Kelet-Magyarország, 1960. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-10 / 8. szám

QLilh'eifif lLii'<i (KiUüuiáu Nyíregyháza! Kanayargó kis titcák, szobros terek, öreg, ko­pott, fekete villamosok. Minden háznak történelme, sajátos re­génye van, s az emberek, akik fürgén kopogják végig a Zrínyi utca aszfaltját, viszik, hordoz­zák a sok, arcukra írt, vagy szí­vükbe temetett titkot. Aki itt topogta először a vi­lágot, vagy később kóstolta csak e város izét, soha többé nem tud elszakadni tőle. Bárhová so­dorja sorsa, a virágos Kossuth- tér, a susogó bujtosi nád, az ezerarcú sóstói erdő velemegy, s hívja, vonzza vissza, mint a menyasszony a szerelmes vő­legényt. Nem is olyan szép, nem is olyan mozgalmas, mint Buda­pest, nem olyan változatos, mint egy világváros, hegyek sem öle­lik, mint Egert, folyó sem sze­li, mint Szegedet. Mégis ked­vesebb a nyíregyháziaknak, mégis jobban szeretik, még ak­kor is, ha időnként korholják valamiért. Hogy miért szeretik, erre válaszoljanak maguk, a nyíregyháziak: A guxdu — Jó föld ez — sodorja a sóstói homokot az ujjai között. — Jó föld, csak becsülni kell. Meghálálja a gondoskodást, ha az ember dolgozik. Apám is itt gazdálkodott, meg a nagyapám is. Igaz, ők szegények voltak, másoknak gürcöltek. As ös* varrónő A varrógép pedáljáról leveszi a lábát, s egy pillanatra el­hallgat a gép. , — Sok ruhát vártám már, sok kockakövet begyalogoltam a kész holmival. Megszoktam... Itt öregszem, s itt pihenek majd a Morgóban. A taxisofőr A standon parkírozik, s hellyel kínál az új Moszkvics­ban. — Ismerem, mint a tenyere­met. Mindenhová vittem már fuvart. De az utcák nagyot vál­toztak: annyi az új ház, az új üzlet, most meg a világítás is más lett. Nagyváros ez már, még több kocsi kell ide... A tanítónő — Igaz, csintalanok a pulyák, de nagyon értelmesek. S kí­váncsiak, mindenre kíváncsiak, az ember nem győz felelni ne­kik. Kibontja a jókora csokrot a karján: — Az osztálytól kaptam a névnapomra... A* asztalos Egyenletesen gyalulja a desz­kát, s mint tenger rózsaszirom, úgy kunkorjdik a forgács. — Sok a. munka, alig győz­zük. hatja azt a kombinált szekrényt? Egy fiatalember ren­delte. Most lesz az esküvőjük... Puha ruhát vesz, s valami láthatatlan porszemet pucol az oldaláról Olyan gonddal, mint­ha a kisfia haját simogatná... A post ős bácsi Ahogy leszáll a kerékpárról, nehéz táslcáját helyreigazítja. — Ne haragudjon, sietek. Zsófi néninek viszek levelet a fiától... Beteg szegény, s már egy hete várja. Balogéknak is írt a lányuk Ogyesszából. Nász- úton vannak... Viszontlátásra! A kisdiáit — Majdnem bedaciztam a Góliátnál. De megyek, várnak a srácok. Szakkörünk lesz az Űttöröhásban, s mék meg kell csinálnom az algebrát holnap­ra. Nem tudja, mit játszanak holnap a Békében?... Hogy az a Havacs hogy megetette a Som- sályi Bányászt! Valóságos klasz- szis az a fiú... A vállalat igazgatója Vágni lehet a füstöt az iro­dában. — Eves tervünket 104 szá­zalékra teljesítettük... Jövőre átszervezzük az osztályozót, s új gépeket hozunk... A jövő-"hétén indul a népnevelő brigá­dunk Csengerbe. Ne haragud­jon, Barna elvtárs megadja a további felvilágosítást. Kezdő­dik az értekezlet... A szerkesztő — Van itt téma, öregem! Menj csak ki az utcára. írj az emberekről, írj Nyíregyházá­ról... írd meg, miért szeretik Nyíregyházát az emberek... íme, a felelet. Ezért szere­tik. Azért, mert itt élnek, a város munkájukkal, reményeik­kel, c. hétköznapok sodrával magához láncolja őket. S most befejezésül hadd idézzünk egy távoli levélből, a messzi Kana­dából: „...Csak ■még egyszer figyel­hetném a lányokat a Kossuth- téren, csak még egyszer ijesz­tene a kisvasát sípja! Olyan messzi vagyok, úgy fáj a szí­rem. Barátom, ha a Sóstón jársz, menj a hármasdomb felé. Megvan-e még az a pad, ahová a nevemet véstem? írjál ha­mar, írjál sokat, vágyom egy kis hazai után...” GYŐRI ILLÉS GYÖRGY A sakkparti ÍZLÉS és tetszés Gorkij-archívum A Szovjet Tudományos Aka­démia „Gorkij levelezése külföl­di írókkal” című gyűjteményes kiadása több mint 400 levelet tartalmaz, részben neves külföldi íróktól, részben Makszím Gor­kijtól . Az 1900—1936 években kelte­zett levelek többsége most kerül először az olvasóközönség elé. A levélírók között szerepel Romain Rolland, Henri Barbusse, Stefan Zweig, Gerhardt Hauptmann, Heinrich és Thomas Mann, Her­bert, Wells, Bernhard Shaw és 23 ország több más neves írója. A gyűjteményben megjelenő le­velek túlnyomó részét az Állami Gorkij-Archívumban őrzik; né­hány levél a szovjet tudósok ké­résére külföldi országokból érke­zett Moszkvába. LOVAS LÁSZLÓ: r» Őszi regijei A köd felszáll, de itt-ott lent, mint nagy lepedő, leng a párafátyol tépett vékonyan, dereng , .. Betört üvegként tátong fenn az ég. nyújtóznak álmosan a fák, s mezítlen karjaikon át penget a szél elégiát; a parkra most. rádől egy fénysugár és tőle, mint érett női keblek a lombok megremegnek. A Gorkij Archívumot, amely nemcsak irattár, hanem tudomá­nyos kutatóintézet is, a szovjet kormány határozata folytán a nagy író halála után rövidesen megszervezték. Az Archívumban jelenleg több mint 25 ezer Gorkij-kéziratot, ezenkívül 9 ezer Gorkij-levelet őriznek. ( áttam egy román karika- túrát. A kép egyik felén mezítlábas paraszt áll a pult előtt, és rendel: egy rum, egy kisüsti, egy barck... A kép má­sik felén is ugyanez a paraszt- ember áll, jólöitözötten, a pult előtt, és rendel: egy Gorkij, egy Moliére, egy Dumitriu... Nem akarok én most alko­hol-ellenes vádbeszédet tartani. Csupán azt szeretném megje­gyezni. hogy az ízlés fejlődé­sével változik a tetszés is. Szeretném megjegyezni azért, mert már igen művelt embe­rektől is hallottam: Az újságok kritikái sokszor nem egyeznek a közönség ítéletével. Hányszor húznak le „jó” daraboka;, fil­meket, és hányszor dicsérnek fel „unalmas” dolgokat. A z effajta logikából az kö- ^ vetkezik, hogy minden darab (film stb.) jó, amelynek közönségsikere van, és minde- nik rossz, aminek nincsen. E köyetkeztetés igen sok remek­művet kizárt volna már az élő művek sorából, amelyek, sze­rencsére, mégiscsak tovább él­tek, és ma már — több évt zed, vagy több évszázad után, — közönségsikerük is van! S eb­ből következik, hogy mégiscsak jó darabok, jó alkotások, csu­pán az akkori közönség nem értette még meg. Mert a közön­ség ízlése, tetszése fejlődik, vál­tozik, mint ékesen szemléltet! a fent említett reman karika­túra. Napjainkban pedig való­ságos ugrás történt az ízlés fej­lődésében. Ki hitte volna a harmincas, negyvenes években, hogy ebben az országban száz­ezer példányokban tiíg fogyni a klasszikus írók alkotása, hogy Shakespeare drámái bejárják a kis falvakat is, és talaját vesz­ti a ponyvairodalom! Egy két évtized alatt olyan könyvolvasó tábor nőtt ki az országban, amin nyugaton csodálköznak. Mi már nem csodálkozunk. Mert hiszünk az emberek nagy tehetségében, hogy meg tudják változtatni javukra a világot, hogy nem követői csupán a fej­lődésnek. haladásnak, hanem alkotói. ÍVJ eg kell állapítanunk, hogy a kritika és a közönség véleménye legtöbbször találko­zik. Tehát igenis, alapjában vé­ve a közönségsiker is megbíz­ható kritika. És a „hivatalos” kritika is téved. Előfordulhat tehát, hogy véleménykülönbó- zőség esetén nem a kritikának, hanem a közönség ítéletének van igaza. De. a gyakoribb a Viszem e fesziéi Viszem a tésztát..; A dolog tulajdonkép­pen úgy történt, hogy eszembe jutott az utcán, hazafelé a feleségem. Meglepem, viszek neki cukrászsüteményt! Nem, sem születés, sem név­napja nincs, és semmi­féle évforduló. Az egész csak úgy jött, spontán, önmagától. Figyelmessé­gem annyira meghatott, hogy elővettem a zseb­kendőmet és legott be­tértem az első cukrász­dába. S elragadott a nagy­lelkűség heve. — Ebből is csomagol­jon, ebből is, meg ebből is — rendeltem, s a kis­asszony hatalmas tál­cára rakta a reszkető csokoládékrémek és tej­színhabok, puncsok, gril­lások költeményeit. Hai - mine kemény forintot- lepengettem a kasszánál, s egyik kezemben elma­radhatatlan aktátáskám­Eordítottja. És ez azért van, mert a tetszés az ízlést követi. Az ízlés pedig változik. Senki sem tagadja, hogy Wallace de- tektívregényeitől szinte látha­tatlan magasságokba nő az iga­zi irodalmi mű. „A praerj ha­ramiája” kedves olvasmánya lehetett Kiss Jánosnak 1937- ben, és most ugyant-z a Kiss János Villon balladáit, vagy a „Csendes Don"-t, az „Egri csil- lagok”-at szeretheti. Irdatlan különbség ugyanegy ember ízlé­sében! Változott volna Kiss Já­nos ízlése ha könyvkiadásunk követi ezt a logikát: p nagy közönség a ponyvairodalmat szereti, tehát adjunk .minél több ponyvát uz olvasó kezébe? Aligha változott volna! És miért adott szocialista kultúr­politikánk igazi irodalmat az egyszerű emberek kezébe? Mert a szocializmus az emberekért van, s hisz abban, hogy az em­ber a jót, a szépet, az igazat kívánja, de ez esetleg nem emelkedett még a tudatáig. Mint ahogy példánkban sem emelkedhetett, mert félrevezet­te, lenyomta a Horthy-kor em­bertelen, kultúrellenes poitiká- ja, amely olcsó kiadásokban csak ponyvát dobott a tömegek kezébe. éha nem egyezik a kriti­ka és a közönség vélemé­nye. Leszámítva azt, amikör a kritika téved. — nem a közön­ségnek van igaza. Mert e más­fél évtized, ami a felszabadulás óta eltelt, nem lehetett elég idő , arra, hogy maradéktalanul új néző, bíráló, olvasó közön­séget teremtsen. Erre nem egy# de több évtized is szűkösen elég. Az ízlés azonban jelentő­sen változott, s ha erős is még benne a kispolgári vonás, s ha sok még a jellegtelen, — hiszen százezerszám teljesen új embe­rek is olvasnak, filmet, színhá­zat látogatnak. — szinte napról napra erősödik ítéletében kö­zönségünk. A kritika kötelessé­ge. hogy ez az ízlés tovább, fej­lődjék — igazat mondani ári­kor is. ha ez sok ember véle­ményével ellenkezik. ■ Ezért csodálkoztam én Azo­kon az igen művelt embereken, akik kifogásolták, hogy s„a$.íúj­ságok kritikái sokszor '-nem egyeznek a közönség ítéletével”. És kicsit mosolyogtak hozzá.' Még legfeljebb ennyit mon­danék: Nem sokszor. Ritkán. És ez ma még természetes- is. Még az igen művelt ember ese­tében is, aki még ma 1st jócs­kán kispolgár.. vn«­. SB. 4 partikat. Végül aztán vesztett egy játszmá­ban. Szó nélkül ka- nyarította a belépési nyilatkozatra a .ne­vét. '"V, A sakkozók sehegy­sem értették- a dol­got, s végül - is meg­kérdezték, hogy mit jelentsen ez? Azöreg nagymosolyogva adta meg a választ: — Hát ide figyel­jetek, fiaim. Én már vártalak benneteket; Korábban eldöntöt­tem én, hogy tsz-tag leszek. Azért, hogy öreg vagyok, tudom, hogy ez a jövő útja; Csak, gondoltam, hogy ha már itt vagytok, összekötöm a hasz­nost a kellemessel, s jól kisakkozom ma­gam. Nálunk a köz­ségben kevés ember akad, aki jól sakko­zik. (—zi.) — Na, figyeljetek ide! — Koránál fog­va természetszerűen tegezte a vendégeit. — Tudtok sakkozni? — Persze, hogy tu­dunk, János bátyám! De miért kérdi ezt? — volt a meglepő válasz. — Az jó, ha tud­tok! Hát figyeljetek ide! Ha akad köz- t-tek olyan, aki ram. ver egy partit, akkor tegyétek elém a be­lépési nyilatkozatot, azonnal aláírom. — Az öreg még ugratta, is az embereket, hát azek elhatározták, hogy azért is meg­mattolják az öreget. Lejátszották az első partit, a másodikat... János bácsi jól sak­kozott, s egymás után nyert. Kegyetlenül mosolygott a dolgon az öreg, s szívesen játszotta az újabb A minap hallottam az alábbi kis törté, netet. János bácsi ven­dégnek kijáró tiszte­lettel fogadta a ko­moly ügyben nála járókat. A termelő­szövetkezetről folyt a szó, hogy az egész községben sokan alá­írták a szerződést, s nem ler.ne szép do­log, ha ilyen megbe­csült öreg gazda, mint János bácsi, éppen az utolsók közt írná a belépési nyi­latkozatot. Az öreg figyelme­sen hallgatta a mon­dottakat, elismerően nyugtázta a termelő­szövetkezetek ered. menyeit, bizonygatta is, hogy közös erővel tényleg könnyebb az élet, többet ki lehet hozni a főidből. Majd hamiskásan megszó­lalt: vesztettem szem elől, amikor az illető elhordta az irháját. Amikor a kalauz kér­te a jegyet, lenyaltam a füléről a tejszínhabot, s a diós-töltetet egy bá- mész asszonyság képé­be nyomtam. Enyhe puncsszag terjengett a peronon, s körülöttem szitkozódtak az utasok. Végre megérkeztünk. A dobost a táskám fü­lével a tálcára kapar- am egy vasutasköpeny hátáról, s csak egy minyont felejtettem egy mérges bácsi kalapján, amikor leszálltam. S vittem a tésztát az asszonynak. Amikor a feleségem meghatottan kaparta az egész furcsa masszát a szemetesvö­dörbe, elhatároztam, hogy egyszer s minden­korra felszámolok min­den kispolgári érzelgős­séget. Ezt a tésztát többé nem vesszük be! gy. »• gy­lyen részeg az a bácsi! S az anya sem maradt adós: — Hogy nem sül ki a szeme fényes nappal így berúgni! Szegény fele­sége .,, Lelki szemeimmel már előre láttam „szegény feleségem” meglepett örömét, amint átnyúj­tom neki a megrakott tálcát. Közben a megy állóhoz értem, s a tálcá­val és táskával ott to­porogtam a villamoslép- cső előtt. A hátam mö­gött valaki a kedves nagynénikémet emleget­te, egy komor férfi pe­dig bárgyú kecsegérek nevezett. Aztán hátulról erőteljes nyomóst kap­tam, s a villamosban ta­láltam magam egy szú­rós lapocka és egy sely­mes pocak között. A csokoládékrém ott bar­nái lőtt a lapockáiul a jdo. nos irhabundáján, s ' a krémet csak akkor té­mái, másikban a széles süteménycsomaggal ki­felé indultam. Az ajtónál megtorpan­tam, s jobbra-balra bil­legtem. Kétségbeesett mozdulatokat tettem a kilincs felé, miközben a tálcát úgy egyensúlyoz­tam, hogy egy zsonglőr is megirigyelhette volna. Még ma sem tudom, hogy nyitottam ki az aj­tót. Azt hiszem, a fejem, mel böktem fel a kilin­cset, biztosan azért nőtt az a kékes dudor a hom­lokomon. Aztán egyszercsak kint voltam az utcán. Nagy ívben kerültem ki min­den járókelőt, nehogy valaki a süteményeknek menjen. Így siettem a villamosmegálló felé. Egy szeplős gyermek, anyukája szoknyáját rángatva kiabált utá­nam, vitustáncomat lát­va: — Anyukám, nézd mi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom