Kelet-Magyarország, 1959. november (16. évfolyam, 259-283. szám)

1959-11-07 / 264. szám

MESTER ATTILA:

Egy közkatona, emlékei

zeriúlencszáztizenhétben huszonegy magyar dolgozott az Ural-hegység egyik völgykatlanában. Éles fejsze- csattogás verte fel a csendet, amerre felbukkantak. Napközben fegyveres őr vigyázott a foglyokra. A magyarok a 11-es honvéd ezred egyenruháját viselték. Legtöbbjük idehaza napszámos, kisföldű paraszt volt, kecskemétiek, győriek, pestiek és közöttük egy szamosmelléki földink. Szabó Menyus, olcsva- apáti parasztfiú. Menyus gondoskodott a huszonegy magyar hadifogoly élelmezéséről, bejárt a városba, Zavodgizelbe, gyorslábú hegyi lován hetenként kétszer ügetett be a körn andóra. Az egyik napon meglepő látvány fogadta. A városkára alig ismert rá, feje tetején állott minded, az utcákon tengernyi nép, majd leszakadt alattuk a föld. Közelebb érve hangos kiáltozásokat hallott, néhányan odaléptek hozzá, valósággal lenyalábolták a lóról, nyakába borultak: testvér, forradalom van, ne dolgozzatok tovább, menjetek haza..; a foglyok szabadok... gyertek velünk.;

A forradalom előszele csap- ta meg az embereket. A szabadulás lehetősége, a távoli otthon pislákoló fénye #bizako- dást lopott a foglyokba. Már- már gyalog, lovon útnak indultak volna, a honvágytól hajtva, hogy ezer évvel később megismételjék őseink útját Szemeik és kalandozó képzeletük parányinak látta az irdatlan távolságot, az utakon tornyosuló akadályokat A városkában még csak az előszél gerjesztette a parazsat még a fehér tisztek,- az urak kezében volt a fegyver, A tüntetés, amellyel Menyus találkozott, nem vált fegyveres felkeléssé, A foglyokra jobban ügyeltek az őrzők, mint bármikor, Tudták, milyen veszélyes lehet, ha az elcsigázott foglyok odaállnak a tüntetők, a harcolók oldalára. Néhány nap múlva vonat repítette Szabó Menyhértet hazafelé. Legalábbis a foglyok úgy tudták. Csak akkor lepődtek meg, mikor több napos hánykódás után a tengerpartra értek. Szibéria egyik legtávolabbi nagy kikötővárosába, Vladivosztokba. Ez hát a haza? Őrizet mellett mozdonyokat pakoltattak velük két kereskedelmi hajóról. A hatalmas daruk éjjel-nappal nyújtogatták a nyakukat, a súlyos tehertől csikorgott a vastag lánc, Kínosan teltek a napok és elbá- gyasztó volt a tudat, hogy még messzebb vannak Magyarországtól, — a világ végén. Innen már csak néhány lépés Amerika. Szabó Menyusnak eszébe jutott a két rokona, a levelek, amiket Amerikából írogattak. Egy cimborája unszolására már-már ráállt az útra, beszéltek is egy hajóssal...

U ármennyire is csillogónak

■*"* tűnt képzeletükben az ígé_

rét földje, — mégis maradtak. Nem távolabb, hanem közelebb a szülőföldhöz. És Szabó Menyhért sokhetes vándorlás, utazás után elérkezett a tűzvonal közelébe. Éjjelenként már egészen közelről hallatszott az ágyúdörgés. A Vörös Hadsereg megérkezéséig egy kozák földesúrhoz állottak be mindenesnek. Az idős kozák nem nagyon hitte, hogy végül az ő falujába is megérkeznek a vörösök, és többé nem parancsolhat embereinek. Ameddig ellátott a szem, minden az övé volt. Menyus, mint aféle földszakértő, a vetésre kapott ukázt. Néhányad- magával el is indultak a mezőre vetni. A faluból kiérve, azonban két kirgiz megállította őket, árubabocsátották a búzát. A búza árával a zsebben takarosán leboronálták a földet, mint vetés után szokás. Az öreg kozák meg is dicsérte MeSzabó Menyhért ott volt Moszkvában a nagygyűlésen, mikor Lenin ellen merényletet követtek el. Ezerkilencszázhuszonegy őszén indult haza Magyarországra 270 magyar vöröskatonával. Lenin és Kun Béla búcsúztatták őket az állomáson. Sok társával Szabó Menyhért is magába itta az eszmét, s úgy lépett magyar földre, hogy itthon is bekövetkezzék a nagy forradalom, megszűnjék a nép nyomora. Jól tudták ezt a magyar uralc bérencei is. Csótra érkezve

Dal a szocialista emberről

Pincék homályos boltja védte,

S a gyárfüstös éj csendje kinn,

Csak néha koppant meg a lépte Szűk utcák macskakövein.

Ilyenkor. — messze lámpafénytől Ahol nem égtek ablakok, —

Boldogan szálltak föl kezéből,

— Fehér galamb — a röplapok.

Az Aurorán láttam újra Egy villanásnyi fényben őt,

Majd tépett zászlóval kezében A Téli Palota előtt,

Egy szippantás a friss egekből,

Egy mozdulat a fegyveren,

És véle indult dübörögve,

Az új Világtörténelem.

Föltárult titkok, új remények Üzentek forró dalt neki,

S fölbúgtak súlyos messzi gépek, ^

Az Üj Embert köszönteni.

Egy szippantás a friss egekbe,

Egy lépés csak, pár év se sok,

És új füzektől fényesednek

nyusékat, milyen derék munkát végeztek. A földesúr várhatta, mikor fog zöldellni a vetés..; nem is volt ideje rá, néhány nap múlva végigszaladt Petrov- pavlovszkin egy fehér lovas: „estére ideérnek a vörösök...” A faluban a hátvéd fehércsapatok garázdálkodtak, fosztogatták a lakosságot, tökrészegre itták magukat. Vörösök után kutattak és Szabó Menyhértnek alig sikerült meglépni előlük. Estére gépfegyverkattogás, ágyúdörgés rázta meg a környéket, csapot, papot hátrahagyva menekültek az úri katonák. A csetepaté után Menyus az ablak- nyiláson megpillantott egy csoportot az utcán, sapkájuknál piros szalag, kezükben fegyver volt, munkásokból, parasztokból lett katonák, a Vörös Hadsereg harcosai voltak..;

Az elérhető csillagok.

Szovjet professzor

és egy nyíregyházi diáklány levelezése

büntetőtábor, válogatott kínzások vártak rá. Félveséjét tönkreverték, később ki is kellett venni,

IV em volt nagy harcok, döntő

1 csaták szereplője. Nem volt Csapájev komiszárja, nem csinált különösebb hőstetteket. Csak oda állt. ahová kellett és mindvégig becsülettel teljesítette kötelességét. Egy volt a sok tízezer magyar vöröskatona közül... Egy közkatona. Ma máf 67 éves Menyus bácsi és élményeit, bolyongásait unokájának, Lacikának mesélgeti. Nem árt ha megtudja, miért fogott fegyvert a nagyapja 1917-ben.

• PáU Géza.

Harasztos Kriszta, a nyíregyházi Kölcsey ■ Leánygimnázium negyedikes tanulója nagy szeretettel foglalkozik a régészettel, az egyetemen is ezen a szakon szeretne tanulni. Krisztát különösen érdekli a vallások kialakulása, ős-áldozati és egyéb témák. Legutóbb A. P. Kazsdani szovjet professzor cikkének kivonatát olvasta az Univerzumban, ami nagyon felkeltette az érdeklődését.

Gondolt egyet és levelet írt Kazsdaninak. melyben megkérte, lenne szíves kérdéseire válaszolni, amit nem ért világosan. A nagy elfoglaltságú professzor ezt válaszolta: „Nagyon kellemes

volt olvasni írását. Ha lehetséges, szeretnék válaszolni kérdéseire. Kérem írjon címemre... Magyarul nem olvasok, de ha ön tud németül, angolul vagy francia nyelven, akkor így írhatná kérdéseit. Őszinte jó kívánságom: Kazsdani.”

OKTÓBER FÉNYEMÉI

C zabó Menyhért ekkor még '~-7 nem gondolta: nemsokára ő is piros szalagot köt és fegyvert ragad. A fogságban megfogadta, soha nem vesz fegyvert a kezébe, a háború borzalmas évei megutáltatták vele ezt a kegyetlen, gyilkoló szerszámot. Nem kis lelkitusa után határozta el magát. Oroszország tüzes katlan, ezen most nem lehet keresztül lábolni. Forrong minden. Harcol a nép a zsarnokok, a szegény emberek kiszipolyozó! ellen. Most mit csináljon, hová álljon ő, Szabó Menyus, magyar paraszt? Bársonyfotelért verekedő fehérek oldalára, vagy a mindig csak robotoló munkások, parasztok oldalára? És a forradalom szabadította ki őt is a többi sokezer fogolytársával együtt..; A hívó szóra tisztán felelt a lelkiismerete. A szegénynek a szegény mellett a helye, legyen az orosz, kirgiz, vagy bármiféle nép. És Szabó Menyhért magyar vöröskatona fegyvert fogott. A rendfenntartó csapatokhoz kapott beosztást. Tizenkét magyar katonával együtt egy fiatal korcendáris, Fe- dorovics Alexandrov vezetésével több falut tisztítottak meg az ellenforradalmat szervező fehérektől, útonálló fosztogató kóbor csapatoktól. Különösep nagyon megijesztettek az úri népséget Noviribinka faluban és környékén. Később még több városban seg tettek megszilárdítani a munkás-paraszt hatalmat.

Avult eszmék omlottak össze, az ósdi, embertelen világrend épülete düledezett, amikor a Föld-bolygó egyhatodán felragyogott október fénye. Ügy jött, mint a várva-várt hírnök, ki harsonájával egy új világ születését zengi az emberiség fülébe. Fogalmakat dön.ött meg, elképzeléseket temetett el örökre, felrázta az emberiséget, s ráébresztette szunnyadó erejére.

Október fényében született az első munkás állam, a békedekrétum, melynek minden sorát a negyvenkét esztendővel ezelőtt kipattant szikra ragyogja be. Október szellemében vívott döntő harcot magával az ember, s röppen a világegyetem ismeretlenségébe az első agyak, kezek-alkotta égitest.

Üj világ teremtése kezdődött meg. S ez igazán csak most kezd életelemünkké válni. Én is most értem már meg a mesét, melyet nagyapámtól hallottam. Emlékszem, a jóságos óriásról beszélt, aki a mesés Keleten kelt fel, s elkergette az orosz nép gonosz szellemeit.

— Próbálták ezt az óriást leláncolni — mesélte nagyapám. — Egy ideig s'került is. de nem sokáig. Leninék, a kommunisták ébresztették erejére. Megfeszítette izmait s széttörte a bilincseket. A Néva folyó hátán ringó Auróra sortüze jelezte, hogy felkelt az óriás. .Erejének hatalmasságában megreszketett a régi világ. Recsegett, ropogott az úri rend.

— Tudod, kisfiam — folytatta nagyapám — erről az óriásról

a rossz emberek nem jót mesélnek. De csak azért, mert félnek tőle. Mi nem * félünk, bízunk benne, s egyszer majd, meglásd, ide is eljön, s akkor nekünk is jobb lesz, mert elpusztítja a gonosz szellemeket.

Nagyapám, a vöröskatona jósolta ezt. Ha élne, biztosan emlékeztetne a mesére. Meséjét megőriztem, mert ő is figyelmeztetett, hogy erről senkinek se szóljak. Most tudom csak, hogy miért mondta ezt. Mint azt is, hogy akkor, októberben, negyvenkét évvel ezelőtt a sortűz ütötte az első halálos sebet a korhadó világ testében, megdöntötte a kishitű, idealista gondolkodásmódot, új viszonyok megteremtője és megtestesítője volt. A nyugati világban, nagy, ismert talentumok, burzsoá teoretikusok fantasztikusnak tartották az október fényénél felkelt óriást, az orosz proletáriá- tust. Nem akartak hinni, s esztendőkön át — annak ellenére, hogy ez. az óriás egyre erősebb lett, — csődjéről, az új világrend megbukásáról jósolgattak.

Két esetben kényszerítették arra, hogy megmutassa erejét.

Amikor másodszor is győzedelmeskedett, megrettentek. S most értem nagyapám meséjét. Igen, mert ekkor már mérföl- des léptekkel haladt Nyugat felé és sok nép kezéről verte le a vasat, egyenesítette ki az emberek derekát, teremtve olyan lehetőségeket, amelyeket új, boldog, szabad élet alapját ágyaztak meg. Ezt már ő nem érhette meg, de jóslása bebizonyosodott. Ha most élne, én mesélnék neki. Elmondanám:

— Tudod, nagyapám, járt itt az óriás, elkergette a gonos* szellemeket és már nem a F.öld egyhatodán épül az új világ- rend, hanem sok-sok ország* ban, mert az emberiség egyhar- mada éli, cselekszi azt, amire az óriás figyelmeztette a világot. De nem állt meg itt, hanem tovább ment. Szelleme, október fénye ma már beragyogja a szabadságukért, függetlenségükért küzdő afrikai, ázsiai, amerikai népek jövőjét is. S ez az óriás műve, akiről te beszéltél.

— Egy folyót és egy hajót említettél nekem. Megvan ma is az a hajó. Csodálják az emberek, s mint örök, drága emlékre, úgy vigyáznak. De a Né- ván nem is olyan régen egy nagy atomhajtású hajót ringatott az új hullám, Lenin nevével az oldalán. Ezt is az óriás munkája szülte. S ha akkor tudtak is arról, hogy az Auróra ágyúi miért dördültek meg, nem ünnepelhették mindenütt szabadon az emberek. Ezt a hajót az

2