Kelet-Magyarország, 1959. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-18 / 15. szám
1959. JANUAR 18. YASÄRNAF KEUrTMAGYAKORxZA«. 5 A társadalom segítségét kérjük Eva fodrász akar lenni Évát idáig nem ismertem. Sorsáról abból a jegyzőkönyvből értesültem, ami vallomását tartalmazta. A keserű szavakat szomorú gyermeksors diktálta, a sok panasz megannyi vád egy lelketlen, családjával nem törődő édesanya, egy szökött édesapa ellen. A kusza, gyermekes sorokkal telerótt papírlap nyomán a maga visszataszító valóságában bontakozik ki a D. család: a szülők és négy kiskorú gyermekük élete. Elöljáróban csak a tényeket akarom leírni. Kisvárdán élt a D. család: apa, anya, Éva, Anikó, Ibiké és a legkisebb gyermek: Pistike. Látszólag jól éltek, azonban D-né telhetetlen, élni, és tetszeni vágyó asszony volt, s különösen a fiatal fiúk társaságát kereste. Aztán jött az ellenforradalom, s az apa, D. fodrászmester felesége magatartása miatt bánatában megszökött: Kanadába disszidált. Ott maradt a család támasz, apa nélkül. Az anya nem sokáig bánkódott, hamar megvigasztalták a férfiak. Fiatalemberek sorával folytatott viszonyt, züllött, kimaradozott otthonról, idegen vendégeket hozott haza és az apró gyermekek szemeláttára szerelmeskedett velük, undorító módon, részegen. Aztán az anya is elment. A három kicsit különböző intézetekbe adta, s Évával együtt Pestre ment „dolgozni”. Életmódján Pesten sem akart változtatni, ezért legidősebb lánya, a 15 éves Évike otthagyta: hazaszökött tőle. D. Éva most otthon él, Kisvárdán, rokonok, szomszédok kenyerén, jószívű idegenek vették magukhoz az átélt szörnyűségektől idegbeteg kislányt, aki az esti iskolán most végzi a Vlll-ik osztályt és szakmát, fodrászmesterséget szeretne tanulni. Elhatároztam, hogy felkeresem Évát, beszélgetek vele. Délelőtt érkeztem Kisváráéra. A régi lakásban új bérlők fogadtak, s közölték velem, hogy Éva a nagyapjához költözött. Senki nem volt otthon, de a szomszédoktól megtudtam, hogy Évike elment a nagyapjától is. Idegenek, szomszédok vették magukhoz. Hosszas keresgélés után a város távoli részén meg is találtam egy családnál. Disznótor volt, eljött segíteni. Szép, fejlett, kékszemű kislány. Amikor megtudja, hogy őt keresem, sírvafakad. Nagynehezen sikerül megnyugtatni. Csak vele, négyszemközt akarok beszélni, elhívom hát egy cukrászdába. Zavartan, elfogódva ül, nem nyúl a süteményhez, amit hozattam. Aztán beszélni kezd, szaga- tottan, idegesen, majd egyre jobban belemerül, folyik a szó, a panasz. — Cigándon laktunk, ott kezdődött... Anyu megismerkedett egy fiatal fiúval, s meg is szökött vele. Aztán visszajött. Kisvárdára költöztünk. Édesapám fodrász volt, jól éltünk. Még egész kislány voltam, anyu bálba vitt. öt körülvették a férfiak, engem magamra hagyott. 56 szilveszterén aztán apu otthagyott minket. Nagy mulatság volt nálunk, idegen férfiak, nők jöttek hozzánk. Anyu nagyon furcsán viselkedett. Szilveszter után aztán elment a talajjavítókhoz dolgozni, de csak késő este járt haza, berúgva, fiúkkal. Mondtam neki: „Anyu, ez így nem jó, tönkreteszei minket is.” De ő nem hallgatott rám. Ott aludtak előttünk, mindent láttunk, ami a szobában történt. Akkor volt a legrosszabb, mikor a dömperesekkel barátkozott Két fiút hozott, az egyiknek azt mondta, hogy velem fog aludni. Mikinek hívták. Az meg odajött hozzám és meg akart csókolni. Pofonvágtam és elszaladtam. Ez így ment mindig, hiába mondtam, hogy én nem akarok rossz útra térni. — Mikor an yu elhatározta, hogy Pestre megyünk, azt hittem, minden rendbejön. Pistit Berkeszre, Anikót ökörítófülpös- re, Ibit Cégénydányádra adta intézetbe, mi meg vonatra ültünk. Idegenekhez költöztünk. Én egész nap otthon ültem, anyu meg késő éjszaka járt haza, s ott is ivott. Ezért szöktem haza. Először nagyapához mentem, de ő is sokat ivott, s gorombáskodott velem. Éppen akkor hagyta ott ezért a nagymama is. Most jó helyen vagyok, a szomszéd néni vigyáz rám, jobban szeretem őt, mint anyut. — Mikor láttad a testvéreidet? Szemében megint ott ül a könnycsepp. — Karácsonyra haza akartam hozatni őket. Apu küldött csomagot, azt eladtam, meg eladlutalmat kaptak a mélyépítőknél a szakszervezeti bizalmiak és aktívák KELLEMES, meleg, halk beszélgetés fogadta a belépőt az É. M. 6. sz. Mélyépítő Vállalatának üzemi étkezdéjében a Vállalat szak- szervezeti bizottságának rendezvényén, a szakszervezet különböző bizottságaiban dolgozó tagok, bizalmiak „évzáró” ünnepélyén. Minden percben újabb arcok tűntek fel, megérkeztek a munkahelyek főbizalmijai, akik 5—6 éve képviselik becsülettel dolgozó társaik érdekeit. Megjött M. Róka szaktárs a Guszev építkezéstől, Jaczkó szaktárs az A. M. G. munkahelyről, Tóth a kisvárdai, Szo- kolai a sóstói munkahelyekről, Móré a segédüzemtől, továbbá a központ régi aktívái, bizalmijai, Rozman, és Hanicska szaktársnők, Hrinkó Jolán, a Nőtanács elnöke, s a különböző albizottságok, egyeztető, TT. segélyező, ellenőrző stb. legjobb munkásai, dr. Horváth Sándor, Ráskó, Németh, Tassy, Soósné és még számosán. BENICSÁK ELVTÁRS, a szak- szervezeti bizottság elnöke rövid beszámolójában ismertette a szak- szervezet legszorgalmasabb tagjainak múlt évi munkásságát, megállapította, hogy a reszortfelelősök zömében megbirkóztak a rájuk váró feladatokkal, csökkent a munkásszállásoknál felmerült panasz, javult az üzemi étkezés. Örömmel üdvözölte az üzemi tanács egészségesen kibontakozó munkáját, s kérte a szakszervezeti bizottság tagjait, hogy még szorosabb kapcsolatot tartsanak a dolgozókkal. Megjelent és felszólalta szakszervezeti esten ötvcs elvtárs országgyűlési képviselő, Scheibli elvtárs, a területi bizottság elnöke, a vállalat, valamint a párt- szervezet vezetője. A TARTALMAS ESZMECSERÉT a legjobb szakszervezeti munkások megjutalmazása követte, majd a régi szakszervezeti munkások és a fiatalok megbeszélték a szakszervezet teendőit a vállalati feladatok végrehajtásáért. A családias körben eltöltött egy-két óra közelebb hozta egymáshoz a vállalat dolgozóit és elősegítette a vállalati egység további szilár- dulását, amely nélkül nem tudná megoldani idei feladatát a 6. sz. Mélyépítő Vállalat tam a kendőmet is de csak Pistit tudtam a szünidőre elhozni... A homlokát fogja. — Fáj a fejem. Elvittem a nagyapa OTI-lapját, de ő nem akarta ideadni. A doktor bácsi valami latin dolgot mondott, aztán azt modta, hogy az idegtől van. , — Mit akarsz csinálni, Évike? Felragyog az arca. — Apu meghagyta, ha felnövök folytassam a szakmáját. Most még nem dolgozhatok, csak ha 16 éves leszek. De engem a múltkor elvittek a fodrászhoz, s alig birtam megállni, hogy ne nyúljak a nénik hajához... Ügy szeretnék fodrász lenni!... Ugye, lehetek? — néz rám szorongva szomorú kék szemeivel. — Hogyne lehetnél Évike! Lesz is belőled olyan fodrász, hogy az asszonyok mind veled akarnak majd dolgoztatni!... Ehhez azonban még évek kellenek. Évának be kell fejezni a nyolcadik osztályt. Kistestvérei jó kezekben vannak, tanítják őket, szeretik, nevelik. Évike most jólelkű emberekhez került, új mamához, aki gondoskodik róla. Ha elvégezte az iskolát, jelentkezhet ipari tanulónak. Ugye, az illetékesek segíteni fogják? Ugye, Éva kedvező feleletet kap majd a kérdésére? S bizonyára akad valahol egy otthon is, ahol tanulóideje alatt lakhat. Reméljük, az élet elfeledteti vele az átélt szörnyűségeket, és D. Éva megtalálja helyét, mert a társadalom segíteni fogja őt — sőt megtalálja majd élettársát is, akivel becsületesen, szépen töltheti éveit. Ha pedig akadnak még ilyen Évák, keressük meg őket, s karolja fel őket társadalmunk, szíve melegével... Győri Illés György. Győri Illés Györgyi HÓPELYHEK Szállnak már lassan a pelyhek a térre... Hószínű kalapot lenget a ház, hószínű csillagok nyúlnak le érte. Hallgat az utca — s a tél magyaráz Aztán egy ródli lesiklik az útra, libben utána fehéren a sál. Húzza a gyermek, kacagva is húzza, s jön már a többi és mind kiabál. Hólabda csattan a házak falánál, nevetni a világ most összeszalad. Mint lisztes bohóc, az idővel is ágál a jókedv a táncoló pelyhek alatt. Egy ablak mögött ül egy kedves anyóka és nézi, hogy játszik a gyermeksereg. Rég elfelejtett emlékeit szórja az utcára halkan a hórengeteg... Lány és legény jön egymást átölelve, pelyhek suhannak a csókjuk felett... Száll a világon a szerelmesek pelyhe, s egy roppant nagy békés egészbe mered A földre a boldogság hű lépte dobban — még távolból hallik, de egyszer elér.. Hópelyhek, hópelyhek, szánjatok jobban, a szívekbe szálljon e béke, e tél! Szakmát tanulnak a csökkent képességű gyermekek Problémát okozott eddig, hogy a gyógypedagógiai intézetből kikerült gyermekeket szakképzettség híjján sehol sem alkalmazták. Az idei oktatási évben gyakorlati órákat vezettek be a 14—18 évesek számára. A lányok szövést tanulnak, nemrég érkeztek meg a szövőgépek, a fiúk játékokat készítenek, egyelőre papírból, később az asztalosmunkára ;s megtanítják őket. Hogy a gyermekek fogékonyak, azt bizonyítják a játékvárak, amelyekből a nyíregyházi kirakatokban is látni, valamint az elkészülj rongyszőnyegek, hímzett asztalterítők, s más munkadara-, bök. A négy éves szakmai foglalkoztatásról bizonyítványt kapnak a gyermekek, s mint ahogy más megyék példája igazolja, nem lesz baj az elhelyezésükkel. Az intézet tervezi, hogy ez évi munkájukból év végén kiállítást és vásárt rendeznek. A tiszalöki járás művelődési munkája a számok tükrében Jó mérleggel zárta a múlt évi munkáját a tiszalöki járás a művelődési feladatokat tekintve. Két és félszáz ismeretterjesztő előadás, 177 műsoros előadás, 107 diavetítés sikerét mondhatták magukénak. öt község és 9 tanyai település alkotja a járást, ehhez képest a végzett művelődési munka igen szép. Csak tovább gazdagítja érdemeiket, hogy 43 öntevékeny együttesük működött. A tavaszi kulturális seregszemlére eddig 53 ifjúsági és 34 felnőtt együttesi benevezés történt. Főként színjátszók és tánccsoportok kívánnak résztvenni a versenyen. A járási kultúrházban a jövő hét folyamán termelőszövetkezet 'ejlesztési kiállítást rendeznek, óbb, mint hatvan plakáttal. A kiállítást a járás községeiben ván- dorolíithi fogják. (Máté Mihály levele alapján) „Nagy iskola volt számomra a kétéves távoliét Beszélgetés egy Izraelből hazajött tolt disszidenssel Egyik reggel szerkesztőségünkbe egy alacsonytermetű, jó ötvenes férfi kopogtatott be. Ideges mozdulataival ellentétes bizakodó tekinteté rögtön elárulta, hogy valami különös ügyben járhat. Férfiember ritkán hullat könnyeket, de a köszönés után mindjárt sírásba csuklottak szavai. — Óberlander József vagyok — mondta könnyeit törölgetve — most jövök Izraelből. Míg hellyel kínáltuk, közölte, hogy szeretné elmondani: mi vitte a disszidálásba és mi hozta haza. Az általa elmondottak lényegét az alábbiakban közöljük. — Először is bejelentem, hogy én hibát követtem el, de ezt, remélem, jóvá tudom még tenni a munkámmal. 1945 tavaszán családomból egyedül szabadultam a nácizmus poklából. Apám, anyám, feleségem és három gyermekem a koncentrációs táborban pusztult el. Nem volt senki hozzátartozóm. A munkában, elsősorban a pártmunkában leltem csak nyugtomat. Negyvenöttől párttag voltam és évekig párttitkár községemben, Tarpán. Ügy éreztem, hogy a becsületes emberek szeretnek. Ezerkilencszázötvenhat őszén, amikor néhány napig az ellenforradalmi bandák garázdálkodtak, a becsületes dolgozók nem, de néhány felelőtlen személy rámkiabálta, hogy „meddig látnak még Tarpán zsidót.” Aztán tettlegesen is megtámadtak, többször rámtcrték a lakásomon is. Lehet, hogy gyenge voltam, de nem birtam tovább. Minduntalan a családom kiirtása, a negyvennégyes idők jutottak eszembe. Itthagytam az országot. 4 kapitalizmus Izraelben is kapitalizmus — Bécsből Izraelbe kértem magamat. Ott lakik egy öcsém és egy húgom. Nézeteink miatt az öcsémmel hamar összekülönböz- íem, így semmi segítségre nem támaszkodhattam. Dolgoztam szántóföldi termelőszövetkezetben, majd uzsorakamatra kaptam egy kis kölcsönt és cipészműhelyt váltottam. Az eredeti szakmám ugyanis cipész. A kamat és a lakbér annyira felemésztette a keresetemet, hogy a normális ellátásomhoz napi 2— 3 fontra lett volna szükségem, de nekem csak 50 piaszter jutott. Hiába voltam zsidó „testvérek” között. Ott kapitalizmus van és az az erősebb, az parancsol, akinek több pénze van. Ott is ugyanúgy vannak szolgák és urak, mint a többi tőkés országban. Éhezés. nélkülözés árán is esak haza ... Rádióból és más úton is egyre többet hallottam arról, hogy Magyarországon rend van és meg- máradt a proletárhatalom. Különösen megerősödött ez bennem Nagy Imréék kivégzése után. A múlt év. júliusában jelentkeztem Tel-Avivban a magyar követségen, hogy haza akarok jönni. Utána, amikor ezt megtudták a hatóságok, rögtön hivattak és Ígértek lakást, műhelyt, kölcsönnel is biztattak, de nekem elég volt már az ígérgetésből és az ottani életmódból. A vízumot rövidesen megkaptam, de nem tudtam jönni csak decemberben, mert az adósságomat fizetni kellett. Addig sem ment jól a dolgom, de ettől kezdve éjt-napallá téve dolgoztam és éheztem, hogy adósságomat törleszteni tudjam. — Végre elérkezett az idő, hogy hajójegyet válthattam. Még az utolsó napokban is behívtak a politikai rendőrségre és próbáltak ottmarasztalni. Végül már azt akarták rámfogni, hogy szovjet ügynök vagyok. A hajón is többször ijesztgettek, hogy ne jöjjek haza, mert Szibériába visznek. Nyugodtan csak akkor éreztem magam, amikor Kele- bián újra magyar földet ért a lábam. — Pártiskolán, szemináriumokon sokszor tanultam a kapitalizmusról, a kizsákmányolásról, de felejthetetlen iskolát most szereztem, két éves távollétern alatt... Cs. B.
