Kelet-Magyarország, 1959. augusztus (16. évfolyam, 184-207. szám)
1959-08-09 / 191. szám
(J)lUattíÓJL a szín falak Képek as ukrán népi együtteHrül Láttuk őket a színpadon, népviseleti ruhában, láttuk éneklés és tánc közben, utazva, beszélgetve, — de mindig mosolyogva, mindig kedvesen és utánozhatatlan szerénységgel. A szerénységnek belülről, mélyről kell fakadnia, máskülönben nem szerénység. De ók, az ukrán népi együttes tagjai■ szerény emberek. „Igazán tetszett?” — kérdezték az előadás után boldogan, pedig a siker már elkényeztethette volna őket, Varsó, Leningrad, Kiev és Moszkva hatalmas közönségeivel. „Igen, — mondják aztán beleegyezöen, — a nép alkotásai igazi értékek. Mi igyekszünk ezt tolmácsolni." Néhány óra csak, és úgy érezzük, messzi múltba nyúlik visz- sza barátságunk. Kaleidoszkóp Gyermekkorunk kedvenc játéka. Benéztünk a tölcsérbe, s benne ezernyi alakzatba hullott a sokféle színű, formájú üveg. Villantsuk meg igy az együttest, ezeket a felejthetetlen napokat. Most ezúttal azokat a pillanatokat, amelyek nem tartoznak a színpad deszkáira. „Itt készül a krumplicukor!" >— intek ki az ablakon tréfás mozdulattal a demecseri burgo- nyakeményítő gyárnál. „Az mi?” — nyitja kerekre szemét Lille. Ezen én csodálkozom. Hát nem tudja? , Másnap este a borsa levesre esik a szó. „Az mi?” — érdeklődöm. — Hát nem tudja? — csodálkozik asztaltársam. ■ Más. Balogh László, az énekkar tagja, fontos bejelentésre készül, érzik abból, ahogy előremegfontolja a szavakat,g Kíváncsian várom. Ugyan mi lesz? „Vajon, Nyíregyházán lehet e kapni...” S itt megáll. Az eszem kínba csavarodik, ugyan mit? Ismerem a külföldi vásárlási lázat, ahogy a magyarok megtérnek felpakolva, ördög tudja, mi megfontolásra válogatva össze szörnyű kincseiket. Hát ő is? .....eredeti olasz operalemezeket?” — fejezi be a kérdést, és nagy figyelemmel várja a választ. „Ugyanis nálunk pillanatok alatt szétkapkodják.” — teszi hozzá őszinte mentegetőzéssel. Szégyenlem magam. Leckét kaptam ferde gondolataimért. Más. Két percig magyaráz egy megyei embernek az egyik küldött. Persze, oroszul. „Ponyé- máj?" Kérdi aztán. „Nem, egy szót sem értek.” így felel a magyar. „Nem baj, akkor beszéljünk magyar” — mosolyog az együttes tagja. Más. Andor József a ruga nyos fiatal népitáncos álmosan száll ki az autóból Nyirkarászr ban. Délidö van. A kulturház- ban bent cseng a pohár, a villa, kanál. , „Csak ezt ne hallanám! — sóhajt fel keservesen. — Itt mindig csak enni, enni és enni. ' Beteg vagyok, ha terített asztalra gondolok.” Alig másfél óra múlva Kisvárdán tessékelik befelé a társaságot. És újra cseng a pohár. Nyírkárász. Kint énekel, táncol az együttes a tfcultúrház előtt. Ajándékműsor. Nagyon tetszik. (Mi nem, ha ez?) A tánccsoport ,kifút” a színről örea mama kapaszkodik az egyik lányba. „Jaj, kedves, jaj, lelkem! Ez aztán tánc! Istenem, milyen gyönyörűséges! Van neKezdjük: Bárzák V ász ja. Könyvelőnek \ készült, sőt könyvelt is vendéglátóipari vállalatnál. Aztán katona lett. Ott táncolni kezdett. És amikor leszerelt, jelentkezett az együttesbe. Tehetség. Felvették. Széles, nyílt mosoly ül örökkön az arcán. Nem bosszantja semmi, nem lehet ingerelni. Amikor lófogatot lát, legyint. Kacag. „Ló? Minek ló? Mechanik! Gép olcsó, csak dolgozik, adni enni! Csuma Jurij. Csendes, megfontolt, szemlélődő. A nyírkarászi téesz istállójának megtekintése közben a falakra int: „Nem így!” Aztán előadásba kezd, hogyan kell megvalósítani a csillerendszerű etetést, a vízvezetékes önitatást. A silógödröknél megint csak int: „Nem így!” Mert ez régi módszer. Aztán meglátja a nagy építkezést, a hosszú termeket, vasbetontető- gerendákkal. „Szép!” Kiált fel elragadtatással. „Ez nagyon szép!” , Agronómus volt „civilben”. Borsabányai Kató. Az egyik szólóénekes. Szőke, szép, fiatal. Nemrég került ki az ungvári zeneiskolából. „Csak ne lenne ennyi program — sóhajt, — hogy sétálhatnánk a városban, és kint Sóstón. „Sosem volt Nyíregyházán, de már olyan szép „bennszülött” tisztasággal így mondja: a Sóstón. „És Budapest! Mondja, lehetséges, hogy megszeretnek bennünket any- nyira, hogy majd később Budapestre is meghívnak?” Kívánjuk, hogy úgy legyen. Az első feltétellel nincs baj Amerre csak jár az együttes, kitárulnak a szívek, kedves Kató! Lille. „Lilian, Lia, de azt nem SZéfétem” — rázza a fejét hevesen a szép charkovi leány, fekete haja repked közben. Lassan, nyújtóttan beszél, gondosan vigyázza a szavakat, csak nemrég kezdett magyarul tanulni. De mindent mond, és mindent ért, bájosan „kerékbe” törve a mondatokat. Édesapja elektromérnök volt, hősi halált halt a fasizmus ellen vívott háborúban. „Édesanyja? Nyugdíjban van?” — kérdezem. „Az én anya? — döbben meg, s önérzetesen visszautasítja: „Az én anyám van csak negyven éves. Van ö még nagy-gyon, nagy- gyón fiatal!” Liliét aki csak látja, Tatjána Szamojlovára gondol. Sokan meg is kérdezik: nem-e ő az, vagy Tatjána húga lenne? Kukéra egy onokám, az nagyon szeret táncolni, még hasonlít is magára.” lönben nagy filmszakértő. Legújabb kedvence: Audrey Hepburn. És persze: Tatjána. Szulincsák József. Ha katlan egy fényképezőgép, ha villan egy „örökvaku", bizonyos, hogy az ő keze van benne. „Olyan olcsó nálunk a film, a vegyszerek, a papír! Mindent magam csinálok. Rengeteg képem van. Mindenfelé jártunk, Csehszlovákia, Lengyelország, Szovjetunió egész területe. Szahalinig. Ott sokan rosszul érezték magukat, mert húsz százalékos oxigénhiány van. Egy kicsit er- rébb. Hogy több világosság legyen. Ügy! Köszönöm.” Mihail Krecsko. ö a „varázsló”, a művészeti vezető. Magyarul tanul, bár tud is már, szépen, énekel is, ahol a magyar népi zenekar húzza Nyírkárászban, az ebédnél. „De nálunk sok magyar lakik, és a mi törekvésünk, hogy magas szintre emeljük a népi kultúrát, így a magyarokét is." Ezért tanul, meri tökéletesen tudni akarja, amit tesz. A magyar csárdás táncukon vitázunk, Szerintünk — magyarok szerint. — valami hiányzik a tánckarból, ennél a számnál. Túlságosan vidám, túlságosan adja magát a táncos. Ami hiányzik: a' magyar emberből áradó öntudatos büszkeség „Igazat adok önnek, — bólint, hiszen a tánc: forma. Ezt kell kitölteni tartalommal. S ez a tartalom: a nép gondolatai, a nép érzései, egyénisége. Úgy fogja az együttes táncolni.” S már dúdol ismét. Átolvad a magyar népdal érzésvilágába Balogh Klára. Férje énekes, ő táncol 1957 óta érdemes művész mint még néhány tagja az együttesnek. Tizennégy évvel ezelőtt kezdte, még mint tanítóképzős leány. Azóta táncol, tanul, táncol és tanul. Még hat esztendő: és nyugdíj. Fiatalon. Húsz évi tánc a követelmény. Szinte nem is hiszi az ember, hogy néhány év múlva „nyugdíjba megy”. „Tudja, az a baj a magyar táncosoknál, — mondja a soksok beszélgetés közben, — hogy nem dolgozzák fel eléggé magas szinten a népi anyagot. Ismételnek, és ez unalmassá válik. Persze, ,,elbalettozni” sem szabad a népi motívumokat!’ Részt vesz férje hanglemezgyűjtő szenvedélyében. Amikor megtudja, hogy Nyíregyházán lehet kapni olasz operát, megtüzese- dik. „Meg kell vennünk!” De ha száz forint. Mégsem érdemes. Nálunk egészen olcsó, csak „sorba” kell állni érte.„ Befejezés helyett Bemutatjuk az esviitfes néhány tasját Hosszú oldalakat lehetne írni, de ezt a cikk nem engedi meg. Egy kis pillantást vetett csupán a színfalak mögé. Es most menjünk vissza a nézőtérre. lm, zúg a taps Kisvárdán is... majd szétrobbannak a falak! S. B. Bar átk ozás. (Foto: Hammel) Kedves vendégehet fogadtunk A várakozó közönség. r-»igényesére. Ismerkedés. Az üdvözlő beszéd. 4
