Kelet-Magyarország, 1960. április (20. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
(Júiuífafauul 1 1917-ben Szabadkára állítottak be a menekülők. Közöttük egy 14 éves kisfiúi az édesanyjával. Egy szerb orvoshoz kerültek elszállásolásra, aki jói beszélt magyarul is. Az orvosnak rossz gyermekei voltak. A magyar fiú, hogy csendesítse a zajongást, pavírt, ceruzát vett elő és rajzolt. Rajzolt mindenfélét, ami csak eszébe jutott. S az orvos kinézett, ugyan mi történt a gyermekei- vei, hogy olyan néma csendben kustorognak? Aztán meglátta a rajzokat é* mind többet gyönyörködött bennük. A fiúnak rajzolnia, kellett, nemcsak a gyerekeknek, hanem az orvosnak is. Festéket kapott és ígéretet, hogy később akadémiára járatja, mintha saját gyermeke lenne. Csak maradjon ott. Dehát maradhat et gyermek az édesanyjától? Maradhat el apjától, aki ugyan messzi szörnyűségek között szenved, lőnek rá és 6 is 16 másokra, de visz- szájon'Mert hitte, hogy visszajön. Ismét hazakerültek. Kimaradt az orvos, a festék, a kecsegtető jövő. S kezdődött s mim ka, már a gyermeknek. «» Fastrr&ntiek a falon. No. nem remekművek, de kedvesek c szemnek. Jobbak is lehetnének, ha a mÜBOzetö több gondot és időt fordítana rájuk, csakhogy .. az idő elrepül, sokat kelleti tanulni a villanyszerelőnek, amíg idáig jutott a vállalatnál. Szakkönyvek sokasága, vizsgák és a nehéz gyakorlat — ez az elmúlt tizenöt esztendő. De közben már üzemvezetőjét helyettesítette hosszú hónapokig. Aztán jött a szomorú idő... felesége halála. Hosszú út volt. Igen, hosszú. De életereje megmaradt. Ismét megházasodott. Fia most nősül, készül az esküvőre, ajándék, segítség... Mögötte újítások, sikeresek és sikertelenek. Felfedezte a homokot is, amelyben „vas” van. Csakhogy kevesebb, mintsem érdemes lenne foglalkozni vele. De ha több leit volna benne az érctartalom ? Ma már csak mosolyog. És dolgozik. És járja a határt, az építkezések vonalát, s közben nézi a tájat; de szép! De jó lenne végre, sok szabadidővel nekiülni egy vászonnak ott kint, a termőföldeken. :t Ennyi lenve a történet. De ahogy néztevr, öt. az asztal másik oldalán, szeme alatt a lova- Ic.O^í h^rcí^rl 'í 1r.'i+ fi/.7 tató tekintetét elkapta pillantásom. aztán kezét, erős ujjait, amelyek oly sokat dolgoztak kemény szerszámokkal ifjabb korában, tudtam, hogy nem is ezek voltak fontosak. A történet tulajdonképpeni váza. Nem. A lélek, amely gyúródott, formálódott az idővel, a lemondással, aztán erősödött az utolsó tizenöt esztendő alatt. Amely megbecsülést hozott, nyugalmat, biztos megélhetést, művezetői rangot, lakást, és szép célokat. Láttam kintről, az utcáról, amint a langyos tavaszban, a nyitott. ablak mellett asztala fölé hajol, s bár kíséri a hétköznapok apró gondserege, energikusan végzi feladatát. . És láttam kint a földeken, amint a hosszú nagyfeszültségű vezetékiről a távoli tanyákra, szövetkezeti földekre siklik pillantása. De jó is lenne ecsettel... de majd! Hiszen négy év múlva nyugdíj várja. Pihenés és festék. Meg az unokák. Hiszen a Iá nya férjnél, másik gyermeke, a fia most esküszik. A kisebb fiú is húsz esztendős lesz akkorára. Mindegyik tanult. Idősebbik fia technikus. Apja fia, hiába. Tizenöt év alkotásai Üj városnegyed Nyíregyházán. Hammel József felvétele. Dicséret a lelkes gimnazista lányoknak A nyíregyházi Kölcsey leány- gimnázium tanulói a közelmúltban felajánlották, hogy április 4 tiszteletére a belvárosban lévő Sztálin-park szegélyére virágágyakat ásnak, azokat beültetik. Az adott szót tett követte, és az ünnep előtt két nappal befejez- ■ ték a virágágyak ásását. Most már csak a parkosítás van hátra, s a tanuló lányok ígéretet; tettek, hogy a virágágyak felett \ védnökséget vállalnak. I 4 — Magamért harcolni nem tudok — mondta szerény mosollyal. De harcolt érte. mint minden dolgozó emberért a tizenöt év. ■ Sikerrel. 5 Képek a falon. Barna színek a régiek, sötétele, komorak, mint az a harcoló, önmarcangoló kor. amelyből kiemelkedett a derült lélek. És a legutóbbi egy világos, élénk, friss színekkel lesieti szőlőrésziéi. Maga a bizakodás, a jókedvű remény. Mind erőteljes, kicsit nyers, de kemény kezek, munkás akarat festette. Nem az a sovány, sáppadt gyerek, akiről az orvos azt jósolta, hogy testvérei után pusztul. Igaz, hogy csak azért maradt életben, mert apja hegyes vidékre költözött gyermekével, s bányában dolgozott, hogy fia életét el ne lobbantsa a leve- gőtlenség. Azt a fiút keresem most benne, a fekete hajú, bajuszos művezetőben, energikus vonásaiban. Es meg is találom. A szemében. A pillantásó,ban, ahogy szereti az életet, ahogy vágyakozik, ahogy igyekszik a ma feladataival mindig a holnapért, és egyre csak a holnapokért. Sípos Bandi bácsi ő Kisvárdán, aki nem ismerné. SB. Hanimo j anW I» /«tel«. Tipikus történet Nincs benne semmi rendkívüli, egyszerűsége az, ami magával ragad, mert a mi eseteink már ilyenek. Tipikus, hogy a hajdani cselédember tanácselnökként, szövetkezeti vezetőként irányítja a falut, s tipikus, hegy ezek gyermekei ezer számra lettek orvosok, padagó- gusok, agronómusok, mérnökök, s ott vannak mindenütt, ahoi az új életet formájuk. Nekünk így jó. Történetünk bőse, cs. Nagy Gyula, alacsony, szőke, kékszemű, huszonnyolcéves fiatalember. Ahogy nézegetem vékony, bőrbekecsbe bújtatott alakját, semmi rendkívülit nem találok rajta. Ülünk egy frissen döntött nyárfarönkön, s ahogy a tavaszi eső vájta kis erecskékben csörgedezik a víz, úgy eregeti ő is könnyedén, fia- talpn a szavakat. Érzik rajta, h :gy trián először foglalja így össze élete történetét. — Apám tízholdas paraszt volt, s mi négyen testvérek. Szüléimét az élet bölccsé nevelte. Nagyapám és apám az első világháború után döbbentek rá az igazságra. Nagyon sok igazságra... így neveltek minket... — És hogy milyen mélyen gyökerezett édesapámban az az élmény, amit a fiatal Szovjet— Oroszországban tapasztalt, akkor döbbentem rá igazán, amikor középparaszt létére 1949- ben az elsők között lépett be a tiszalöki Rákóczi.— most Petőfi — Termelőszövetkezetbe. — Nekem elég volt — mondogatta édesapám. — Nagy a család, kevés a föld ahhoz, hogy szárnyra eresszelek benneteket. Árendába. harmadosba nem megyünk. Ha megértjük egymást, nem lehet rossz. És nem tévedett...- Kposz-tilkúr lettem a szövetkezetben és tagja az ifjúsági brigádnak. Leszámítva » szokatlan kezdetet, Viszokai Pista, a brigádvezetőnk — most a gépállomás párttitkára — tudná elmondani, micsoda csiszolódóson estünk át mi fiatalok azokban az években. •---JÓ apámtól örököltem « természet szeretetét. Felfigyeltek az érdeklődésemre, s ötven- ben kéthetes „Micsurin-kert"- vezetői tanfolyamra küldtek, Pestre. Tudja, így visszagondolva erre a tanfolyamra, arra, hogy abban az időben mennyi megszólalásba ütköztek az ilyen kezdeményezések, az egész nem tűnik nagynak. Mégis, ez volt az én első igazi, új iskolám. Még ebben az esztendőben hathónapos elnökképző iskolára is elküldték. Utána tovább dolgoztam a brigádban. — Ml* élek. mindig emlékezetes marad számomra a következő év tavaszán megtartott közgyűlés. Vámosi Jóska bácsi volt akkor az elnökünk. Feszegetni kezdte, hogy nem marad ez a szövetkezet mindig ilyen kicsi. Szakember kell ehhez, magunk közül való. Csak később tudtam meg, hogy édesapámmá' cinkosan összebeszéltek, s engem egyetemre javasoltak. Képzelheti, micsoda pácban voltam. Egyetemre menni a téeszből, érettségi nélkül, előtanulmányok nélkül. Az egyetem mégse kéthetes tanfolyam. De a becsvágy is ott volt a másik oldalról: Eddig nem volt módomban, még- csak gondolni se nagyon mertem rá, hogy felső iskolán tanuljak. Most meg, itt van az alkalom. — Belevágtam. — Igenáin ■ De az öregem közben visszaretiráit. „Okosodnál, okosodnál — mondogatta — de eggyel kevesebb lesz itthon a ' kenyérkereső”. Végül mégis beleegyezett. Szakérettségit tettem, úgy kerültem eve „Agrárra”. Mit mondjak? Nem volt könnyű. Számtalaa éjszakámba került míg behoztam az „igazi” érettségisek előnyét. Akartam nagyon. Sikerült. — így lettem én, egyszerű téesz tagból falusi értelmiségi. — Nem, nem! látom, arra vár — mondja nevetve —, hegy befejezésként, jó befejezésként az derüljön ki, hogy az egyetem elvégzése után visszakerültem a falumba, a mi szövetkezel ünk- höz. Ugye meglepődik? Nem így történt. Ide, Tiszavasváriba helyeztek mezőgazdasági felügye_ lőnek. (Nem is volt rossz, mert itt ismerkedtem meg a feleségemmel.) Aztán járási téesz- szervező lettem. Nem sokáig. Tavaly nyáron — bár a tanári diploma megszerzésével is kecsegtettek — eljöttem ide. az Űj Idő Tsz-be. Piroska, a feleségem, aki tanítónő, ugyancsak jobban szerette volna a „tisztább” tanári pályát, de én a barázdák közé vágytam... — Téved, ha azt hiszi, hogy „a magas tudományommal” — mint itt mondták sokra vittem. Hiába voltam csak a szomszéd községből és közülük való — nagyon kevés volt a hitelem. Azzal kezdtem, amit már tizenkét-tizenhárom éves koromban megtanultam; kaszáltam, markot szedtem, zsákoltam a többiekkel. Ezzel szereztem meg előttük az emberséget — így lettem elismert gazda. — Ennyi a? egész. — Na, elárulok még valamit, de tegye el már azt a ceruzát, amit mondok, az nem tartozik a történethez. Tudja, családi ügy. — Májusban várjuk a..., szóval várjuk a fiúnkat.., Mert az lesz, fiút szeretnénk... De, ne.... igazán, erről ne írjon semmit. Samu András. «