Kelet-Magyarország, 1960. június (20. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
1/ otás. lehetett még, arrüker a Gyula bác&lék “ rekesze fölött elősettenkedett a Nap. Csak úgy, félmeztelenül lopóztam ki az ágyból, libabőrö- 2btt is a lábam ott a tornác végiben, a pucér talpamtól egészen a glottgatya száráig. Mégis álltam, nézni, hogy tényleg kibujik-e a Nap a kis darabos fellegek közül, sütni, melegeim. Márcsak ez hiányzott. A meleg. Este sokáig kuporogtam az asztal szélénél, nézni, hogy anyám vízzel pergeti be a ruhákat, aztán összegöngyölíti és várja, hogy feltüzesedjék a vasaló. Olyan szépen simitgatta el a rövidujjú ing ráncait, mintha ott sem lettek volna. Utána a rövid nadrág következett, csík előre, csík hátúira, legény esen. — Akár a bálba is elmehetsz benne-.. Ezt mondta anyám, mert szeptember elseje lesz holnap, iskolanyitás, és vége a jóvilágnak, nekem is menni kell. Szép, nyílegyenes lett a csík a nadrágon, s hallani sem akartam róla, hogy lehet még holnap hűvös idő is, akkor a foltos térdű, kopottban kell mennem. Néztem, ahogy siklik feljebb a Nap. Engem aztán igazán nem csap be, méghogy menjek a szobába, s közben a Nap visszaforduljon. Gyere csak szépen... Meglátod milyen éle van a nadrágomnak... Igen a sötétkéknek, amit a nyáron csináltattunk a szabónál. Ha most nem jössz egészen elő, húzhatom a foltosat... Pedig anyám mondta, hogy ma még a templomba is elmegyünk, mert, így szokás, imádkozni az Istenhez, mindjárt az első órán, akkor köny- ryebben tanulhatjuk meg a naptár olvasását. á1 yere vissza még, te kárhozatos! Anyám kiáltása már a kisajtóban ért utói, mert a Nap nem fordult vissza és ahogy tele- világolta az egész falut, felvehettem a kék nadrágot Siettem, fel az iskolába, de azért megálltam néhány pillántásnyi időre. Anyám nem szólt semmit, csak nézett, hosszasan nézett, majd az ingem nyakán piszkált valamit, hogy mostmár mehetek... A kisajtóban állt még, hagyta, hogy menjek. Nem értettem én ezt a furcsa némaságát, vissza-vlssza néztem. Ruhátlan kezét a köténye alá dugta, azután integetett és kiáltotta, hogy el ne felejtsek köszönni az embereknek, a templomban meg figyeljek jól, otthon majd el kell mondanom, hogy mit beszélt a tiszteletes úr, különben csak a fogamat szívhatom, nem lesz ebéd... Hosszú, csurgatott sorban indultunk a templom felé. Amikor a toronyablakból meglátott bennünket a sánta harangozó, rácsimpaszkodott a kötélre, bim- bamozni. Szép hangja volt annak a harangnak, meszesre elhallatszott, gondoltam így legalább a Krasz- nán túl is megtudják, hogy most már iskolás vagyok. A znap nem kaptam ebédet otthon. i"*' Pedig apám is befutott Tarpáról, szombat volt, előre dolgoztak és igyekezett haza, lemosni magáról a kátrányszagot. Amikor a templomban meglengett az orgona és beszélni kezdett a pap, anyám ’Sütött az eszembe, meg a habartszilva leves, amit ebédre főz, csirkehúsos nokedlivel... Pontosan megjegyeztem én, honnan, mit mond a tiszteletes. Mégis... Istentisztelet után történt minden baj... Grámingerné jött be az első óra előtt. Furcsa neve volt neki, én mindig csak tanító néninek szólítottam. Bejött a nagy barna ajtón, alighogy visszaértünk a templomból és rácsapott a lyukasközepű asztalra. Olyan csend lett, amilyen még éjszaka is ritkán volt mifelénk, hiszen akkor is danolásztak a békák a Kraszna széliben, a víz fölött meg denevérek búgtak éjfélig is. Csend lett és megkezdődött az ültetés. A tanító néni kiparancsolt bennünket körben a falhoz, nagyság szerint és cserélgetett. Csuda izgalmáig pillanatok voltak azok, és Kovács Sanyi hiába ágaskodott lábujjhegyre, csak hátrább dugta Grámin- gemé. Akárha dróton rángattak volna bennünket, ügy rendeződtünk el pillanatok alatt a fal mentén. Orgonasí posan. — Te--? Szappanszagú kezével rám mutatott a tanító. — Te is olyan jó tanuló leszel, mint a bátyád? Belémsült a szó. A bátyám tényleg jó tanuló volt, dicsérték is mindig, — dehát miért kell ezt most mondani? Grámingerné kiintett a sorból, illatos kezét a váliamra tette, aztán újból nézelődött és Dudót hívta utánam. Dudó a jegyző fia volt, frontos házban laktak a főutcán. Nekem csak a neve nem tetszett, kérdeztem is sokszor odahaza, hogy mi a fenéért szólítják őt Dudónak? Anyám azt mondta, hogy ez még a háború előttről való, meghogy az úri gyerekeket így hívják. Vagy öcsi, vagy Dudó, de megesik, hogy Tominak is becézik. Dudót igazában Gyurkának hívták, és én most nagyon örültem, hogy a főjegyző fiával együtt szemeltek ki. Dudó meg én. Álltunk ott a katedra előtt . és egymásra néztünk. Én most már jól tudom, hogy akkor csak a félelemben rándítottam mosolyba az arcomat. — Ott az ablaknál... az első padban. Üljetek lel Többet nem mondott a tanító néni, siettem ’ is leülni azon nyomban. A pad előtt még vártam egy kicsit, nézni Dudó hova akarja a helyét, melyiket hagyja nekem. A tanító néni mégegyszer átfésülte tekintetével a sorokat, azután parancsolta, kezeket hátra, derekat egyenesíteni és „így ni” — ujjával mutatott — lakatot a szájra. Megtudtuk, hogy az első óra hittanóra lesz, mindjárt jön a tiszteletes bácsi, majd figyeljünk jól... Dudó rám se nézett. Azt hitiem fél, még a fejét sem meri mozdítani. Rosszul hittem. A hátamnál ugyanis öcsi, az orvosék .fia ült. Alighogy kilépett Grámingerné, Dudó, meg öcsi összedugták a fejüket. Motyorásztak. — Jöhet a pap, Dudó... Előbb észre ■ sem vették a hangomat, azután meg kacagtak. Ez a kacagás nem tetszett nekem. — Van színes üveggolyó? öcsi lökött meg hátulról, váratlanul, s én gyorsan rávágtam, hogy nincs. Fértem, hogy most lép be a tiszteletes, még észreveszi a szavamat. De hogy csak késett, nem ment ki a fejemből a színes üveggolyó. Azt, a boltban lehetett kapni, pénzért, tengeriért. Csudára izgalmas játékot csináltunk véle, összeálltunk öten-hatan, kiszemeltünk egy jó palánkot, gurítottunk. Ha sikerült és olyan közei tudtuk célozni a kint lévő golyókhoz, hogy araszunkkal átértük a távolságot, a guritóé volt a másik színes golyója... Tulajdonképpen hazudtam öcsinek. Volt nekem színes golyó egy egész zsebre való, sok színben, dehát hittanóra jött, meg a tanító néni is csendet parancsolt ránk. Féltem alkudozni. __ apsz tizet. ha... helyet cserélünk. Ezt megint öcsi, az orvos fia súgta a fülembe. Közben Dudó rám lesett. Tíz színes golyó. ••! A kenderföldesi fiúkat megölné az Irigység, ha látnák. Hiszen öcsinek biztosan a legszebbeket vették a boltból. Tíz szép golyó! Nyílt az ajtó, belépett a tiszteletes. Néztük, ahogy felmegy a dobogóra, megáll és szól, hogy üljünk már le. Nagyon rövid idő telhetett el. amikor öcsi újból hátbabökött: — Na... tíz színes... Dudó is megtoldta, hogy közben a kezét a szája elé rakta: „Az csak megéri hékás...” Néztem az asztal fölé hajló tiszteletest, ahogy ír valamit a nagy fehér könyvbe. Csak néztem, közben a tanító néni jutott újból az eszembe, aki mondta, hogy figyelni kell. Közben beszélni kezdett a pap, arról, hogy amíg nem érkezik meg a hittankönyv, addig minden órán egy zsoltárt fogunk megtanulni. Az elsőn a legszebbet gyakoroljuk. Én erre örvendezni kezdtem, mert nagyanyámtól már négy éves koromban megtanultam a „Te benned bíztunk elejitől fogva” kezdetű éneket. Most már hátulról is, oldalról is meglöktek... Keli a golyó, vagy nem...? Mi az, megnémultál? A lig bírtam követni a két fiú szavát, s mérgem- ben rájuk sem néztem, úgy mondtam; „Nem kell!” Akik tudtuk, már hangosan harsogtuk a zsoltárt, csak öcsi, meg Dudó fészkelődtek mindegyre. A pap le, s fel sétálgatott a sorok között, Dudó meg Öcsi olyankor mindig elhallgattak egy cseppet. Mivel később már oda se figyeltem a szúrkálásukra, fenyegetni kezdtek, öcsi azt mondta, csak tévedésből tettek az első padba, oda neki kellett volna ülni. És mit gondolok én, az lesz, amit én akarok? Délben hazafelé nem úszom me? szárazon... Eszembe jutott, hogy dédnagyanyám egyszer mondta nekem, fiam nem jó az, ha az ember nagyra vágyik. Hogy ez eszembe jutott, sírni szerettem volna. Már csak a szám mozgott, de nem jött ki hang a torkomon a nagy forróságól. Dudót szerettem volna megfojtani. Rá is néztem a nyakára, hosszú volt, tiszta és pirosas. Ha még egyszer szól, bokánrúgom! Ezt olyan komolyan gondoltam, mint a lefekvés előtti „Én Istenem, Jó Istenemet.” Mert én minden este imádkozni szoktam, letérdepelve az ágy előtti fonott gyékénybe. Ezt a gyékényt anyám minden évben Irma cigánytól vette, bélzsírért. Dudó újra meglökött. Odanéztem, de nem láttam sokat az arcából, mert azt éreztem, folyó sóval telik meg a szemem alja... Mentem volna én már, hátrébb eggyel... csak féltem a Grámingerné nézésétől. Ö csak tudja miért ültetett engem legeslegelőre, tévedésből a jegyző fia mellé. A jegyző fia belemarkolt a fülembe. Csavarni kezdte. Erre oldalra fordultam, és a kezemet ökölbe szorítva, az arcába csaptam. Elakadt az éneklés. Kis idő múlva Dudó telebömbölte a termet. A zsoltár teljesen elveszett a falak között, s én úgy láttam, forogni kezd az egész mindenség. Az ablakok, a padsorok, a fiúk... Már csak arra eszméltem, hogy a tiszteletes rám mutatott; „Tessék kimenni a katedra elé!” IT urcsák voltak a/ lépések a katedráig. Köny-' nyűek. A nagy lélegzéstől úgy éreztem, hogy szállók... Az ebéd... az finom lesz... Honnan is idézett a pap? Igen, igen pontosan emlékszem, hogy Pál apostol leveléből... A jóságról, a megértésről... lesz ebéd! Hiszen már kívülről fújom az evés előtti imádságot is. Ez tényleg így van tiszteletes bácsi, én sohasem szoktam hazudni, és most is megmondom, az igazat, hogy Dudó kezdte. Ugye igazam van, tiszteletes bácsi? Hiszen a tiszteletes bácsi csak megmondhatja, ő belátja, ha valakinek igaza van... Meg a jó Isten is megérti, ezt nagyanyámtól tudom egészen pontosan, ö mindig azt mondja, a jóságos Isten megérti, ha valakinek igazsága van... A fényes cipó nyikorgására szakadt meg a gondolkodásom. A tiszteletes fellépett a magas katedrára, egészen elibém. — Szóval... a gonoszságra van eszünk? Ügy rám nézett a szemével, hogy egészen a szívemnél éreztem a pillantása hasítását. Reszketni kezdett a szám. El akartam mondani mindent... Hogy Grámingerné az oka... vagy talán az, hogy én kenderföldesi vagyok? Tudom én azt. tiszteletes bácsi, hogy a jegyző fia, mégiscsak a jegyző fia... Azért mégsem kellett volna a fülemet csavarni, mert neki nem tetszik az ültetés... Tehetek én arról, hogy így sikerült? Nekem jó lett volna az utcámból! fiú mellett is... — Hát jó... Itt vége a betyár életnek! Körmöket kitartani! ' Erre úgy megijedtem, hogy az előbb átgondoltakat is elfelejtettem. Bátyám egyszer egy hétig bőgött, amikor megkörmölték nádpálcával. Most nekem kell kitartani... a körmömet... Már láttam, hogy a tiszteletes kicsatolja a táskáját, mélyen belenyúl és előhúzza a fényes, sárga botot. A nádpálca! Ne, Istenem, hiszen a Dudó... Ha most a tiszteletes megkérdezné az Istent, ő is nekem adna igazat. Hiszen a papról azt tartják a faluban, hogy tud beszélni az ő nyelvén... Ne! Én inkább leülök a padlóra is... ÍVJ osolygott az ijedt arcom láttán. Puha kiáztax tott kezével felém nyúlt... Ugye? Mégis csak beszélt a tiszteletes a jóistennel. Most mindjárt a váliamra teszi a kezét, talán még az arcomat is megsimogatja. Vékony ujjaimat hirtelen tenyerébe fogta, he-* gyesen és... Én csak néztem a lehulló haját, a nádpálca suhogását. Olyan nagy könnyek még sohasem gördültek ki a szememből. Dudó... a hibás! Tisztele-, tes bácsi...! Nagyanyám! Nem bírtam ki ordítás nélkül. Próbáltam kírán- gatni az ujjaimat és most már kiabáltam mindent, az igazságot, meg, hogy én nem akartam az első padba ültem, jaj az ujjam! Nagyon fájt. Még késő este is, amikor apám rámlelt a Kraszna töltésen. Mert hiába mondták a kenderföldesi fiúk, hogy iskola után verjük főbe a jegyző fiát, és mondjuk el az igazságot a tanítónak. Én nem mertem haza menni. Otthon talán még többet kaptam volna, ha megmondom nagyanyámnak, hogy nem is igaz az, hogy a jó Isten mindent lét, és hogy amit Pál apostol mondott, az mostmár nem érvényes... Ebédet sem kaptam volna, hiszen anyám megmondta, hogy szóról, szóra el kell mondani, amit a pap prédikál-•• A vízszélben kis fényes gyűrűk hullámoztak, néha halak loccsantottak a középen, lassan a békák is kuruttyolni kezdtek. Talán ott szendergek el, a szúrós indájú szederbokrok között, ha apám nem húz fel a karomnál fogva. Csak annyit mondott, ne sírjak, ő már mindent tud és majd ellátja a pap baját. 1\J entünk a töltésen túli villanyfény irányába és J-?1- olyan lassan múlt el a könny a szemem aljáról.
