Kelet-Magyarország, 1960. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

A Ml KIS VÁROSUNK Jegyxet a Csokonai Színház előadásáról MINTHA VALAMI SZÉLES- SODRU REGÉNY lapjait haj­togatná az ügyeskezű rendező, úgy bukkanna^ elő a színpadon az amerikai kisváros hétköz­napjainak apró eseményei, alakjai. Igen, erről a kisvá­rosról mindent tudnunk kell, még azt is. mennyi csapadék hullik, mennyi a halálozási és születési arányszám, hány üveg tejet kér az orvos fejesége a tejesembertől, és nem verte le a szél a szerkesztő kiskertjében a napraforgókat? Tudnunk kell, hogy az orgonista részeges, és ott fent, a dombtetőn, a temető­ben pihenni jó dolog, mert nagy darab ég van felette. Tudnunk kell az orvos fiának és az új­ságszerkesztő leányának egysze­rű történetét, házasságát, és a fiatal asszony halálát. Tudnunk kell, hogy ebben a kisvárosban soha sem történik semmi külö­nös, csak születnek és halnak az emberek, hosszú láncban. Nem történik semmi különös. Semmi? De igen! Nagyon fontos do­log történik itt! Az emberek nem élnek. NEM ÉLNEK, CSAK VEGE­TÁLNAK, mint a növények, reggel felkelnek, napjában há­romszor esznek, este fekszenek, szeretnek és unatkoznak, és vajmi keveset tudnak egymás­ról, és vajmi keveset törődnek egymással. Ügy, ahogy hasonló kisvárosokban az szokott volt, az 1900-as évek táján, Amerikában, de általános vonásait tekintve másutt is, a világon. Kultúra? — ütközik meg a szerkesztő a hozzá intézett kérdésen. Na, igen. Egy-egy szavalat, egy-egy templomi kórus. Dohát nem is hiányzik. Van ember, aki fel tudja fog­ni az egész életét? — kérdezi Emily szavaival Thornton Wil­der, az író. S felel rá a rende­ző személyében, valahogy így: Szentek és költők...néha. — Az írótól nem lehet várni többet, nem lehet várni az eléggé éles ítélet után, hogy megmutatná * kivezető utat Mert nem mu­tat ilyet Thornton Wilder. Az életet felfogni a maga egészében szerinte nem lehet, erre csak szent vagy költő képes, de az is csak néha. Nincs igaza, eb­ben nincs igaza, ez csak tetsze­tős, de teljesen hamis szólam. Dehát a kész művel nem vi­tázhatunk,- és el kell fogadnunk jószándékát, mert az van. Fel­ébreszteni az emberi felelőssé­get a visszavonhatatlanul elro­hanó emberi életért. Felébresz­teni a lelkiismeretet egymás iránt. Megmutatni, hogy meny­nyire felszínes, tartalmatlan a kispolgári élet, mennyire tudat nélküli, mennyire embertelen. Tartalmat adni életünknek! Okos, nagyszerű célokat! Egy­másért élni, emberek! A közös dolgokért, értve, tisztelve, sze­retve egymást. Milyen élő, em­beri, bölcs és megértó a rendező, aki elénk állítja „kisvárosát”. DRÁMA? NINCS BENNE SZOROS, robbanásig feszülő cse. lekmény. És mégis dráma. Egyi­ke azoknak a „formabontó” da­raboknak, amelyekben a tarta­lom szoros egységben van a for­mával. Hogy nem unalmas a narrátor szerepeltetése sem, er­re megválaszolt a siker, a vas­taps. Régen láttunk ilyen művészi gonddal megformált előadást. A Debreceni Csokonai Színház tár­sulata néhány gyengébb — fő­ként rossz darabválasztás miatt gyengébb — produkció után most ismét kivívta a teljes el­ismerést. Tehetség — kitűnő rendezés —- igényes színpadi fe­gyelem — jó ezeket a monda­tokat leírni, mert olyan kevés­szer van rá alkalom egy év alatt is, Nyíregyházán. SZÁSZ KÁROLY RENDEZTE A DARABOT. Felfogása telje- , sen fedi a mű kívánságait. Dísz­let nélküli színpad mindig is nehéz feladatot ró a rendezőre, s a játék tempójának szagga­tottsága sok buktatóra ad okot. A játék alkalmával sem űrt, sem kényelmetlen pillanatokat nem éreztünk, s ennél nagyobb bizonyságát nem kell keresnünk a kiváló rendezésnek. Az egyes jellemek nagyszerűen illettek a , cselekményhez, felcsillant a hu- j mór, és komor színekkel a tra­gédia, minden a helyén. MESTER ATTILA: ERŰ El VASÚT Öreg hegyek közt fut, kapaszkodik, Pár kocsival, a füstös kisvonat, Koppan a váltó, s duruzsol a sín, A pajkos kölyök-kerekek alatt. Bólint a tölgyfa, ás a sziklafal Szigorú arcán kis mosoly derül, Míg nézik, — hiszen játék az egész. Hogy törtet, s prüszköl, rendületlenül Fut a vonat, s én arra gondolok. Nincs végtelen, csak erős akarat. Az ember is így küzd, kapaszkodik, S így hódít egyre büszke csúcsokat. hi esi dal Bángyörgyi Károly „rendező”-) jéről kell elsősorban szólnunk, ha a szereplőket vesszük sorra. A rendező — a mesélő —, maga is színpadi szerep. Talán maga az író, aki ironikus, de soha­sem cinikus, elítélő, de mindig megbocsátó, megértő, de nem krokodilkönnyeket hullató egyéniségével, szavaival irányít­ja a cselekményt. Bángyörgyi Károly mértéktartóan, nagy rá­termettséggel alakította ezt a szerepet. j KITŰNŐ VOLT AZ ÜJSÄG- ! SZERKESZTŐ FIGURÁJA. Nem I csak megírva volt az egyik leg- j jobb szerep, de jelmezével is, és Tándor Lajos páratlan hű­ségű játékával. A díszletnélküli színpadon, amely eleve hangsú­lyozza, hogy ez csak színpad, játék, S nem élet, olyan illúziót keltett Tándor Lajos, amely rit­kán történik színpadokon. Szabó Ildikó tehetsége talán most bontakozott ki igazán. Emily-je sokszínű, kedves, gye­rekes és mély gondolkodású kis­lány, aki átéli az öröm csúcsait és a fájdalom legvadabb mé­lyeit is. Dégi István méltó part­nere. Gyorsan és hitelesen vált át egyik érzelmi magaslatról a másikra. Mindkettőjüket szí­vünkbe zárjuk már az első per­cekben, és szorongunk értük a legvidámabb pillanatokban is, mert érezzük, tudjuk, Grower’s Comers, a kisváros légkörében nem lehetnek boldogok. Papp István az orvos töpren­gő, sokatlátó, de elfásult alak­jában, Üjvárossy Katalin a fe­lesége szerepkörében nyújtanak emlékezetes alakítást. Szabó Ibolya Emily édesanyjaként a’ templomi jelenetben döbbent meg mélyen átélt, borzongatóan hiteles játékával. Hosszú lenne szólni a töb- j biekről is. Álljon itt helyette j egyetlen sor: semmi sem „hűl- j lőtt ki” az előadásból, nagyon j jó volt, nagyon szép volt. Emlékezünk rá. SB. ! /míékezti a nyárra Lepkét kergető tiú Mezítláb, egy szál klottnadrágban fut lihegve, öt-hat éves a gyerkőc. Sunyítva bókol gázolt fűcsomók ijedt családja, s percre rá ismét emelt fővel 611 mind. A két kis talp lohol csak egyre, űzve pávaszem vitorláját, a sárgával kivarrt, tűzlánggal hímzett szárnyakat. Már-már markában érzi, ám hiába, mert a lepke cselben nem szegény, s könnyed balettet lejtve száll, szökik tovább. Azért is! Daccal, szikrázó szemmel, eséstől horzsolt térdet, sajgó orrt nem bánva trappot a fiú. Ez már nem kergetősdi. Hajsza, elszánt harc. Hurrá! Megvan! A nagy vadász testét győzelmi mámor járja, forró láz, méz, ópium... Az ernyedt ujjak rossz börtönőrök, s lám, a rab szökni tud! Nem, a fiú nem sír, eszébe sincs, ül csendben és egy szöcskére figyel <,, Gyüm ölesszedő Kendője karton, s oly piros, mint mély barázdák közt nőtt kis pipacs. Lángol, akár a forró nyári napkorong, vagy fülbe súgott halk szerelmes szó. Arcán tizenhat év rózsája ég, s két tiszta szem. Más nem csodálta, csak fésülködéskor a szárnyas tükör. Amint magasba nyúl, keblén, piciny halmok, ruhája megfeszül. Feljebb! Még feljebb! Ujjat éri már, így jó. Ott egy másik szem bújik! Karja most ismét zsákmányra éhes, az ízlelt új győzelemre ajka dalt fakaszt. Víg nóta száll a fák között, frissen, bátran, miként a fürge ujj mozog. Boldog lehetsz, te ág, mert tarthatod, örülj, barackszem, mert bőréhez érsz! Milyen szerencsés^ is leszel, te nagy darab legény, kit még nem ismer ő, de pár év múlva asszonyodként főz, mos rád és csókját osztja meg veled! FAZEKAS TIBORC Ványi Jóska stafirungja Gondoltam rád egyszer, Tudtam, messze voltál, Gqndoltam rád kétszer, S Te is rám gondoltál. Gondoltam rád tízszer, Hogy veled léheések, Gondoltam rád százszor, S így szerettelek meg. Az öreg Birtoknak remegett a nagy, lelógó bajusza. Idege­sen tett-vett az ólban. S akko­rát csapott a villával az egyik borzas tinó esánkiára, hogy a szerencsétlen a jászolnak ug­rott. Birtokot ez se nyugtatta meg. Szemét az ajtó fölé akasz­tott, kormos üvegű lámpára ve­tette. s látta, hogy az már alig tud birkózni a kintről beszivár­gó reggeli világossággal. — Az annya keserves istenit ennek a büdös kölyöknek — tört ki az öregből a benne lé­vő bosszúság. — Na, várjál, te. taknyos, adok én majd neked, éccakázást — gondolta, és meg­rázta csontos öklét. Ványi Jóska, éppen abban az időben, amikor az öreg olyan nagyon fenekedett. dünnybgve. nyöszörögve forgolódott otthon a priccsen. A fejétől ebrm.sza- tolt párnát gyűrkölíe a karjá­val és álmában értelmetlenül motyogott. Az este bál volt. Jóska haj­nali háromig maradt. J.'l érez­te magát. Ott volt Kertész Ir­ma is. Hót avval. Mert micso­da egy lány az?! Mikor kato­nának ment, meg se ismerte, rá se nézett. CsUri, gondolta. Most meg? Csakúgy kapkodták volna a fiúk az este. De csak volna, mert Jóskának jutott a legtöbb mosoly, a legtöbb tánc. Izzadtra táncolta magát. Mit bánta ő, amikor észrevétlenül oda-oda hajolhatott a lány fe­jéhez, s azok a göndörködő huncutkák... Jaj! De csiklandoz­ták az arcát. Meg olyan jó sza­ga, igazi asszonyszaga volt an­nak az Irmának, ahogy kipi­rultam nevetve ringott a kar­ján. Jóska egészen beleveszett. Egész éjjel eszébe se jutott az öreg Birlók. A keresztapja. Pedig az este kétszer is fülébe rágta az öreg: — Jó.-.ka, fiam. Reggel ötkor itt legyet. Sok a munka. Ügy hét óra tájban, amikor a disznókat, tyúkokat megetet­te, bejött az anvja. Látta, hogy Jóska összeforgatva magát a pokrócban, még mindig alszik. — Szűzmáriám! — kapott a fejéhez. — Hát ez még min­dig itt döglik? Jajj, jajj. Tönk­re teszi ez a fiú az életemet. Csak még az apja élne, majd megtanítaná kesztyűbe dudálni. Ványiék két hónapja léptek a csoportba. Láttak, megy az egész falu. ők meg mit kezde­nének azon a hat holdon? Ket- tecskén? Meg a koma, Birtok is bíztatta őket: — Jöjjenek komaasszony. Mi jobban .vrtuk 'olna még a gyerekekkel, de nincs annak sok értelme... Én vállalom majd a jószágot. Biz­tos nekem adják, mert az ura­dalomba’ mindig azt csináltam. Oszt ha Jóska úgy akarja, jö­het hozzám, majd kicsináljuk. Vállalhatja. Nem selyemágyba' született... Jóska derekasan munkához is látott. Jól jött az ő ereje ez öreg tapasztalatához. Nem is volt rá semmi panasz. Szé­pen gyűlt az egysége. Ei is ha­tározták, hogy az anyja, asit lehúzott az évek. meg a gond súlya, ne is törje magát anv- nyira. Neveljen otthon csirké­ket, hizlaljon disznót. így s jo lesz. De most... Ványiné kicsit megrémült, annyit hailott mostanában a fegyelemről, meg hogy aki el­marad, azt megbüntetik. Nem tudott ő még az ilyenekben eligazodni és már elképzelte, hogy a fiát elzavarják, nem kell. És mi lesz akkor ővele? Könnyes szemmel rontott a» ágyhoz. — Jóska, Jóska te! — kia­bálta, míg ráncigá.ltn a fiúról •» takarót. — Keljél mán, dél van — zsörtölődött túlozva. — Ne hozz rám szégyent, te! Mi iesz velünk, ha megtudják?... A fiú kivörösödött, égő szem­héjait alig bírta kinyitni. Ami­6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom