Kelet-Magyarország, 1960. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-21 / 17. szám
Az én vezércsillagom (I. D. Gyemcsenko 1917-es párttag emlékezéseiből) AH, esetendővel ezelőtt, 1924. január 21-én halt meg V. I. Lenin, a világ proletariátusának nagy vezére. 1918 őszén sebesülten, betegen Moszkvába szállítottak a frontról és kórházba utaltak. Feleségem, Marija Alekszand- rovna titkárnő lett Alekszandra Mihajlovna Kollontaj mellett, aki szociális ellátási népbiztos volt. Alekszandra Mihajlovna Kollontaj egyszer a Központi Bizottság megbízásából az ukrán frontra utazott. Ellátogatott a mi ezredünkhöz is, — onnan az ismeretség. Már gyógyuló- ban voltam, amikor Moszkvában, az utcán találkoztam egy bajtársammal. Olyan dolgokat mesélt, amelyek mélyen megrendítettek. Amint kiderült, ezredünk parancsnokát, P. Sz. Tkacsenkót, akit mindany- nyian szerettünk és tiszteltünk, Trockij parancsára letartóztatták és Moszkvába vitték. — Azonnal elmentem a haditörvényszékre. Bementem az elnökhöz, a vizsgálóbíróhoz. Mindent elmondtam nekik Tkacsen- kóról, hogyan harcolt Ukrajnában, hogyan mentette meg hősiességével és önfeláldozásával az illegalitásban lévő Novo- Ukrainszkij-i forradalmi bizottságot. A vizsgálóbíró elmondta, hogy a Tkacsenko ellen emelt vád egyáltalán nem súlyos, minden bűne az, hogy az ezred cukorfeleslegét bakancsokra cserélte el, mert sok katonának nagyon tossz állapotban volt a lábbelije. A cserét, egy másik állami szervezettel bonyolította le, de a katonai forradalmi tanács elnökének parancsát mégsem hághatta volna át. Alekszandra Mihajlovna Kol- lontajhoz fordultam segítségért. Még ukrajnai látogatása idejéből emlékezett Tkacsenkóra, tudta, mennyire szerették őt a harcosok és a parancsnokok, s megmondta, hogy jelentést tesz a dologról Vlagyimir Iljics Leninnek. Azonnal megkönnyebbültem, amint ezt megnallottam. Most már igazságosan lesz megoldva a kérdés, gondoltam. Így is történt. Másnap Alekszandra Mihajlovna Kollonla.i elmondta, hogy Vlagyimir Iljics már kiadta a megfelelő utasításokat az ügyben. Az elvtársnő átadott nekem egy lezárt levelet, amely a haditörvényszék elnökének szólt, felhívta az elnököt telefonon és megkérte, hogy haladéktalanul fogadjon engem. Nem tudom, hogy ki írta a levelet és mi állt benne. De néhány nap múlva felhívott Tkacsenko és elmondta, hogy a forradalmi katonai tanácsnál van, kinevezését várja. Felajánlották neki, hogy mint a hadsereg katonai tanácsának tagja utazzék a frontra. Tkacsenko azonban azt kérte, hogy adjanak neki brigádot, amellyel a hátországban támadja meg az ellenséget. Tkacsenko ott, a fehérgárdista hátországban harcolva halt hősi halált. Már mondottam, hogy feleségem titkárnőként dolgozott Kollontaj elvtársnő mellett, akinek a megbízásából gyakran járt a Kremlben, Vlagyimir Iljicsnél, különféle dokumentumokat vitt hozzá aláíratni. Egyszer, késő ősszel, — már hideg idő járt — Marija, mint rendesen, egy dossziében dokumentumokat vitt Leninhez aláíratni. Amikor Vlagyimir Iljics visszaadta a dosz- sziét, azt mondta Marijának, hogy menjen le gyorsan, öltözzék fel és várja meg őt az előcsarnokban. Vlagyimir Iljics is el akart menni Kollontaj elvtársnőhöz, hogy együtt induljanak egy üzemi gyűlésre. Néhány perc múlva Lenin már ott is volt az előcsarnokban. Végignézett Mariján és csodálkozva megkérdezte: — Miért nem öltözködött fel? Marija nagy zavarba jött és nem tudta, mit válaszoljon — a frontról ugyanis nyári gimnasz- tyorkában jöttünk fel, s abban jártunk Moszkvában iá. Nem volt más ruhánk. Vlagyimir Iljics rosszalóan csóválta a fejét, majd levetette gyapjúsálját — azt, ami most a Lenin-múzeumban látható — és Marija nyakára csavarta. Marija ellenkezett, hiszen Vlagyimir iljiesen is csak egy könnyű átmeneti kabát volt, — de ellenkezése hiábavalónak bizonyult. Azután beültek a kocsiba. Útközben Vlagyimir Iljics kikérdezte feleségemet a frontról, meg rólam. Marija elmondta, hogy partizánkodtunk együtt, merrefelé harcoltunk, maja megjegyezte, hogy must oetog vagyok és gyógykezelnek. — A férje is nyári gim. asz- tyerkát hord? — Kérdezte Lenin. Feleségem bólintott. Közben már megérkeztek a „National’ szállóhoz, ahol a szociális ellátási népbiztosság székelt. Kollontaj elvtársnő a bejáratnál várta Vlagyimir Iijicset, beült mellé a kocsiba és elmentek. Néhány óra múlva nagyon izgatottan tért vissza és csak ennyit mondott: „Hű, mit csináltál, Marija!” — és felhívta telefonon az élelmezési népbiztosságot. Ezután gyorsan peregtek az események. Feleségem Kollantaj elvtársnő levelével elment az élelmezési népbiztosságra. A népbiztos elolvasta a levelet, jót nevetett és egy kísérővel elküldte Mariját az áruházba, amely régebben a Mihajlov-testvérek tulajdonában volt. Ott bundát, prémes sapkát és meleg cipőt próbáltak rá. Marija egyre magyarázta, hogy Kollontaj elvtársnő alacsonyabb nála és vállbán szélesebb — nem gondolta, hogy ezeket a ruhákat neki szánták. Körülötte meg nevettek az emberek: „Ez pont jó lesz magának”. A szokatlan öltözéktől zavartan tért vissza a nép- biztosságra. Kollontaj elvtársnő így szólt hozzá: — Vlagyimir Iljics még soha így meg nem szidott... luost pedig menj el a titkárához, jelentsd, hogy minden rendben van. A népbiztosok tanácsa elnökének íogadószobá- jában Fotyijeva elvtársnő volt az ügyeletes. Amikor meglátta Mariját, elmosolyodott és bement Lenin dolgozószobájába. — Kis idő múlva kijött Vlagyimir Iljics, elégedetten nézte Mariját és így szólt: — Nagyszerű, most már éppen úgy néz ki, mint egy népbiztos titkárnője. Kérem, mondja meg Kollontaj elvtársnőnek, hegy nagyon meg vagyok elégedve, s üzenem neki: kérje meg az illetékeseket, hogy a maga férjét is öltöztessék fel. Marija csak most értette meg a dolgot. Annyira meghatódott Vlagyimir Iljics gondoskodásától, hogy alig tudott köszönetét mondani és könnyes szemmel kifutott a i'ogadószobúból. Vlagyimir Iljics sálját másnap visszavitte és átadta Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkájá- nak. Ezek az események jutottak eszembe, amikor a könnyező emberek végtelen áradatával elmentem a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokába, hogy végső búcsút vegyek a drága, leírón szeretett Vlagyimir lljics- től. A többi százezrekkel és milliókkal együtt, könnyeimet letörölve megesküdtem magamban, hogy minden erőmet, s ha kell, az életemet is Lenin ügyének szentelem, Lenin partjának • s katonája leszek. S ha most, életem alkonyán, LUszken tekinthetek vissza az elmúlt évtizedekre, ez csak azért van, mert mindig és mindenben megtartottam azt az esküt, s mert egész életemen át Lenin volt a példaképem, a vezércsillagom. Több figyelmet, megbecsülést és segítséget a tisztviselőknek Sokszaz tisztviselő dolgozik az ipari vállalatoknál, a kereskedelemben és a közlekedésben. Könyvelők, bérszámfejtők, kalkulátorok, statisztikusok, pénzügyi előadók, írnokok. Munkájuk nélkülözhetetlen, fontos; hozzátartozik a tervek megvalósításához. A pontos, jól működő adminisztráció olyan mint a reflektor: a termelés, a kapacitás-kihasználás, a minőség, az önköltség alakulásának számaival irányítja a vezetés figyelmét a hibákra. A nép vagyonának gyarapítása, megóvása a pazarlóktól, nem képzelhető el számvitel, statisztika, pontos nyilvántartás nélkül. A tervek elkészítésében szintén megbízható nyilvántartásra és statisztikára van szükség. Ezeket a munkákat a tisztviselők végzik és segítenek a tartalékok feltárásában is. Amíg az adminisztráció jól dolgozik, szinte észre sem veszik őket. Munkájukat valahogy magától érthetődőnek tekintik. Ám annál több bosszúságot okoz a műszakiaknak, a munkásoknak, ha például rosz- szul dolgozik az anyagbeszerzés, vagy a bérszámfejtés. Mérgelődik a munkás, ha helytelenül számolják a munkája után járó keresetet és sok időt elveszteget, amíg utána jár a jussának. Az üzemvezetőknek, a munkásoknak sok felesleges gondot okoz, ha nem jól dolgozik az anyagbeszerző és hol ez, hol az az anyag hiányzik. A tisztviselőknek becsületükre válik az a kitartó igyekezet és áldozatkész munka, amelyet a tervek teljesítéséért, a munkásokkal és műszaki értelmiséggel vállvetve végeznek. Hir ba, hogy munkájukat még sok helyen lekicsinylik és nem adják meg nekik azt a gondoskodást és megbecsülést, amely joggal megilleti őket. Akad még olyan igazgató, főmérnöK, művezető, aki lebecsüli a tisztviselők munkáját, aki csak akkor beszél velük, ha valami hibát követnek el. De az sem ritka, hogy még ilyen esetben is csak az osztályvezető közvetítésével érintkeznek az irodai dolgozókkal. Még általános, hogy nem kérik ki véleményüket a termelés kérdéseiben és nem hallgatják meg javaslataikat. Ez azzal függ össze, hogy az üzemekben még mindig főleg csak a termelési tervek teljesítésével törődnek, és n.em fordítanak kellő figyelmet « gazdasági követelményekre: az önköltség alakulására, a forgóeszközök forgására, a vállalat pénzügyi helyzetére. Most fokozottabban előtérbe kerültek ezek a feladatok. Kétszeresen fontos, hogy az igazgató, a főmérnök, a művezető jobban támaszkodjék a tisztviselők munkájára, s igényelje tőlük a pontos adatszolgáltatást. Joggal sérelmezik a tisztviselők a vállalatoknál, hogy szociális ellátás tekintetében háttérbe szorulnak. Beszéltünk velük a vállalatoknál. Panaszkodtak, hogy nagyon , zsúfoltan” vannak az irodákban. Túlóráznak és nem mindig kapják meg a túlóra-díjat, vagy a szabadnapot. Több helyen is panaszkodtak, hogy sokszor illetik őket durva szóval, sértegetéssel. Feltűnt a bátortalanságuk, a bírálattól való félelmük. Szinte valamennyi helyen: az építőipari vállalatoknál, a közúti vállalatnál, több kereskedelmi vállalatnál és másutt, csak „bizalmasan” mondták el véleményüket, és kérték, nehogy újságba írjuk a nevüket. Miért e félelem? Azért, mert nagyon magukra vannak hagyatva, a mert attól tartanak, hogy a bírálat „vissza fog ütni”. Nem mondana^ még sokan őszintén véleményt. Vajon miért nem éreznek bizalmat? Mert a párt- szervezetek nem közelednek feléjük elvtársi módon, nem bátorítják őket! Csak akkor fordulnak hozzájuk a pártszervezetek és a szakszervezeti bizottságok is, ha kimutatást kérnek tőlük. Nincs meg közöttük a jó kapcsolat. Nem veszik észre a kommunisták és a szakszervezeti vezetők a visszásságokat, a tisztviselőket érintő sérelmeket. Az irodák dolgozói szinte kiesnek a látókörükből. Nem ismerik a vállalati tisztviselők problémáit. Ennek az az oka, hogy lebecsülik a tisztviselők munkáját. Kölcsönösen bizalmatlanok egymáshoz. Még úgy tekintik az irodai dolgozókat, mint akik „politikailag közömbösek”, „nem öntudatosak”, „meghunyászkodók”, „félnek a felelősségtől”. Ilyen véleményeket hallottunk a vállalatoknál. Igaz, hogy az irodai dolgozóknak vannak hibáik, akad még köztük bürokrata, és előfordul fecsegés, fegyelmezetlenség az irodákban. Félnek felelősséget vállala xu, és nem elég biztos a tudásuk, — ezért minden üggyel a „feletteshez’? fordulnak, ahelyett, hogy maguk döntenének. Egyesekben él még a régi hivatalnok-szellem, nem elég szilárdak, határozottak és bátrak. Ezek ellenére nem helyes, ha a kommunisták az ilyen hibák láttán előítéleteket formálnak magukban. Éppen azért, mert a tisztviselőkben is vannak hibák, szükséges körükben a párt felvilágosító szava. Olyan emberek ők, akiknek a munkásosztály mellett a helyük, ott van biztosítva igazi felemelkedésük. Türelemmel, jó szóval kell nevelni őket és törődni velük a kommunistáknak, mert ezt a munkát senki más nem végzi el közöttük. MondtáK a tisztviselők, hogy a mellőzöttség érzése visszahat a munkájukra. Lelkesebben dolgoznának, tanulnának, na minden nap tapasztalnák munkájuk nagyobb megbecsülését, azt, hogy kikérik az ő véleményüket is, és jobban figyelembe veszik jelentéseiket, javaslataikat. Könnyebben lehetne eredményeket elérni, ha nem a főnöki megrovástól való félelem, hanem a kommunisták meggyőző szava késztetné a jobb munkára, ha a pártszervezet időközönként tanácskozna velük és meghallgatná javaslataikat a vállalat munkájának megjavítására. Vannak még olyan • törekvések is, hogy a vállalatoknál a tisztviselők .létszámának emelésével akarnak nagyobb „rendet teremteni” az adminisztrációban. Nem ezt kell tenni, hanem az emberek munkáját kell megjavítani, önállóbbá, kezdeményezőbbé, határozottabbá tenni tevékenységüket! Hazánkban minden tisztesseggel végzett munkáért megbecsülés jár. Nálunk nem lehetnek „elfelejtett”, „másodrendű” dolgozók, minden ember fontos számunkra! Becsüljük hat meg jobban munkásosztályunk hű segítőtársait, a vállalatok tisztviselőit, hogy nagyobb örömmel, lelkesedéssel, még jobban végezzék fontos munkájukat! O. A. %
