Kelet-Magyarország, 1960. április (20. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-10 / 85. szám
Hogy szivében is új legyen az ember A földekről már eltűntek a mezsgyék — hatalmas egy a végtelen határ, de benn a szívben — mint sistergő emlék — él még a Tegnap s gyakran visszajár, Ott belül bizony vannak még határok, mik nem tűnnek el egy-két nap alatt. A Múlt madara még felettünk szálldos — elhessegetni!- — ez a feladat, hogy kötődjünk már — mint földhöz a fáink —* ízig-vérig eggyé itt a Renddel, szántsuk egybe az ész barázdáit, hogy szívében is új legyen az ember. Szép vagy Szép vagy s egyszerű — mint egy népdal, mint egy kékszemű ibolya, mint egy jóízű gyerekkacaj, mint süldő lányok mosolya. Szép vagy s egyszerű — mint az élet, mely felém szemedből integet s szívedhez köti szerelem-szállal egyre jobban a szívemet, — KRECSMÁRI LÁSZLÓ — Süt a pék A lisztet vízzel kavarják, jobbra-balra megforgatják; Ide-oda dobálgatják a nyers tésztát, úgy dagasztják a pékek, a pékek, míg jó nem lesz kenyérnek, Majd amikor kiszaggatják, még utána kelni hagyják, És ha befűl a kemence, a kelt tésztát úgy teszik be a pékek, a pékek, kik szorgosak, mint a méhek. Sül a kenyér, sütemény, talpon a sok péklegény. Sürög-forog, mint a hangya. Barnul már a kenyér héja, A kenyérbél óh, be szép! Süt a pék, Süt a pék, SIKOLYA KÁROLY. néz feléje, de a legtöbb elégedett arccal várakozik. Harmadnap reggel Veronka nem jött iskolába. — Mi történt Veronkával? Ki tud róla? A gyermekek egymásra néznek. Mindegyik a másiktól várja a választ. Az osztályban néma csend. Nekem felrémlik Veronka tegnapi tekintete s valami nyugtalanság fog el. Kilenc órai tízpercben az egyik gyerek lélekszakadva lohol be a terembe. — Veronka itt van a kapuban! — újságolja. — Mondd meg neki, hogy jöjjön be azonnal! Egy perc múlva jön a küldönc — egyedül — Veronka nem akar bejönni, csak sír — jelenti. Most már én indúlok ki Veronikáért. Kézenfogva hozom be a félig megdermedt gyermeket. Odavezetem az asztalhoz. Az osztály szenzációra éhesen figyel. Az egyik gyermek osonva a második pádhoz lopózik, hogy a most következőkből semmit ne mulasszon. — Hol voltál, Veronka? Halk szepegés a válasz. — Mikor jöttél el Otthonról? Miért nem jöttél be? Mitől félsz? — kérdezem sorjában, de minden kérdésem válasz nélkül marad. — Add ide a tarisznyád! A kislány vonakodva bújik ki belőle, s nehezen nyújtja felém. Keresem a kislány füzetét. Nincs benne. — Megint nincs itt a füzeted mondom csendesen. Veronka áll, lehajtott fejjel, szótlanul. Egész lényéről sugárzik a teljes kétségbeesés. Magamhoz vonom s meleg hangon szólok hozzá. — Mondd el kislányom, hogy mi bajod van?! A szelíd hangra felkapja a fejét, de nem válaszol. A szemében mint egy-egy gyémánt, nagy könnycsepp ragyog. A nagy-nagy fájdalmat most is ott látom tekintetén. Nekem is elfátyolozódik a tekintetem, s fejét megsimogatva csendesen mondom: — Eredj a helyedre Veronikám. Egész délelőtt bántott Veronika tekintete. A kislány csendes és szótlan volt. Tízpercben sem mozdult ki a padjából. Látszott, hogy szenved valamiért. Délben, amikor hazaengedtem a gyerekeket, nem mentem be a lakásomba, hanem tovább bandukoltam a megfogyatkozott kis sereg után. Végül már csak ketten maradtunk Veronikával. Megfogtam a kezét. — Hozzátok megyek — kezdtem el a beszélgetést. A kislány most sem szól, de a keze megremeg. — Szeretnék édesanyáddal beszélgetni, mert te nem mondsz el nekem semmit. Erre újra sírvafakad. De már itt .is vagyunk. Belépek a homályos szobába. A kicsi ablakon beszűrődő napsugarak, a tűzhely kiáramló világa vörös kárpittal vonja be a szegényes szoba csupasz falát. Négy kis gyermek, meg az anya szorong benne. LEÁLLÍTOTTA A FESTŐ- ÁLLVÁNYT. Nagyot, mélyet sóhajtott. Most valami óriásit fog alkotni, valami olyasmit visz-a vászonra, ami örök időkre megalapozza hírnevét. Új és ismeretlen volt előtte ez a téma és talán éppen ezért vonzó, sikerrel kecsegtető. Az augusztusi nap még erősen sütött, de az árnyékok már megnyúltak. Itt; a községi bíró udvarán is hosszú árnyéköt vetettek a hatalmas udvart körülvevő jegenyék, de az aszta- gig, a cséplőgépig nem értekei. Pedig a summások ugyancsak jónéven vették volna. A festő még sohasem látott cséplést, most is jó messziről, az árnyékból tanulmányozta, mielőtt munkához látott volna. Csodálkozó gyermeksereg vette körül, kíváncsian várták, lesték, mi kerül a kifeseített vászonra. KELLEMESEN, ÜTEMESEN ZÜGOTT A GÉP, az ember fül után is megállapíthatta pontosan, mikor nyel el egy-egy kévét. A zúgás azonban már kissé megszűrve, tompítva jutott el ide. A gépész kissé távolabb babrált valamin, de időnként, amikor gyanúsan „beszélt” a gép, hirtelen felugrott, odaszaladt megnézni, mi a baj, gztán megint visszament, babrált tovább. A zsákhordók félmoZte- lenre vetkőzve hordták a nagy, vaskos „magyar” zsákokban a terményt a magtárba. Visszafelé üresen, könnyedén, sokszor szaladva mentek. Az asztagnak már a derekán jártak. Két férfi adogatta a kévét, az egyik a dobra adogatta közvetlenül, a másik az ő keze alá hordta össze. Sokszor azért nem győzte hordani és ilyenkor Valami kiabálás hallatszott fentről. A dobon két piros ruhás lány vágta a kévét és adogatta az etetőnek, felváltva. A „törek- lyuknál” szintén lányok voltak. Egy lepedő két szélére rudat erősítettek és abban hordták a törekesbe a gép alól kikapart töreket. Hátul, az elevátor mögött már alig látszott egy-két ember. Egy ember elszedte a lehulló szalmát, egy másik továbbadta. ÉRDEKES. SZÍNES LÁTVÁNYT nyújtott a festőnek. Szép is volt az aranyszínű „élet”, az emberek napbarnított bőre, a lányok tarka ruhája, sőt még a „zenei aláfestés” is egészen kellemesnek hatott, így messziről... Már jóideje dolgozott, amikor a mindig magabiztos színkeverő érzéke cserbenhagyta. Tétován járt a keze a festékek közt, de megállapodni nem tudott sehol. Figyelmét a törek- hordásra összpontosította. Ügy látta, sűrű ködfelhő homályo- sítja el az egész „törek-lyukat”. Az alakokat csak homályosan lehetett kivenni. Egyébként szürke, piszokszínű fátyolt viselt minden. — Tisztán kell látnom a tárgyak eredeti színét, anélkül nem mehetek tovább. Már indult is. Ahogy közeledett, úgy erősödött a gép zúgása és vált egyre disszonánsa b- bá, izgatóbbá, holott az imént még jólesően duruzsolt. Zsákhordók hatalmas teherrel mentek el mellette, de valahogy ezek mások voltak, mint akiket ő távolabbról látott. Nem nagyon ficánkoltak, mint ahogy távolabbról látszott, legfeljebb akkor fogták fürgébbre lépteiket, ha már nagyon követelték őket a mázsánál a felgyülemlett zsákok miatt. Arcukon, egész felső testükön patakokban folyt az izzadtság, hajuk csapzottan a szemükbe lógott, nehezen fújtattak, nyögtek a zsákok • alatt, egyiknek mély vércsíkok szántottak végig a vállán. A GÉPÉSZ MÉG MINDIG BABRÁLT, de a festő — bár most már mellette volt — csak annyit látott, hogy valamilyen alkatrésszel küszködik, a legszívesebben a földhöz csapná már, olyan ideges. Közben izgatottan figyeli a gépet, mikor áll le. A törekesekhez ért. Befogta orrát, száját, de nem sokáig bírta. Annál nagyobbat, mélyebbet lélegzett aztán a sűrű porral telített, fullasztó levegőből. A két törekhordó lány még szerencsés helyzetben volt, mert amikor vitték a rakományt. nem voltak olyan nagy porban. Hanem a gépné' álló fiatal asszonyka bizony nagyon- sokat nyelhetett. Ö nem jöhetett e’ egy percre sem, mert ha nem kaparja állandóan a töreket, eldugul a gép. A két lány megrakodott — ügyet sem Vetve a fiatal asszonyra — és elment. Szegény asszonyka csak kaparta a töreket, jól beidegzett mozdulatokkal, fásultan, mint ahogy a gályarabok eveztek. Hanem egyszer hirtelen abbahagyja, a gyomrához, kerek hasához kap, arca, ez a maszatos, izzadt arc eltorzul a fájdalomtól. Nem, nem lehet ott hagyni, mert megreked a törek... Kaparja tovább, de csak kaparná, a gereblye kiesik kezéből, maga pedig a kikapart törek-ku- pacba zuhan. Görcsös rángatózások közepette kiabál segítségért. Néhányan odarohannak segíteni, de a gép nem áll meg, a munka folyik tovább. A FESTŐ MOST MÁR MEGLÁTTA az eredeti színeket, az összhatásukban. Visszament megkezdett munkájához. Ránézett a ragyogó napsütéstől megvilágított, kibontakozó vidám szérüskertre, a kedélyesen csé- pelgető alakokra. Vihar dúlt leikében. Keze remegett, ahogy levette képét az állványról, de aztán kíméletlen, határozott mozdulatokkal ízekre tépte. Kínai folyóirat az amerikai néger iroda,ómról A „Világirodalom” című kínai folyóirat egy teljes számát az amerikai négerek irodalmának szentelte. A különkiadás kozol egy fejezetet John O. Killens „Város a keresztúton” című művéből, továbbá közli Langston Hughes és Countee Cullen verseit kínai fordításban. Sxíuházi együttesek és zenekarok Csehszlovák iáim ii A 13,5 millió lakosú Csehszlovákiában 15 állandó operatársulat, 10 opeixit és 8 balett társulat működik. Az országban 15 szimfonikus zenekar, 30 Kamarazene együttes és számos más hivatásos zenekar hangversenyezik. A színházi együttesek és zenekarok valamennyien állami támogatást elveznek, számos zenekar, — így pl, a Cseh Filharmonikusok, a Cseh- kórus, a Smetena kvartett és a Cseh Nonett együttes nemzetközi hírnévnek örvend. A csehszlovák közönség zenekultúrájára jellemző, hogy a fő idényben Prágában gyakran három hangversenyt is rendeznek egy napon. Jöttömre letörölgetik az asztalt, meg a széket. — Tessék helyet foglalni, tanító úr! Várakozva néz rám. Veronka ezalatt leteszi a tarisznyáját és kioson a szobából. — Sok szép csemetéje van, Baranyiné, — kezdem el a beszélgetést. Hála istennek, van nekem öt. Csak nagyon szegények vagyunk. En már nem bírom a munkát. Legnagyobb a Veronika. Az sincs még tíz éves. Bizony nem sokat tud még segíteni rajtam. — Éppen róla akarok egy kicsit kérdezősködni — vágom el a szokott panaszáradatot. — Csak nem csinált valami rosszat? — Nem éppen, de szeretném tudni, hogy milyen itthon? Hogyan viselkedik? Mit csinál, ha hazajön az iskolából? Szokott-e tanulni?, — Jaj, tanító úr, az a bajom, hogy sokat is tanul. Bár nagyon jószívű és segít is nekem, ha látja, hogy nem bírom a munkát, de máskor mindig a könyve mellett ül, vagy firkál. Any- nyi füzetet teleír, hogy nem győzöm pénzzel. Tegnap is kikapott miatta, mert most megint valami irkáért zaklat folyton. Tetszik tudni, nincs napszám, hát nincs pénz se. Tegnap megtojt az egyik tyúkom, hát erővel irkát akart venni a tojáson. Nem adhattam neki, mert nem volt a háznál egy csepp só, se köménymag. Az emberem most az erdőre jár ducskózni harmadában, így hát megvan a tüzelőnk, de, hogy ez az istenverte hideg meg ne vegye, hát kell egy kis meleg a gyomrába, ha elindul. Mondom: Veronkám vidd el ezt a tojást Darvashoz és vágy egy kis sót, köménymagot, meg ami tejel még adnak. Mert itt ez a legkisebb csak háromhónapos, s nekem meg nincs tejem. Ennek még nem dughatok kenyeret a szájába. Kell néhány fillér a tejre is néha. Erre Veronka sírni kezd, hogy ő kikap az iskolában, ha nem lesz neki irkája. Az apja megmérgeskedett, oszt jó' rávert. Pedig nem rossz gyerek. A napokban még meg is kacagtuk. Azt mondja nekem: Te édes, te mért nem szoptatod a kis Bélát, mint Erzsi né- ném? Mondok: Nincs tejem, jányom. Próbáljuk meg, hátha van nekem, s már gombolja is a kis ruháját. Még az apja is nevette. De hova lett ez a gyerek? Hol vagy, Veronka? Biztosan már megint a tyúkot lesi, mert megígértem, hogy a legközelebbi tojásból irkát is vehet. Eredj csak Sanyi, hidd be Verőnkét, mert megfázik. A kis copfos félénken tipegett be a szobába. — No. megtojt-e a tyúkocs- ka — kérdem. — Nem — feleli bánatosan. — Nem baj Veronkám! Itt van négy fillér, t'égy Darvas bácsitól irkát és írd meg a leckét. Máskor pedig ne szégyelld bevallani, ha nincs irkád. Megsimogattam mosolygósra gyűlt arcát, s még hozzátettem: Holnaptól ismét te vagy a vigyázó! REBI FERENC. 7
