Kelet-Magyarország, 1960. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
Képzőművészet I vándorkiállítás ez megyében Megyénkbe érkezett a tizenkilencedik századi magyar festőművészek jelentős műveiről készült reprodukciós kiállítás anyaga. A gazdag anyagot elsősorban a szatmári rész termelőszövetkezeti községeiben fogják bemutatni. Egy-egy községben egy hétig időzik a kiállítás. A kiállítások megnyitóin előadást is tartanak. I A Viharos alkonyat századik előadása Jelentős jubileumához érkezik az Állami Déryné Színház szeptember 5-én, amikor a Komárom megyei Dég községben szá- cad&zor kerül a falusi közönség elé Rahmanov már nálunk is bemutatott drámája, a Viharos alkonyat. A dráma nagy sikerrel járta be az országot. Pillanatképek Az első állomás Több mint tíz évi működés Után egyik tanítónőnket áthelyezték. Ezt a tanítványaival és a szülőkkel előre nem közölte, mert félt... a búcsúzás fájó érzésétől. De egy szép napon csak megállt a kis faluban, az akácok alatt, a tanítói lak előtt a teherautó. Azon nyomban elterjedt ahír: M. tanítónénit elhelyezték, már Itt is az autó... költözködik! Pillanatok alatt virággal a kezükben, könnyes szemű gyermekek Gyere, Jancsika gyere, tgy még sohasem láttad az iskolát. Ugye, különös? Milyen csendes, szinte tapintani lehet a múló időt. A katedra szája ásít, a padok álmodnak. Csak a szag az ismerős, ez a kréta, olaj, száradó fabútorok szaga. Gyere, Jancsika, ülj le az első padba. Néhány nap múlva nem lesz már ilyen üres az iskolaterem. Ami most olyan bús, álmos, — hangos lesz és vidám. S az olaj szagát elnyomja a friss, hersenő alma, a cukros sütemények illata. A friss könyvek, füzetek izgató illata. S itt ültök mind, gyerekek, ígéretek és remények. Itt ültök mind, a jövő. Itt ültök jövő miniszterek és tanárok, hengerészek és esztergályosok, itt ültök téesz elnökök és traktorosok, nyílt eszű apák és nagyszerű édesanyák, itt ültök jövő korunk. Ez az iskola a tiétek. Teljesen, egészen a tiétek. Nem a tanítóké és tanároké, nem a városé, hanem a tiétek, Jancsika. Itt, de nem ugyanezekben a padokban ültek hajdan a nagyapák és nagymamák, elől azok, akiknek mindig volt tízórai, leghátul azok, akiknek még cipője sem volt. Elől azok, akikre hivatali íróasztal várt, hátul azok, akiket intézők és mun- kapecérek szólítottak egy fejrándítással. Itt ültek apáitok és édesanyáitok, akik még ugyanígy léptek ki az iskola kapun, de odakint nagyot fordult a világ. Amott, a szőke Juliska szokott ülni ugye? Az ő édesapja napszámosnak indult, és micsoda most? Brigádvezető. A Zolika apja maga is tanító lett, az Erzsié gépekkel dolgozik, és sokat olvas otthon. Tudom, te is olvasol. Édesapáddal már színházban is voltál! No, ugye. De tudod-e, hogy a Sanyi édesanyja képeket szokott festeni? Igazi képeket. Nem, nem művész. Csak szereti a művészetet. Különben üzemben dolgozik o is. Igen, Jancsika, látod, sokan, nagyon sokan ültek már itt. De mindez nem fontos. Most ti vagytok a fontosak. Egyedül ti. S megfigyelted, már, hogy senki sem ül hátul? Mindnyájan elől ültök. Nem érted? Nincsenek há- tulsó padok! Itt minden pad egyformán elől van. És mindenütt csak olyan gyerekek ülnek, akiknek van tízóraijuk, cipőjük, és mindenkire fontos hivatás vár! Akár falun, akár városon, akár üzemben, akár i rajzasztalnál, akár a földeken. Milyen csend van. Álmodik az iskola. Rólatok álmodik. Szeretné már hallani a kacagást! Szerelné már a fürge lábakat, a figyelő, ragyogó szemeket, szeretné a folyosóról bekandikáló anyákat és apákat, a büszkeséget, a mosolyt, és a nevelő kedves szavát. Az ablakok hályo- gos szemekkel, sóvárogva néznek ki az augusztusi utcára. Szeptembert várjak. A jövőt varjak. Titeket. S3. és szülők siettek a tanítónénihez, hogy hálájukat leróják, hogy búcsút vegyenek attól, akit nagyon szerettek. S amint a teherautó megindult, integettek minden kapuból. A tanítónő most láthatta, hogy nemcsak ő szerette a falut, de azok is ót! És én tudom már, hogy a tanítónak az első állomáshelyét elfelejtenie: nem is lehet, mert az örök emlék marad,.. Különös eset Egy virágárus előtt megszólított egy kissé gondozatlan külsejű fiú. Magamban meg is róttam érte az édesanyját, hogy nem törődik többet gyermekével. — Bácsi, tessék adni két forintot! — Miért pont kettőt? — vizsga! gattam. — Mert annyiba kerül a virág. Megérdekiődtem, igaza volt. Megvettem a virágot, és a 6—7 éves kisfiúnak átadtam. Biztonság okából azonban tovább faggattam. — De mondd csak, minek neked ez a virág? — Ma van édesanyám névnapja — válaszolta halkan. Albert Antal Kapós művek — A film és a könyv kölcsönhatása (0) Ha O (Q) CUp I EMBERIEK ! Ili esszirói hosszúnyakú, fekete zsiráfnak latszik. Belenyomja | u szögletes pofáját a bekanyálas vizű csatornába, mélyen belefal a vízszéli sásba, ós egy harapásra teletömi óriási öblös száját latyakos sárral. Ekkor magasra emeli büszke fejét. Gőgösen, mintha karót nyelt volna, hátrafordítja karcsú, merev nyakát, kinyújtja csillogva csepegő fekete orrát a csatornatoltés külső lejtője fölé, és köbméternyi loccsanó iszapot köp ki egyszerre a meredek gátoldal sárgásán zöldellő gyepszőnyegére. Aztán visz- szafordul. Üjra beleharap a túlsó part szélébe. Tágra nyitott szájjal megkotorja a csatorna fenekét a víz egyik szélétől a másikig. Egy fél percig ha tart ez a mozdulat, már emelődik is újra, és ismét loccsan a parton a másik köbméter kékesszürke agyag, így megyen ez reggeltől estig. Libát legeltető gyerekek kapdossák a sárban tátogó apró halacskákat. Amelyiknek nem jut, elhalt kagyló kanalával, vagy legrosszabb esetben csigaházzal is beéri duzzogva. ' Pündökölve mosolyog az égen a júliusi nap. Meleg sugarakkal cirógatja a sok esőtől megbámult búzakereszteket. Fekete-sárga-csíkos motorzebra fut a kísvasúton. Kíváncsiskodó utasok félrevonják a vonat árnyékoló ablakfüggönyeit, és ámulva nézik a Lónyay-csatornában kecsesen kanalazó acéldarut. Gyárakból hazafelé utazó munkások csak éppenhogy rápillantanak. Ök már különbet is láttak Berentén és Kazincbarcikán. Fölöttük IL—18-as búg a levegőben. Szintén utasokkal. Azok ott , fönt nyilván gyönyörködnek a csodálatosan szép és változatos nyírségi táj alattuk elterülő színpompás térképében, ezek itt a kisvonaton városokból jönnek, falvakba mennek. Egyik asszonynál fehér vászonabroszba kötött új rádió, a másik ölében zödes árnyalatú, drága szövetgarnitúra, a polcon szőnyegek. Egy lány háromágú csillárt ölelget féltő szeretettel. Több, mint négyszáz olvasója van a demecseri népkönyvtárnak. Ebből következik, hogy a kapósabb és viszonylag kevés példányban rendelkezésre álló könyvekből hiány mutatkozik. Berkesi könyvei, a magyar klasszikusok, Gorkij, Turgonyev, So- lohov műveiből sokkal több példányszám kellene. Érdekes megfigyelést közölt a könyvtár vezetője. Egy-egy mű, amelyről filmet is készítettek, a film bemutatása után egyszerűen eltűnik a polcokról és egymás kezéből kapkodják az olvasók. Így volt ez a Háború és béke, a Csendes Don esetében is. Egyre több az idősebb emberek táborából való ol/asó — jó fényt vet ez is a demecseri könyvtár munkájára. Rfbóczt Pál Egy tanyasi család a Sóstóról jön, a meleg medencét és a Tóparti Csárdát dicsérgetik. Egy kislány nyöszörög, hogy éhes. Csokit nyom kezébe fekete-fejkendős anyukája. A barcikai munkások szabadszombatra mennek családjukhoz. Jó pénzt visznek haza, a keresetüket. Most a vonaton kártyával ütik el az időt: „zsíroznak.'’ Nagyokat tudnak kacagni. A Nagy-tanyán balionnadrágos, aktatáskás férfi száll fel a ‘ * kocsiba. Harmincöt esztendős lehet. Hátratésült lenszőke haja gyakran a homlokára kurkorodik. Iyenkor felvágja a fejét; úgy csapja hátra a tolakodó fürtöt, aztán tenyerével is lesimítja. De ha csak lehajlik, vagy csak ha hirtelen oldalra fordul, hajfürtje újra lóg. Ezért feje lendítése és megsimítása gyakori, már szinte beidegzett, megszokott. Kezében hengeralakú papírtok. Fekete. mint a szemüvegtartó, csak nagyobb, félméieres. Egy fiatal asszony ölébe ülteti hatéves forma kisfiát és helyet kínál az új felszállónak. Aztán csak néznek kifelé tovább az ablakon. Nézik az ügyesen mozgó kotrógépet. A kisfú mindenre kíváncsi: „Mi az a nagy izé, anyu? Mit dolgozik? Hogyan dolgozik?” Az anya felelget neki gyermekiesen, értelmesen és türelmesen. A vonat közben halad és elkanyarodik. Az acéldarú lenyúl a meder fenekére és így eltakarja a csatornatöllés a távolodó szemek elől végkép. Mester Attila: Most téged köszöntelek Most téged köszöntelek testvérem, ki A nyár aranyló fényében kigombolt inggel Járod a földeket, s kezed nyomán az élet Száz ízzel, és színnél a hajló szárakon Kalászt terem, és dús gyümölcsöt érlel. Es téged testvérem ki a csillogó csavarok közt Mosolyogva követed a fonál futását, Míg szövődik, mint a legszebb szövet, Gondos kezed munkája: életed, És téged köszöntelek testvérem, ki naponta Hajnalban kelsz, s a friss mész-szagú falak Között emelsz állványt, és oszlopot, S szikrát suhintó kedvvel faragod ki Márványkövekből a holnapot. Most téged köszöntelek testvérem, ki Titkok után kutatsz, s a megfoghatatlant Méred, míg egyre feljebb íveled utad, S utunk, a messzi csillagok világa Sem ismeretlen már előtted, s egyszer Felröppensz egy fényes kéktestü hajón, S felszántod teremni az égitesteket. S a kékfényű űrben hirdeted tovább, Az emberek közös diadalát. Elvtárs, kűzdjéi.J Életet adni a virágnak, földnek, új hitet adni a csüggedőnek, s a jövőről álmokat szőni, dolgozni, élni, s újra remélni: ez ma a feladat! Mert új hitről s jövőről mesélnek az álmok, mit való életté harcok edzenek. Védeni a földet, a jövőt, a pártot — s temetni rosszat, évezredet... De míg kemény harcok tüzében egységbe forr az elet és a cél, elvtárs! — küzdjél újra meg újra igaz hittel, bátran, — millió ember küzd, munkál, remél. NYÉKI KÁROLY Ál őst a befele forduló asszony tekintete a szemben ülő utasra esik, a szőke emberre, akinek még szőkébb haja most is a szemébe lóg, és emiatt az ismét felvágja a fejét jellegzetes * mozdulattal, és így tekintetük élesebben összetalálkozik. Nézi a nő, nézi, de csak úgy félig lesütött pillák alól feltűnés nélkül, mert megsejtett valamit. „Húz” ez a férfi valakihez. De kihez? — Anyu, mesélj még! — kérleli a gyerek. És anyu mesél. De most visszafelé pörgeti .a mese fonalat. Régi emlék kezd feltolulni lelke legmélyéről lassan, mint mikor nőni kezd a gomba, és emelni kezdi a sok éven át reahullott erdei avart. Szinte zizeg ez a sokrétű avar, amely a régi emléket már majdnem eltemette lelkében örökre. — Régen nem ilyen gép pucolta a kanálist, kisfiam, mint most, hanem bácsik. Sok éve, még én is kicsi voltam, egyszer leapadt a Karcsa vize. Emlékszem rá. Tavaly is láttad a Karcsat. Tudod? Nagyapa akkor ott volt cseléd a bárónál... — Mi az a cseléd, anyu? Lf allgassál csak! Majd azt is elmesélem. Az embereket 1 akkor háborúba vitték. Csak az öregek maradtak otthon, meg a gyerekek. Az öregek szántottak, meg a gyerekek, meg a nénik. Azok is vetettek, azok is arattak. De hiaba vetettek, hiába arattak, tavasszal már szűkön volt a kenyér, mert már a gép alól elvitték a harcoló katonáknak. Száraz nyár volt akkor. Olyan száraz, hogy néhol egészen leapadt a Karcsa vize, csak sár maradt a helyén. Akkor kitalálták, hogy most olcson ki lehetne ásatni a medrét Ki is doboltatták. Jelentkeztek is sokan más faluból is. Sok öreg és sok fiatal. Felét se vették fel. Ásóval és lapáttal dolgoztak a nagy sárban. Majd megszakadtak -szegények, úgy dolgoztak, szombaton mégis alig kaptak egy par pengőt. A másfalusiak nem is jártak haza. Éjjel a majorosi juh- akolban háltak, mert a juhok ilyenkor a mezőn aludtak. Rengeteg volt ott a bolha meg a vaklégy. Ezek is szívták a vérüket. Főtt ételt csak úgy ettek, ha este főzlek maguknak lebencsievest, vagy paprikáskrumplit, ki mit. Olyat is láttam, aki csak vadkörtét vacsorázott. Volt ezek közt egy szőkehajú, szegény vézna gyerek. A haja mindig a szemébe lógott. Egy este sírva tördelte a gallyat a vacsora főzéshez, mert nagyon feltörte a kezét szegénynek a lapát nyele. És akikor... ... És ekkor hirtelen torkán akadt a szó. mert a szóke utas zavartan és váratlanul megszorította a karját. — Asszonyom! Bocsánat! Hisz ez nem mese! Honnan veszi ezt? — Honnan — mosolyodott el az. Hát onnan, hogy én voltam az a kislány, aki avas szalonnával bekötöttem annak a fiúrak a hólyagos tenyerét, mert a nővérem szobalány volt a kastélyban, és tőle kértem egy kicsit orvosságnak. I lona! Hát nem ismer meg? Úgy megöregedtem’ * — Akkor ..Ica te” voltam annak a fiúnak. — Icuka! — Igen, az voltam. Most Sóra Pálné vagyok. A férjem műszerész. Én orvosi aszisztens vagyok a kórházban. Ez meg a kisfiam, Palika. És maga? Most már a férfi is mosolygott. — Folyammérnök vagyok. És még most is csatornázással foglalkozom ! Az asszony derűsen kacagni kezdett. — Hát ón talán nem kötözök most is hólyagos kezeket? Csak éppen, hogy nem a báró úrtól elcsent avas szalonnával. S tovább beszélgettek. BALOGH BÉLA. És ti jössztök
