is. A bácsi 70, a néni 68 éves, és ott a kisfia, Ist- vánka ... Julia mindig rajongva nézte . a kalauznőket; talán megpróbálhatná. És jelentkezett. Nemsokára felülhetett sötétkék egyenruhájában az országutak hajójára. Az emberek közt felejtett A mások öröme kevés vigasz, de legalább sejteti, nem az élet törvénye, hogy egyeseknek kevesebb öröm jut. A borbányai utasok, a régi vendegek; Horányi Mihályné, Gargóczi Pálné, Tanyikné, Harman Erzsiké, a Zelenyánszki kislány és még sokan, hamar megkedvelték az új kalauznőt. Miért? Mindenkivel kedves, barátságos, udvarias volt. ha kesztyű, kabát maradt a buszon nem veszett el, ha valaki nagy csomaggal szállt fel, segített. Szolgálat után se röstelte odavezetni az idős néniket a- buszhoz. <A kollégák sem mondhattak rá rosszat tiszta lelkiismeretiéi. Ha olajozni kellett a kocsit, vagy az ablakot tisztítani, Julia nem sajnálta a kezét. A de- fekt-szerelésnél is segédkezett Néhány hete mégis leszállították a buszról. Egy évi működés után elbocsájtották. Nem alkalmas munkája végzésére, legfőbbképpen gyenge a számolása, — így fogalmazták még egy évi pályafutását. Azóta ,ká- bultan bolyong á városban, nem leli helyét. Fel-feljön a busz- irodához, elnézni a kanyarodó masinákat, figyeli a forgalmista mozdulatát, Utána csöndesen hazaballag. Márcsak így, gyalogosan. A kis 125-ös Csepelt, . amivel ezelőtt járt a kilenc kilométerre fekvő „bokorból”, eladta. Három éhes száj várja otthon a kenyeret. Kínosan annyi lelkierőt még gyűjtött, hogy elmondja védekezését, feltegye a kérdéseket, miért nem küldték tanfolyomra, miért nem . álltak mellette, és a többitt... Nem adtak igazat neki; a vállalati egyeztető bizottság helybenhagyta a döntést, a határidő lejárt. G. Julia elbocsájtási ügye hivatalosan lezárult. De emberileg nem! G. Julia vigaszt keresett ’á munkában, megértést az emberekben. Munkát kapott, de jóbarátokat, segítőket keveset • Áz ő hibája is, hogy nem kereste őket kitartóan; * a vállalat kollektívájáé, pártszervezetéé is, mert nem fogták G. Julia kezét erősen. Julia nem javíthatatlan. Hibákkal, erényekkel élő ember, ráadásul az élet kétszeres hajótöröttje. . • G. Júlia nem ki taszítást.. nem szánalmat, hanem bizalmat kér. Kalauznő akar máradni, szereti ezt a hivatást. AZt kéri; neveljék, bátorítsák és pró-.- bálják megérteni. Hibáit, ami van, jóváteszi . s nem szégyell majd az emberek szemébe nézni, nem hagyja őket cserben. • Ha megtenné nemcsak a közösség, hanem saját maga és. csa-': ládja számára is elveszne. Nem akar elveszi, tervei ~vannak; új-- ra .. akarja formálni életét, la akar érettségizni és fel akarja nevelni Istvánkát. Becsületes emberré. Ehhez egyedül kevés az ereje. Páll &éza (15)" — A professzor úr itthon van? — kérdezte a fiú. — A dolgozószobában vannak — felélte a lány. Megindult a dolgozószoba felé. Az ajtó1 egy tenyérnyire nyitva volt, tisztán hallotta a Holub ideges hangját: — Nem édesem — mondta a professzor —, nemcsak hogy nem foglalkoznak az üggyel, hanem azt akarják, hogy a fiút zárjam ki a további munkából. István megállt. Azt hitte, nem jól hall. Szédülő fejjel nekidűlt a falnak. Jól sejtette, hogy ez is bekövetkezik. — És most mit akarsz csinálni? — hallotta nagyon távolról Magda asszony hangját. — Nem tudom — felelte Holub. — Tanácstalan vagyok. Valaminek mégiscsak kell lenni a dologban. Lehet, hogy a fiú félreveeet, nem mond igazat. István megfordult. — Holub sem bízik már bennem — futott át agyán a gondolat... — Holub nem bízik bennem ... — Mint a szélütött, úgy botorkált le a lépcsőn. Félig öntudatlanul, kínzó gondjaiba merülve botorkált az utcán. Szeretett volna valakibe belekapaszkodni, elmondani neki mindent, mindent, de kivel beszélhetné meg gyötrő érzéseit, kitől kérhetne tanácsot? — És rádöbbent, hogy milyen egyedül él a világon. Rokonai nagy része még 1944-ben Nyugatra távozott, akik itt élnek áz országban, azok idegenek, mert gyermekkora óta nem tartja velük a kapcsolatot. Barátai nincsenek. Hova, kihez tartozik ő? Eddig legalább Holub bízott benne. De most elvesztette a tudós bizalmát is... Milyen jó érzés töltötte el, amikor az öreg megkapta a páncélkazettáját, melynek zárjára olyan büszke volt. A rejtélyes számkobinációs zárat Holub konstruálta. A leszállítás utáni másnap odahívta őt magához. — No, fiacskám — szólt nevetve a tudós. — Maga nagy matematikus. Ha ki tudja nyitni ezt a számkombinációs zárat, kap tőlem valami szép ajándékot. — Akkor 6 is mosolygott. — Megpróbálom — mondta. És két- napi számolás után megoldotta a feladatot. Igaz, sokáig törte rajta a fejét. Tízszer tíz számjegy közül kellett megtalálni azt a számcsoportot, amellyel a zárat kinyithatta. De sikerült. Mikor a profesz- szornak megmutatta, az öreg csodálkozó szemmel nézet rá. — Ez igen — mondotta. — Ezt nem hittem volna. Derék dolog. Fiacskám, maga kitűnő matematikus. — Mégsem : a dicséretnek örült, hanem annak, hogy az öreg nem változtatta meg a számkombinációt. A bizalomnak örült a fiú. Ott, abban a páncélkazetában tartóttá a kísérlet vegyi levezetését, a legbizalmasabb képleteket, és ott tartotta ékszereit is. Most már ennek is vége. Többet nem megy a tudóshoz. Nem mehet. Nem hozza kellemetlen helyzetbe. Mert ennek el-, lenére szereti Holubot. Hiszen annyi, de annyi mindent köszönhet neki... Szédülő fejjel botorkált tovább. A Várhegy oldalába érve felnézett, és a Batthyány utca tábláját látta maga előtt. Elhatározta, hogy felkeresi Esztert. Megállt a bérház kapujában. Megnézte a lakók névjegyzékét. Eszter özvegy nővérével lakott. Izgalommal szívében ment fel a lépcsőn. Mi lesz, ha Eszter is hidegen fogadja? Talán Holub már a lánynak is elmondta az államtitkártól Mint a szél ütött, úgy botorkált 1. lépcsőn. (Soltész Albert rajza kapott felvilágosítást, és most már ő L bizalmatlan lesz. Eszter nem volt otthon, és nővér«; nem is tudta megmondani, hogy mikor jön haza. Még délután a MEFESZ-be hívták. Valami ünnepségre készülnek. Délután még a laboratóriumba sem ment be. — Várja meg — ajánlotta a kedves, 28 év körüli barna fiatalasszony. — Nem, köszönöm — hárította el a fiú —, nem akarom zavarni. Majd máskor eljövök ... — Ö, nem zavar — szabadkozott a fiatalasszony — de nem akarom rábeszélni ... Beesteledett. Egy ideig a Vár ódon falai között kóborolt, majd a Bástyasétányon megállt, rákönyökölt a párkányra, és néz e az elétáruló képet. A Vérmező, mint egy fekete tó, úgy terült el a bástya alatt. Eszébe jutott Eszter. . Maga sem tudta, meddig könyökölt gondokba merülve a bástya mellvédjén, arra eszmélt fel, hogy fázik. Megborzongott. A levegő hűvös lett... Elindult.' Gépiesen lépkedett. Megint csak hivatásának elvesztése gyötörte. Beleélte magát egy gondolatba, annak vetett mindent alá. Orvos akart lenni, s ha ajrném lehet, tovább nincs. Az élet akkor szá-' mára nem jelent semmit. Ha már műtős sem lehet, akkor milyen reményei vannak? Nem becsülte le a munkát, és nem is szégyellte. Hiszen 1945 első felében bizonyítékát adta ennek. Más szégyellte volna a kőműves munkát, ő nem érzett semmi szégyenérzést. Hordta a maltert hónapokon keresztül. De úgy érezte, hogy más területen többet 'tud használni a társadalomnak. Most is el- mehetne valamilyen gyárba dolgozni, de rzzal nem lesz orvos, márpedig neki te- etsége van, s az orvosi pályán — Holub szerint is — sikereket érne el. Akkor miért nem tanulhat? Ö nem akar má? lenni. (Folytatjuk.) 2
