Kelet-Magyarország, 1960. május (20. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

Végli Aulai;

A TENGERLÉPÖ

IV agyon is jól tartják azt az em- berek, hogy a baj legritkább dolog, ha egyedül jár. Mert lám, velem U így esett meg, hogy amikor egy nagy bajba belekerültem, nemsokára másik követte.

Azon az Őszön, amikor iskolába készülődtünk, édesanyám egy reggel szépen maga mellé vett. és elindultunk a jánki vásárba, ami minden ősz első szeptemberi csütörtökjén szokott lenni. Azt határozták előző este, hogy mire iskolába kel) menni, nekem lábbeli Szükséges. Nem éppen azért, mintha már a hideg idő beálüa előtt igénybe szoktuk volna venni, de ez egyszer az apám bölcsen akart élni, hogy okos ember nyáron veszi a télire valót!

így esett meg aztán először életemben, hogy nékem idő előtt cipőm lett, amit a megvásárlás után kevélyen a karomra akasztva "büszkén vittem hazaielé, jobbra balra tekiptgetve az utcán, hogy vajon latja-e mindenki, aki arra érdemes.

Mivel, hogy abban az időben, amúgy félig-meddig már kis legénybe voltam, igen sok reményt, fűztem » megvásárolt lábbelihez. Gondoltam — milyen nagy dicsőségemre lesz az nekem, ha majd bejön a csípős idők szaka, aztán reggelenkint az édesanyám feltarisznyáz, indulok az iskolába, kopogva a keményre fagyott rögön — végig a kis utcában. Amúgy minálunk a vásárlás igen nagy ritkaszámba ment, mert egy ilyen kis cipőcskéért 5—6 pengő is szükséges voit, amit 10 napig tartó napszámmal lehetett csak megkeresni nyaranta. Jóvá is hagyatott a vásárlás, csak az merült fel megrovás képperi a cipő iránt, hogy a lábbelinek igen kemény a talpa — ezt édesapám állapította meg — keményebb a kelletnél. Én ezt mindenképpen rosszalólag vettem, mert nem kedveltem soha, ha valaki is böcsmérelte a hozzám tartozót,

JT stc aztán lefekvéskor az édes apám mellé állítottam. Bíz az, úgy néztek ki egymás mellett, mint a királyfi — ha szurtos cseléd mellé állítják. Apámé, amit télen-nyáron hordott a szülém, amióta én visszaemlékeztem, amolyan tengerlépő volt, és avas szalonnabőrrcl kellett kenni, de így ősz elején mi sem igen láttunk belőle — nem csoda hát ha megkeményedett a bakancs a poros rögök örökös dörzsölőjében. Lefekvésig sem tudtam eltelni az új cipő örömével, sőt álmomban sem. Mert azt álmodtam, hogy nagy tengervizek hullámos tetején lépkedtem, de nem az új cipőmmel, hanem az édesapámé volt a lábamon, az enyém meg előttem lebegett a vizen, de megfogni nem tudtam.

Másnap pedig alighogy felkeltem, beledugtam a kezemet a cipőbe, és vittem a rekeszhez, hogy elbüszkélkedjek vele a szomszéd Gézának, aki velem egyidős legényke volt. Ö meg ezidőtájt érdekes szokást vett fel. Reggelire kenyeret adott neki édesanyja enni, de ő meg folytonosan szalonnát kért hozzá. Egyszer aztán úgy tett, mintha mégis c^ak szalonnát enne. Megkapta a kenyeret, fogta a bicskát, és egy darabka fehér lehántott héjú fűzfát fogott a kenyér mellé. Ügy kanyaríntott a bicskával, a fácskát, meg egész a szája elé vitte, csak éppen nem vágott le belőle, és nem tette a fát a szájába. Azt mondta, hogy ez olyan mintha majdnem szalonnát enne az ember. A szomszédok meg kacagták, kacagták szívből, de a szív keservéből. Most ő nevetett rajtam nagy hangosan. hogy micsoda egy balga vagyok én. lábam helyett kezemen viselem a cipőt. Hiába magyaráztam neki, hogy édesapám erősen megtiltotta a lábon való használatát, egészen addig, mígnem hideg lesz.

Nem csoda hát, ha nagy örömül szolgált nekem, hogy abban az esztendőben korán érkeztek a derek, de keményebb fagy nem lett. A sár, amit egész ősszel dagasztottunk, olyan hideg volt már, hogy reggelenként, amikor iskolába igyekeztünk — szinte sütötte a talpunkat. Én álltam erősen, sőt mindig hidegebbre vágytam, hogy mihamarabb birtokomba vehessem a lábbelit, igazi használatra.

|7 gyszer aztán á tanítónk kiadta az

'*_i utasítást.' Holnaptól kezdve mindenki egy darab fát hoz az iskolába, — mivelhogy minálunk a tanterem fűtése ilyen formában volt szokásos.

A fa nem lehetett vékony, és korhadt. Aki mégis valami oknál fogva erre adta volna magát, hoey nem megfelelőt hoz. annak másnap kettővel kellett jelentkezni, de még amellett kellőképpen elő is vették a mulasztót. Hogy az iskolai fűtés is megkezdődött, de különösen nagyapám közbenjárására, én is cipőben mehettem iskolába. Fehér kis tarisznyámmal a hátamon, és egy jókora törzsökdarabbal a kezemben vígan ugráltam végig az utcát, kerülve nemcsak a sárt, de még a vizes tócsákat is, érkezve egyik kis szigetecskéről a másikra.

De az idő valami rosszat akart velem, úgy megindult akkoriban az eső. hogy szinte alig állt. meg egy hétig. Egy sártenger lett az utca a kapunktól egészen a templom dombig. Szinte majd a szárán folyt a víz a cipőmnek, nap. mint nap. Csak az édesapám tengerlépője állta a sarat becsülettel kibírva minden viszontagságot.

Közeledett már a karácsony, amikor egy este a cipő szorgalmas tisztogatása közben valami rettenetes dolog történt velem. Ahogy az öreg késsel húznám ie a talpáról a sarat, hát csak ketté nyílik szépségesen, mint egy karéj kenyér, ha elázik a vízben.

Kapok a másik után, annak meg keresztbe hibázott meg a talpa. Se nézni, se mutatni nem mertem, mert hátha a talpak pusztulása az én hibámnak minősül, mivel gyakorta figyelmeztettek a szülék, hogy kés helyett csutkával dörzsölgessem. Vallomás nélkül indultam másnap az iskolába. De nemcsak a talpak pusztulása miatt gyötrődtem egész napon át. hanem még amiatt is, hogy miért nem fedtem fel a bajt, hátha még elejét lehetett volna venni a teljes megsemmisülésnek.

LIanem aztán délbe már igazán nem is volt erre szükség.

Egyedül a kerten mentem hazafelé, nehogy valamelyik társam meglássa a bajt, aminek tetejében a gúnyt is el kell szenvednem, mivel gyakorta jelentettem ki a társaknak, hogy az én cipőm tovább fog tartani mindegyikénél.

Mire hazaértem a cipőm szinte felcsúszott a bokámig, mert a talpából csak annyi maradt meg körbe, amihez a bőrt illesztették. Ahogy meglátott édesanyám, nem is tudom, hogy sírt-e vagy kacagott, csak jött a szeméből a könny patakokba.

Mert sírni volt miért! De nevetni is! A két kis vászonkapcám csüngött kifelé hátra, mint két elázott mosó, amit minden lépésnél húztam magam után óvatossággal. Megmosta a lábomat édesanyám a fekete vizes sártól, begöngyölte egy nagy száraz ruhába, hogy jaj! csak legalább meg ne fáznék már, csak nehogy valami csúnya betegség lepjen meg még e rettenetes baj után. Apám pedig este a lámpa elé tartva vizsgálta igen szúrós szemmel a megmaradt talp foszlányokat.

Bíz az! Papírból készült, és csak addig tartott, amíg a vizet magába nem szívta.

Én meg édesanyámat féltettem szegényt; hogy hátha apám neki is rosszul szól. mivelhogy mégis csak ő volt a cipő kiválasztója. Vacsora nélkül feküdt le a család. Nem igen aludt el senki, de én meg álmatlanságomban is sokat forgolódtam. tűnődve további sorsomon. Vajon mit határoznak cipőtlenségem felől? Pénz nem volt a háznál egy fia se. A tavasz eljövetele meg tenger hosz- szúnak tűnt még előttünk.

IV,T it is lehet csinálni velem?

Alig egy pár nap múlva északi szél kerekedett, és akkora fagyot hozot'. hogy újnyi nyílások keletkeztek a földben. Csak növekedett a szomorúságom általa. Mert lám, ha talán egy-két héttel elébb jön, bírta volna a papírtalpas lábbeli. A víz tette tönkre. Elmúl!, mielőtt egyszer úgy igazában végig kopogtam volna vele a fagyos utca kémény

rögein. A többiek már a jégén is csúszkálhatnak. Nekem meg szomorúra fordult a sorsom. Mondanom sem kell, ki sem mehettem a házból. Felültem a kis ágyra, ami a konyha tűzhely mellett volt. ott üldögéltem naphosszat. Néha lelógattam a lábamat, vagy végigheveredtem. Édesanyám már az összes poros kalendáriumokat áthordta nekem a szomszédból olvasásra, amit naphosszat böngészgettem unalmamban.

Nem szóltak, hogy mi lesz velem, ér. meg nem kérdeztem.

Nagyon nehezen teltek a napok, különösen, hogy nem sokára leesett az első hó, és egyre több zaj hallott be az utcáról,. amint vidám társaim futkosva versenyeztek a csilingelő szánkókkal végig-hosszig az utcákon. Szinte hírt sem hallottam a világról ebben az időben. Csak néztük egymást édesanyámmal egész nap szomorúan — akmek egyre mélyebbek lettek homlokán a ráncok, ha a fazék fölé hajolt, és félre fordulva az arcába csapott gőz elől, rámszólt: Megfőtt a krumpli leves.

Ne tegyél a tűzre többet! Hátha még hidegebbek is lesznek!

Nem sokkal ezután történt, hogy a szomszédunkba megint eljött az a kislány, aki nyaranta, de néha télen is itt szokott lenni a mi falunkban. Most, hogy ismét megjelent, nagy fordulatot hozott az életembe.

A nyáron, mivelhogy leggyakrab- ban együtt játszottunk, barátság lett köztünk.

Énnekem akkor látása nagy gyönyörűségemre szolgált. Szőke hosszú haja volt, a ‘szeme meg olyan kék, mint a felhőtlen ég, ha nyaranta a legszebben kéklik. Igen természetes hát, hogy ha fogócskát játszottunk, én leginkább ő utána iramodtam, és szívesebben fogtam el, mint bárkit, ha kétszer annyit is kellett szaladnom utána. Amint egyszer éppen a pitvar ajtóban állok, hát az ajtó előtt ment el a csordásnak a lánya, aki hai-madik házban lakott hozzánk. Édesanyám akkor öntötte ki a vizet, hát ez a lány meg jó hangosan csak bekiált az ajtón: Jóska! Szívből szeret Terus! Mivel ezt édesanyám is hallotta, és azt is tudta, hogy kinek . lett mondva, én roppant szégyenkezésbe estem. Belepirultam nemcsak az arcom, de még talán a hátam is, meg egyszeribe olyan melegem lett, hogy égett bele a fülem, nyakam, mindenem. Édesanyám meg mintha nem is hallotta volna, került- fordult a dolga után. Egyre gyakrabban járt eszemben aztán ez a bekiáltás, meg a nyár is, amikor Teruska legtöbbször engemet választott, ha azt játszottuk, hogy

Körben áll egy kislányka,

Lássuk ki lesz a párja.

Megszépültek a napok, ha kinézve az ablakon Teruskát láthattam elmenni a házunk előtt. De annál inkább fogta a szívemet a bánat, ha fogságom szó* morú voltára gondoltam.

Minek is adott az isten telet a szegény emberre, ha cipőt nem adott hozzá? Kcsergésemben aztán egy este megkérdeztem édesapámat: Édesapám mi

lesz már az én lábbelimmel? Csak legalább nekem is lenne egy olyan tengerlépő, mint édesapámnak! Apám letette a kanalat a kezéből, maga elé nyújtotta a lábát, aztán nézte a bakancsának kikopott vörös orrát. Nézte szótlanul. Nem tudott mit mondani. A szótlansága a szívemig szólt, és együtt hallgattunk tovább. Én pedig ebből megértettem, hogy bizony nekem erre a télre nem rendeltek ki két pár cipőt az odafent valók, és mégkevésbé az idelent valók sem! Nem is erősködtem tovább felőle, de a nyugtalanság egyre inkább gyötröt. Mégpedig most már két dologból is! A cipő — de meg kü_ Ionosén Teruska! Nagyon rossz volt rágondolni. hogy mialatt én idebent gyötrődöm, ő azala't mással íogócskázik a égen. Csak legalább néha mehetnék ki — gondoltam aztán. Szigonyommal JV-rekon hajítanám, aki sokat legyeske- ci.k körülötte —'■ akárki legyen az.

ügy idő után aztán megcsendese- dett a tél. szépen sütött a nap. vakított a fehér hó, ha kinéztem az ablakon. Ahogy így nézegetek kifelé vágyakozó szívvel, édesapám érkezett

meg ebédre. Ebéd után, hogy nagyon elfáradt, vagy hogy télidőben mégsem volt olyan kegyetlenül szorgos a napszám, hát ledült egy kicsit a kis ágyra, hogy szu- nyókáljon. A bakancsát meg a tűz mellé tette száradni, mert ugyancsak tele szívta magát hólével a vastag bőre. Ahogy apám alvásban egyre mélyebbeket szívott a levegőből én bennem is egyre mélyebbre fúródott a gondolat, hogy csak egy kicsit juthatnék ki a szabadba, ha akármilyen rövid időre is.

Kaptam, fogtam magam, felrántottam a lábamra az édesapám tengerlépőjét, hónom alá a szigonyt, korcsolyát, usgyé neki, óvatosan ki az udvarról egyenesen le a patakra! Meg sem gondoltam, mi lesz, ha édesapám felébred, keresi a bakancsot, hogy dolgozni induljon. A futás nagy nehezemre esett, mert a lábamat, a bokától egészen a lábujjamig meg kellett mereszteni, hogy valami módon tartsam benne magamat. Akármilyen erősen fűztem is be, lépésenként kis hijja volt, hogy majd lemaradt.

Csoportokba verődve voltak társaim

a jégen, és aligha tudott volna valaki nagyobb feltűnést kelteni, mint én, hogy megjelentem. Teruska is ott volt, de nem igyekeztem arra felé. gondoltam, elég ha ő lát, hogy mégsem vesztem el, megvagyok, megnézhet, ha még akar. Amint közelebb értem, nagy hahotával fogadjak idétlen ugrándozésomat.

4 bakancsomat látva még nagyobb volt a röhej, én pedig már azon kezdtem gondolkozni, hogy valaméket. fiilön ütöm szigonyommal elégtételt sze* rezve a gúnyért.

De csak én is beálltam a sorba, siklottam a többi után, ahogy tudtam. Volt a pataknak egy része, ahol mindig erősebb volt a folyás, és gyengébb a jég. Néhánvan közelebb is merészkedtek, de rámenni senki sem mert.

Én pedig szigonyommal arra kormányoztam magamat, egyszeribe megszűnt a gúny, látva mindenki merészségemet.

Valami kegyetlen erőtől hajtva egyre beljebb merészkedtem, gondolva most aztán visszaszerzem a becsületet, nem kacagja többet bakancsomat senki, meg aztán Teruska is meggyőződhet róla, hogy ha akar. érek én annyit, mint bárki, ha a bakancs, ami a lábamon van. nagyobb is a kelletnél.

Ügy hajlott alattam a jég, mintha egy nagy lepedőt fújna a szél hullámosán. Szinte magam sem tudtam már, hogy bírok a tetején maradni. De én egyre csak hajszoltam magam előre.

Egyszer aztán, vagy hogy túl keményet vágtam a jégbe, vagy ott még gyengébb volt, roppant egy nagyot. Szépen elkezdett alattam süllyedni. Én meg másik lábommal a következő táblára léptem, de az sem tartott magán, eldobtam a kezemből a szigonyt, aztán négykézláb próbáltam csúszni egyik jégdarabról a másikra. Rettenetes sikongatást, visítást hallottam a partról, meg láttam is, hogy néhányan futásnak erednek, mintha már alattuk is szakadna. Hiába küszködtem, előbbre nem bírtam jutni, segítségül meg senki sem jött. de ugyan ki is merészkedett volna utánam, mikor már én térdigncl is lentebb voltam a fagyos vízben. Visszafelé nem jöhettem mert a partfelé sodort a víz, ahol s sodrásban egvre mélyebbedett. Lent meg az iszapban alig bírtam lépni, olyan nehéz volt a bakancs.

^hogy így próbálok latolgatni,

k* 'égbeesésemben meg is feledkeztem róla, hogy a lábomat mereszteni kell. Nagyot rántottam magamon, de csak azt éreztem már, hogy a következő lépést bakancs nélkül teszem vneg, mert leragadta a lábamról a sár. Most aztán kit .mentsek? Magamat? Vagy a bakancsot? De hisz menthettem volna én azt, úgy elkapta az ár, hogy nyomát se látta többé senki.

A víz már hónaaljnál is feljebb értés vitt tehetetlenül jókat lökve raitará egy-egy nagyobb jégdarab. Csak arrs emlékszem még, hogy Thurzó Guszti bácsi, a kerülő állt a vízparton égy nagy fejszével a kezében. Aztán zöld lett. előttem nemcsak a víz, de a parti hó és a bokrok, meg minden.

Amikor újra feleszméltem, édesanyám dörzsölgette a lábaimat a ki# ágyon.

Egy nagy könnycsepp esett ki a szeméből az arcomra.

Lám. még sirat is — gondoltam — pedig édesapámat is lábbeli nélkül nagytana ebben a cudar világban.

t