Kelet-Magyarország, 1960. május (20. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
Fej trágyázzák az őszi vetést ÍVJ ült hajótöröttek, kiket la- katlan, kopár szigetre sodort a haragos tenger, úgy vetette az élet vihara az első telepeseket ide Szorgalmatosra, Vasvári és Tiszalök közé. Des- sewífy Aurél gróf, hallgatva a ■„ szegedi gondolatot” követő Rhédey jószágigazgatójára, „leghűségesebb” cselédeinek háromszáz öl telket adományozott. Ezerkilencszázhúszban Indult út- rjak a többé már' cselédeknek sem megbízhatók csoportja. Így taszították ki, s vették el a kommenciós kenyeret Papp György, Balogh József, Dobsi János és a többiek családja szájából. A bélyeg, melyet a dicső napok után sütöttek életrajzukra, megpecsételte sorsukat. Hiába vették nyakukba a világot, s hiába járták az uradalmakat, nem volt számukra hely. Az erkölcsi bizonyítványon ott díszelgett: megbízhatatlanok, vörös katonák voltak. — Nem kérdezték meg, aka- nlnk-e jönni, vagy sem — emlékesük Balogh Jóska bácsi. — Muszáj volt i:. Ha szólni mertünk, Rhédey kasznár, — akit annyira gyűlöltünk valameny- nyien, hogy mikor meghalt, nem merték eltemetni, csak éjszaka — korbáccsal válaszolt;; j — Volt annak esze.., A szőlőhegyet napjában egy főzet krumpliért kapáltatta velünk — válaszol rá Papp Gyuri bácsi, a telepesek legidősebbike . i. — Emlékeztek, mit mondott? ;. i „Éhen dögöltök itt, kutyák...” majdhogy nem igaza lett. A gazdasági épületekben csak ideiglenesen adtak fészket a kitaszítottaknak. Nyomor es éhség, betegség és ezernyi baj keserítette sorsukat. A gróf még a gazdasági épületekben meghúzódó családokat sem nézte. Nem múlt el úgy hónap, hogy ne lettek volna hivatalosak a Balogh Józsefek, Papp Györgyök a járásbíró úr előtt. Végső elkeseredettségében Gyuri bácsi akkor így kiáltott fel: — Ha már nem kellünk senkinek sem, üssenek agyon bennünket, vagy dobjanak a Tiszába — és szeme telefutott könnyel; Csont-bőr emberek voltak. — Innen maradt meg ma is a név: Horthy falva, vagy ahogy mi hívtuk: Nyomorfalva — mondja a ma már nyugdíjat élvező öreg paraszt; — Olyan nehéz esztendőnk, mint a harmincas évek, talán nem is voltak azelőtt... Könyörögnünk kellett, hogy legalább két-három napot dolgozhassunk egy főzet rothadt krumpliért, mikor a vasvári főjegyző házát építettük. Mi azóta is krumplivárnak nevezzük, mert krumplin épült fel. Egy fillért nem fizetett érte ... Mikor aztán innen is kiállt a szekerünk rúdja, József napján nyakunkba akasztottuk a vándortarisznyát, s mint a mesében, hamubasült pogácsával nekivágtunk az országnak ... Szállást adott a bokor, az útszéli árok, de kenyeret nem adott senki. Hányszor, de hányszor volt, hogy üres marokkal jöttünk haza, fáradtan éhesen ... Itthon meg az asszonyok vártak, a pulyák sírtak. Hiába fájt az ember szíve, hiába sírtunk, nem volt, aki meghallgassa — szakítja fel a keserű emlékeket Dobsi Gábor, a világot járt beteg ember. ét deci olajjal, száraz ke- nyérrel, egy kis lebbencscsel járta a megyét. Sokszor ott állt asszonya kisírt szemekkel a Tisza töltésén, várta emberét. S mikor megmutatta, hogy az olaj felét és a lebbencset visszahozta, örült, mert akkor este legalább volt mit adni a gyerekek szájába. Tarján Sándor bácsi madzagra kötötte a szalonnát s a bográcshoz erősítve lógatta bele ízesítésképpen. De mindig csak néhány percig. Aztán kivette, gondosan papírba csomagolta, hogy máskorra is jusson. így kente, ízesítette hárcfn-négy dekányi szalonnával a levest egy hétig ... így tengették sorsukat az első telepesek, a „szorgalmas” cselédek, a gróf kiválasztottjai, akik erre a „lakatlan szigetre” kerültek. Ha baj volt az egyik családban, ez bajt jelentett valamennyinek. Ha az egyik elcsüggedt, a másik biztatta. Tíz körömmel egy emberöltőn át felhúzták az első házakat. S ahol valamikor pusztaság volt, ott megindult az élet. Ez a kis sivatagi oázis szenvedéssel, milliónyi bajjal, könnyek árán született meg. Tizennyolc esztendeig nem volt iskolája. Ha valakinek három elemije volt, az már soknak számított... Elkerülte Szorgalmatost még a madár is, mert itt a morzsát is a gyerekek ették meg.. 5 rjessewffy gróf úr és kasz- nárja arra gondoltak, hogy elszakíthatják a világtól ezeket az embereket és itt vesznek el éhen a pusztán. Tévedtek. Az erő, az akarat és az összetartozás ereje megsokszorozta élnivá- gyásukat. S hiába különítették el őket, mint a leprásokat, az emberek, a cselédtestvérek, ha ■ lassan is, szivárogtak utánuk. S ezt így fejezi ki Dobsi Gábor: — Bennünket a nyomorúság tartott össze... Ez vitt el a mozgalomig. S ha korgott is a a baki alóránt házi Úttörőben. (Hammel íelv.) Fejlődik a Tiszántúli Növényolajipari Vállalat Nyírbátorban — a volt Bóni- telep helyén — működik a Tiszántúli Növényolajipari Vállalat, amely a maga nemében hazánk egyedüli olyan üzeme, mely olaj- sajtolás mellett zsíralkohol előállításával, valamint gyertya és borotválkozó timsó gyártásával is foglalkozik. Az üzem különösen az elmúlt év folyamán bővült, hiszen Rá- kospalotáról ekkor települt át ide az ország egyetlen gyertyagyára. A tulajdonképpeni üzemeltetés csak ez év elejétől kezdve folyik rendszeresen, Tovább bővül a jövőben az üzem. Az ötéves terv első évében egy extrakeiós üzem és egy nagykapacitású mosóporgyár létesül. Az extrakeiós üzem gépeinek egy része már meg is érkezett, s már kijelölték a mosóporgyár számára a helyiséget is. Most építik a korszerűen berendezett munkás öltözőt és fürdőt is. s így a gyár jelenlegi mintegy 240 dolgozójának ilyenképpen megoldódik a tisztálkodási problémája. Mindezek azt bizonyítják, hogy a vállalat komoly fejlődés előtt áll, s növelni fogja megyénk ipari kapacitását. MAROFKA IMRE: Májusi induló Lobogj, lobogj te büszke május, szárnyalj magasba dalmadár... hasitsd ott fenn az azúrkéket, hirdesd, hirdesd, hogy jön a nyár. Örökszép nyár, mit tűz-tavasz vár a népek testvéri tavasza... melynek minden szirmát óvja pártunk, s ez izmos nagy haza. Május van, és mindenhol vagyunk az emberiség szíve feldobog... keményen védünk, élünk és halunk erő, igazság, csattogjon szárnyatok. Előttünk nincs gát, a munka vezet hisz május a szülőanyánk... zárt sorban minden dolgozóval, előre, édes szép hazánk! A Megyei Építőipari Vállalat legény- szállásán beszélgettünk. Nagyobbrészt fiatalemberek. Az idősebb korosztályt a gondnok, Dalos János bácsi képviselte, köztünk. Szó esett erről is, arról is, többek között a közelgő májusról. A fiúk ugratták egymást a májusfa-ültetóssel. Ekkor közbevágott János bácsi is. — Úh, maguk, fiatalok nem is úgy ültetnek májusfát, mint ahogy azt mi csináltuk régen, fiatalabb koromban. — Természetesen egyéb se kellett a fiatalságnak, azonnal kérlelni kezdtük, hogy meséljen, hogyan ültetett májusfát? Könnyen rálett, s ízes, a szabolcsitól elütő nyelvjárásban kezdte: — Hát akkor még javában legénykedtem, amikor ez az eset történt. A Szombathely melletti Naraj községben laktunk a szüleimmel. Volt ott a faluban egy szép sudaras barna lány, Marikának hívták. Mi tagadás — udvarolgatlam neki. Ahogy közelegett a május, elhatároztam, hogy bizony májusfát állítok az udvarába. Volt három jóbarátom, azok megígérték, hogy segítenek nekem. Nálunk az volt a divat, hogy az erdőből szép nagy, egyenes j fenyőfákat loptunk éjjel, s azt j állítottuk le a lányos ház kapuja elé. De az egérzlen az volt a virtus, hogy a fát úgy kellett ellopni, hogy az erdész ne tudja meg, s a lány se sejthesse, hogy ki ül ette? Szóval elkövetkezett a május elseje. Előtte való este megvár tűk a sötétedést, $ négyen nagy lopakodva aelindultunk a közeli fenyveserdobe. Nagy óvakodva, kis félkész fűrésszel kivágtuk, senki sem látta meg. Szép szál fenyő volt. lehetett vagy huszonöt méter magas. Gyorsan a helyszínen lehantotiuk a kérgét, hogy szép fehér legyen a törzse, ahogy az szokás. Mikor megvoltunk ezzel is, a hatalmas szál fát két cketalyigára tettük, s úgy húztuk be nagy loppal a községbe. A Marikaék háza előtt végigfektettük az árokban addig, mig hazaugrottunk szerszámokért és a fára való díszekért. Perceken bélül ismét találkoztunk, s majd hanyatestünk a meglepetéstől. A fa eltűnt. Míg mi odajártunk egy másik társaság ellopta tőlünk. (Másnap találtuk meg apró darabokra has- gatva. Csak azért lopták el, hogy ne boldoguljunk.) Nem volt mit tenni, mégegy- szer nekivágtunk az erdőnek, megjártuk a kálváriát is, de végre ott voltunk a szép nagy fával Marikáék előtt. Most aztán vigyáztunk is rá, nehogy megint elemeljék tőlünk. Leástuk a szép sudár fenyőt, de modanom sem kel!, hogy előbb szépen feldíszítettük. Piros selyemszalagok. színes kreppapi- rok és egyéb szép díszek kerültek rá, no és egy bütykös bor. Másnap reggel aztán büszkén lépkedtem a faluban, meg voltam győződve arról, hogy senki sem tud semmit az éjszakai ténykedésemről. így aztán nagyon meglepődtem, mikor Marika elmondta, tudja, hogy én ültettem a szép nagy májusfát, sőt még azt is, hogy az elsőnél kegyetlenül megtréfáltak bennünket. Persze, május első napján nagy vetélkedés folyt a falu fiataljai között. Már említettem. hogy a májusfákra egy-egy bütykös bort kötöztünk. Persze a leghegyébe, a vékony ágakra. S nekünk, legényeknek le kellett azt onnan hozni. Aki le tudta venni, az volt az igazi legény Ilyenkor volt nagy netetgélés, ugratás. — Hát szóval így ültettünk mi annakidején májusfát! — No és most nem jön el velünk májusfát ültetni? — pajzánkodott az egyik legény. — Hova gondolnak? Hiszen akkora lányaim vannak, mint maguk. Kinőttem én már abból. Persze, ha fiatalember lennék, azért csak megmutatnám, hogy tudok úgy május*át ültetni, mint maguk! — tréfálkozott János bácsi. Megköszöntük az egykori történetet, s ismét másfelé fordult a szó. Csak búcsúzáskor jegyezte meg a zömök Sanyi: (A teljes neve tilos, mert még elárulnák.) — Azért minket sem kall félteni János bácsi/ Mi is tudjuk, mi az a májusfa! 6 János bácsi májusját ültetett gyomrunk, s minden percet ki kellett használnunk, mert az_is egy fillért jelentett, megünnepeltük május elsejét. így állt meg az ásó és a csákány a rongyos, kitaszított cselédek kezében ezerkilencszáz- harminc május elsején tíz percre tuskószedéskor. Néma tüntetés volt ez ... J-£a valaha Horthyfalvát mondtak és nyomorfalvát - értettek alatta, most, ha Szorgalmatosról emlékszik meg Molnár Sándorné igazgatóasszony, a „leprásek” unokái előtt, akkor már arról a másik faluról is felrajzolja a jövőt, melynek alapjait valóban ezek a szorgalmas emberek vetették meg ezerki- lencszáznegyvenöt után... S ezt a közösséget egyre inkább Jólétfalvának nevezik az emberek ... Közel ezer lelkes már ez a település. A szegényes viskók helyett és mellett egyre több egészséges, szép modern ház épül. Az emberek homlokán kisimultak a ráncok. És hogy szebbé, boldogabbá varázsoljak a holnapjukat, összeszántották a barázdákat is. melyekbe egykor oly sok könnyük hullott. Járdát építettek, 1100 kötetes könyvtáruk van és olvasnak az emberek. Hamarosan kigyullad a fény, s beragyogja a szép uj kultúrházukat... így éli most a változások időszakát az egykori Horthyfalva, s válik Boldogságfal vává, kap tanácskirendeltsé-. get, s biztosít boldogságot, jövőt a felnövekvő nemzedék számára. FARKAS KÁLMÁN.
