Kelet-Magyarország, 1960. július (20. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-24 / 174. szám
CÉL ÉS VALÓSÁG A megyei öntevékeny népi együttes megteremtésének néhány kérdése Mi indokolja és követeli az öntevékeny megyei népi együttes megalakítását és tevékeny, egyre szélesebb hatósugarú működését? Először: többé-kevésbé adva vannak vagy megteremthetők az összes tárgyi feltételek, melyek szükségesek az együttes garantáltan nívós szerepléseihez Másodszor: megyénk lakossága szereti és Körültekintő és A József Attila Művelődési Háznak jelenleg 70 tagú énekkara és 20 tagú tánccsoportja van. Főleg az utóbbi létszáma kevés és okoz nem egyszer problémát. A tánccsoportnak tehát feltétlenül újabb tagokkal kell gyarapodnia, hogy betölthesse hivatását. Annál is inkább, mert a jelenlegi állapot sem megnyugtató. A tánccsoport tagjainak egyrésze ugyanis diák, másik hányada bevonulás előtt álló fiatal. Ezek, sajnos, szétszélednek és megfelelő talaj híján elvesznek a néptáncmozgalom számára. Komoly probléma ez, mert a szükséges technikai felkészültség megszerzése 1—2 évi állandó táncolást követel. Javasolnánk, hogy a jövőben a tagtoborzás elsősorban a már megállapodott — Nyíregyházán, vagy közelében lakással és munkahellyel rendelkező — dolgozókra terjedjen ki. Természetesen, a diákokat sem szabad kirekeszteni. Nem lenne szerencsétlen megoldás, ha a tehetséges és szorgalmas vidéki táncosok egyike-másika szintén Nyíregyházán találhatná igényli a népi együttesek műsorát. Harmadszor: megyénk, de az egész ország igen gazdag fel nem kutatott és dolgozott, be nem mutatott néptáncokban és népdalokban. Ezeknek a ki nem aknázott értékeknek felkutatása és közkinccsé tétele lenne a megyei együttes egyik legfontosabb missziója. segítő szervezést meg számításait. Az illetékeseknek mindenképpen fontolóra kellene venni, hogy a másfél évvel ezelőtt kettévált tánccsoportokat miként lehetne egyesíteni? Véleményünk szerint megyénk néptánc-mozgalma látja kárát, hogy a szakszervezeti kultúrotthon és a József Attila Művelődési Ház is működtet — kevés létszámánál fogva nagyobb feladatok megoldására képtelen — tánccsoportokat. Anyagi segítség kell... Tervekben, hozzáértésben, akaratban és felkészültségben nincs hiány a József Attila Művelődési Ház vezetőiben és a csoportok tagjaiban. Ezt a megállapítást igazolta többek között a legutóbbi bemutató is. Sajnos, a népi együttes mielőbbi megteremtésének van egy igen komoly akadálya: a szükséges anyagi ellátottság hiánya. Az együttes mozgatása, szerepeltetése meglehetősen költséges. Megfizethetetlenek például az autóbusszal történő utazások kiadásai. Fontolóra kellene venni, miként biztosítanak autóbuszt a művelődési háe részére? Ügy véljük, hogy a színvonalas színjátszó- és bábcsoport, valamint a népi együttes — autóbusz birtokában — meg tudná szüntetni megyénk kulturális „fehér foltjait” Egyre kevesebb lenne azoknak a községeknek a száma, ahová soha vagy csak nagyon ritkán jut el nívós előadás. Csupán az említett három csoport gazdaságosan tudna kihasználni egy esetleges saját autóbuszt is. Említésre méltó anyagi megterhelést jelent még egy-egy táncruha-kollekciójá- nak és a díszletek elkészíttetése. És itt kell említést tenni a zenekarról. Színvonala, felkészültsége elmarad a csoport mögött és ez a kettősség már ma is, de a jövőben méginkább a nívó rovására megy majd. Mindezek megoldása jórészt pénzkérdés. Félreértések elkerülése végett: nem meggondolatlanul kidobott százezreket kérünk megyénk öntevékeny népi együttesének, hanem — a saját feladatok és bevételek megoldásával párhuzamosan — az eredményes munkához feltétlenül szükséges és ösztönző anyagi feltételek megteremtését látjuk indokoltnak. Szeretnénk remélni, hogy az énekkar és tánccsoport tagjainak lelkesedése és áldozatvállalása, a művészeti vezetés ku- tatószomja és alkotni tudása legkésőbb a jövő évben létrehozza az öntevékeny megyei népi együttest. Péter László. MESTER ATTILA VERSEI: Mint az almafák Piros cserepuen rnaiyva integet, Körötte lom dos scuur-^eszitui/ta, a nyár berogta tüzes szekerét Kerekei a fodros feilegek.' Amerre járok, jókedvű szemek köszöntének, s víg röppenő dalok. Pirulnak, érnek, telnek a napok, Mint nagy, kerek gyümölcsök, edesek. Békés szüretre, termő nyárba lépek, — Kísérnek fenn a jóízű szelek, Kigombolt ingű bronzvallú legények, Kövek alatt a futó gyökerek, Kitárult titkok, serkentő' csodák — S lassan megérek, mint az almafák. Békedal Békés szüretre készülnék a kertek, Érett gyümölcsöt hinláztat az ág, Az emberek kora hajnalban kelnek. Es a terv szerint megy útján a világ, A nyár termő arany fényébe vonja, A nyújtózkodó barna dombokat, Es ígér gondtalan békés napokra, Feledtető békés századokat. Az ember soha sem akar háborút, Földjére a fényt, a békét hozza. Már elindult a büszke új korokba, Dolgozva, küzdve, hol az értelem. Örökké égő fényét felragyogja, S kitárul fenn a messzi csillagokba. BALOGH BÉLA: ÄRÄTÄ 4 ' yüre Gabor most két éve végezte '■*’ el a Mezőgazdasági Akadémiát. A diploma még a kezében sem volt, már várta egy íróasztal bent a városon. Majd kiugrott a bőréből, mikor felvette az első fizetését. Itt van hát, megvan, a markában van, amiért tanult. Pénz! Ropogós piros százasok! A hosszú évek vetésének végre beérett az első aratása. — Elvtársak! Egy pohár sörre! Erre inni kell! A pohár sörből több lett: kettő, három. Mindegy! Megérte. Százasból még vissza is kapott. Kifizetett kosztot, lakást. Egy ötvenest félretett magának, a többit hazaadta édesanyjának. Gyüre néni letörölte a széket, pedig nem is volt poros, úgy ültette le az ö derék fiát, — „akinek már nem kell dógozni, szegénynek, mert isten segedel- mivel urat csináltunk belőle az apjukkal, egyem meg azt a drága lelkét!” Telt, múlt az idő. Szép a város, jó a város, de nincs mér benne új és érdekesség semmi. A piros százasnak sincsen már olyan ropogása, fnint az előzőknek. Gyűrött, kopott, használt a pénz is, mint az ócska ruha, különösen a tízes meg a húszas. Nem egyszer jómaga is úgy gyűrte zsebre összehajtás nélkül, számolatlanul, ahogy a pincértől visszakapta. Ügy látszik, mintha mindene megvolna, mégis-mégis hiányzik valami. Pénz? Muzsika? Tánc? Barát? Fehércseléd? Nem, nem! Ezt mind megadja a város. Valami hiányzik mégis Gábornak nagyon, ö se tudja, hogy mi. A minap értekezlet volt az egyik járási székhelyen. Téesz elnökökkel beszélték meg, hogy hogy áll az aratás, hol szorít a cipő, hova kell segítség. A megye részéről ott volt Gábor is. A gyűlés végeztével (volt még idő délután) gondolta, kiszalad a Pannónián Nyírfaluba szüleit megnézni. — Elnök elvtárs! Hazaviszem motoron, ha jön. Én is hazaugrok, megnézem az öregeimet, hogy vannak, mint vannak. ITöszönöm, öcsém, szívesen megyek, mert minden perc drága, hisz tudod te azt magad is, aratunk, aratunk. Hogy az öregedék? Hát ott bizony akad egy kis baj is. Megroppant a kománi- uram dereka az újkolompér szállításakor. Nadályt ragasztottak bele. de hiába. Nem tóm. hogy arat le jó anyád egyedül. Pedig hijtuk az ősszel, tudom, te is szóltál neki, dehát ő megkötötte magát, nem jön és nem jön. Most mi baja vóna? Nem igaz? Gáboron végigszaladt a hideg. Berúgta a masinát, irány Nyírfalu. Pár perc. Elmaradt a város. Kinyílt a széles mező. Kitárta feléje ölelő karját a végtelenség. Az egyenes kövesút a távolban már csak keskeny szürke szalag. Keskeny palló a széles óceánon, mert két oldalt tenger Zöld és sárga tenger. Balról haragos zöld, mint az igazi tenger, ez a hatalmas suhogó tengeri-tenger. Jobbról aranysárga, mint a Sárga-tenger ez a hatalmas, zizegő, ringó búzatenger. — Megállanánk, öcsém! Vagy ha befordulnál ott a dűlőn jobbra. Ott aratnak a mi embereink. — Szívesen, legalább iszok egy korty vizet. A csapat éppen visszafelé jön a tábla végéről, mert úgy dűlt a búza, hogy csak innen lehet vágni. K.öszönnek, kezet fognak, de csak a férfiak, és Gábor megcsókolja az egyik kaszást. A nagybátyja az. A lányok, asszonyok suttognak, nevetnek. Az elnök lánya, Fekete Irma, telt idomú, pirosarcú leány. Fején fehérpety- tyes piros kendő tarkóján megkötve, alóla verejtéktől nedves fekete hajtincs kunkorodik bal szemöldökére, mely még jobban sötétíti amúgyis csábító szénfekete szemét. Csupa élet ez a lány. Gábor nem mondja, csak gondolja, hogy olyan, mintha ő lenne a ..marékszedő szobor '. Szép volt és erős. A nyelve se volt leragadva. Tréfálkozva mondta: — Igen? A férfiaknak kézfogás is, csók is? Nekünk meg csak semmi? De nagy űr lett, hájjá, Gyüre úr! |7elcsattant a kacagás a lányok ajA kán. Gyüre Gábort sem fából faragták: Elkapta a leány derekát. Arcát annak forró arcához hajtotta. — Azért már csak össze ne dűljön a Világ! A lány szabadkozott, a fiú ölelte. Pár pillanat az' egész, de épp elég ahhoz, hogy a többi vidám lány és asszony öthat buzakötéllel becsavarja őket. — Emmán igen! Éjjen! Ügyesek vat- tok, janyok! Kiváltani! Csak csők lehet a szabadulás díjjá. önfeledt öröm, önfeledt kacagás. Irma pedig kiváltotta magát. A kötelek lehulltak. A szivek megdobbantak. Az arcok fellobbantak. A szemek pedig egymáson felejtődtek. Az emberek tapsoltak, és dicsérgették Irmát bátorságáért. Még az elnök is kacsintott: — jól van jányom, ne is hadd magad! A lány, mintha haragudna: — A mókát azt megtanulta, de a munkát azt biztosan elfelejtette a tisztelt agronómus úr. — A munkától el lehet szokni, de nem lehet elfelejteni. Én meg el se szoktam, el se felejtettem, — felete Gábor. — Ha nem, akkor mutassa meg, mit tud! Itt egy kasza, fogja! Én meg szedem utána a markot. De ha utolérem — kutya legyek — én kötöm kötélbe. De úgy, hogy estig ki nem szabadul. Akkor is csak úgy, ha Maris neném ki fogja váltani. — Engem? — Magát. — Igazán? — Igazán — Mehetünk? — Mehetünk. — Nem bánod meg? — Nem! — Gyerünk hat, emberek! — Nézzük! Lássuk! Indulás! A pipák eloltodtak A kaszakövek megpendültek. / ’ ábor ledobta kabátját, beleköpött a tenyerébe, és belemártotta a kaszát az aranykalászú búza hullámzó tengerébe. Suhogott a kasza, mint a szellő. Csengett a pengéje, mint a Xilofon. Muzsikált a búzatábla ezerhúrú citerája, mint a zengő mandolin. És dűlt, dűlt a drága búza. Lehajtotta buszke fejét Dózsa György unokái előtt a dúskalászú élet alázatosan. Gábor ment elől. Vágta, csak vágta, mintha bosszút akarna állni valamiért. Talán azért, mert az a lány az előbb úrnak szólította. Hátra se nézett. Csak előre. De valahova igen messze előre, ahová már nem ér el a búzatábla széle. Izmos két karjával szélesen tarolta a rendet. És szinte feledve, hogy dolgozik, mint egy karmester, aki eleiében először dirigál nagy hangversenyen, csak a hangszerek harmóniáját figyelve vezényelte az aratás egyenletes ritmusú, zengő szimfóniáját Csak a rend végén állt meg homlokát törölni. Fekete Irma alig egy méterrel volt hozzá. Ezt a távolságot tartani is kellett a marokszedónek, nehogy megvágja a kezét vagy a lábát a rend falánál hátracsapódó kasza hegye. A levágott élet roskadó kévéje pihegő mellére borult, és úgy hajtotta vállára súlyoskalászú kákáéit fejét, mint ápolónője karjában haldokló, súlyosan sebesült katona. Gyüre Gábor csak állt. Minden idegszálát fogvatartotta a munka zengő dallamának az igézete, mely dallam fokozatosan halkult el és szűnt meg, mint egy fenséges nyolcszólamú kánon, amint egy- egy kasza — mint egy-egy szólam — a sor végére ért. Arra ocsúdott fel, hogy az elnök a vállára tette a kezét. — Te keltenél nekünk elnöknek öcsém, mert te tanultad is, érted Is, birod is, meg tudod is. Mély csend támadt az elnök szavára, amit zeneileg aláfestett a ro2stablabaa zakatoló kombájn mormolása. Gábor törte meg a csendet: — Két dudás nem fér meg egy csárdában, bátyám. — Már hogy a fészkes fenébe ne férne, öcsém! Amikor az egyik bejön, a másik akkor kimegy, vagyis — helyesebben mondva — a másik akkor leteszi a dudát. Érted, öcsém? Nahát! Osztán meg tán még a beteg apádébul se peregne ki a szem. Levágnánk azt is közös akarattal, ü meg osztán majdcsak csatlakozna ősszel. Gábor mélyet sóhajtott és nyelt. rp udta már, érezte már, hogy mi 1 hiányzik néki a városban. Ez hiányzik. Ez la. Ez az élet, meg ezek az emberek. Meg tán ez a lány. — Emberek! Hát befogadnának maguk is? Mindneki egyszerre nyújtotta feléje # kezét beleegyező parolára. Csak Fekete Irma fordult felre, hogy kitörölje szeméből az „izzadtságot”. — Akkor hát jó. Köszönöm elvtarsak. Megbeszélem odabent.
