Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-16 / 271. szám
1958 NOVEMBER 15, VASARNAP KELETMAGTARORSZAG ? BANDI M ár aem is tudta, mikor jöhetett el hazulról. Kezében még mindig azt a botot szorongatta, amivel réggel a tyúkokat megzavarta a kisudvarban, s amit ott lelt az órgonabokomál, ahol játszani szokott Csak járkált össze-vissza, s már a fáradtságot aem érezte, ment, mert tudta, hogy nem törődik vele senki. Apja már két hete elment hazulról, * anyja örül, ha nem nyaggatják a gyerekek, hisz ha otthon vannak, mindig csak enni kérnek, az pedig most elég szűkösen van legtöbbször. Igaz, már nagynak érezte magát, mert a falragaszokat is ki tudta betűzni, ahol nagy betűvel voltak írva. Mint például ezt is, amit a fűszerbolt falán látott meg éppen. Egy érdekes ember volt rajta, mintha rohanna, olyan, mint amit tegnap látott a vasútnál. Egy ember puskával a kezében rohant, s : hangosan kiáltozott.. i Aztán betűzni kezdte a felírást, amely nagy, vörös betűivel kiáltotta: FEGYVERRE! Bandi nem tudta megérteni, ami körülötte tőr. térük. Mindűntalan összerezzent, amikor ágyúdörrenést hallott. Volt már ilyenben része azelőtt is, amikor a hegyekben robbantottak, dehát az más volt. Ahogy haladt, mindűntalan jobban és jobban kezdte kínozni valami. Az, amit már régóta ismert: ez éhség. Senki sem törődött vele. Szinte egyedül érezte magát az egész világon, pedig az űt tele volt emberekkel: Vörös csapat haladt éppen el mellette. Gyalog, szekereken, vagy lóháton. Az egyik kocsin egy katona kenyérdarabet majszolt, s ekkor jutott tudatába, hogy ő még ma nem evett. Merően nézte a katonát. Az végre észrevette és rámosolygott. ■— Gyere ide kispajtás, mássz fel; B andi először tétovázott, majd — látván a bíztató mosolyt — odaszaladt, s a következő pillanatban fönn is volt. Nemsokára már ő is egy kenyérdarabon rágódott. — Miért nem vagy ilyenkor otthon, most nem «sabad járkálni a gyerekeknek — mondta a katona, majd hozzátette — meglőnek a románok. —« S ezt ügy mondhatta, hogy Bandi valami szörnynek képzelte, s meg is kérdezte: — Kik azok a románok, én még nem láttam Olyat. Hirtelen megállt az egész csapat. Elől egymásután két becsapódás érte a menetet. Zűrzavar keletkezett. Mindenki leugrált, s az űtszéli szőlőn a vasút felé szaladtak. A lovak ágaskodtak és nyerítettek vadul. Bandit is lerántotta a katona és magához szorítva rohant vele a vasúti töltés felé. Az úton már több lövedék csapódott be. Egyszerre, mintha az egész föld össze akarna dőlni; hatalmas dörrenések hasítottak a levegőbe. A töltés másik oldaláról ágyúztak a hegy felé, Vörös tüzérség volt. Eddig hallgattak, de hogy most a románok elárulták magukat, megküldték a választ. A tűz mindűntalan erősödött, a hegy csúcsát már szinte ködként takarta a füst- felhő. A román király csapatai még mindig az utat lőtték. Aztán — ügy látszik —1 eltévedhetett egy srapnell, mert éppen az állomás tetejét szakította be. Bandi ott reszketett a katona mellett, míg az meg nem nyugtatta: — Ne félj komám, itt nem lesz semmi baj, inkább segítsünk a tüzéreknek. ■— S lövedékeket kezdtek hordani az ágyúkhoz. Végül már ügy belejött, hogy amikor a zsinórt rántották, előre megmosolyogta, hogy szaladgál az ágyú. Csak akkor rettent meg, amikor az egyik hüvelyt felvette, s az megégette kezét. A katonák jókedvű kacagása végül őt is nevetésre ingerelte.:; Nem is értette, hogy került ide. Lelkét kétségek gyötörték. Mi lesz ezután, s most már mindig így lesz? Mi a2, ha meglőnek? Akkor már nem lesz éhes, annyit tud. Reggel is, amikor az öreg Estók bácsit halva találták a rekettyés mellett az árokparton, hallotta a szomszédék nagyfia megjegyzését: — Ez se‘ fog már enni kérni ä,, Hát igen, nem lesz éhes. Csák hordta a golyókat, pedig már belefáradt alaposan. A feje is zúgott. Mint álmából szokott felriadni, úgy érte új barátja hangja: »— Apád mit csinál most? Hol van? Nem tudta, mit feleljen rá, s mondta, amit kigondolt: — Most nincs apám, elment:, elment már régen, — Elment?ni Vagy nincs Is — ámult d a katona. Nincs? Dehogy nincs. Van neki. Hát hogyne volna! Nemrégen jött haza onnan messziről, s neki is ilyen ruhája volt, s a sapkáján is ilyen csillag volt, s ha ölébe vette, akkor is csak nézni merte. M iután ezek átviharzottak kis lelkén, csak annyit mondott: — Elment ilyen bácsikkal, mint amilyenek itt vannak..; Neki is ilyen szép csillag volt a sapkáján. Azt mondta, nemsokára visszajön ..: Még nem jött vissza. A katona erre nem szólt semmit, csak ölébe kapta, s arcára nyomott egy szúrós Csókot. Nem fájt, Méray Ottó. AZ OBSZAGHAZBAN Amennyire kellemetlen kötelességteljesítés volt [számomra a népünnepély ivégigunatkozása, annyira kellemes emlékem marad a nagyságos asszony vendéglátása!... — köszönt el nagy udvariasan, kézcsók közepette, jómo- dorű Edömér országgyűlési képviselő űr a háziasszonyától, a tanító nejétől. 1936-ot írtak, amikor a nagymezei tanyaközpontban jótékony célú népünnepélyt rendezett a zöldkeresztes egészségháza javára a tanya népe. A kerületben a mesz- szehírlő megmozduláson illett résztvenni a képviselőnek is. Ezért volt kénytelen, mint egyetlen alkalmas helyet, a tanyaközpont tanítójának vendéglátását igénybe venni. — Akármilyen, bármilyen nagy ügyben közbenjárásomra lenne szükségük nagyságosék- nak, forduljanak bizalommal hozzám, készséggel elintézem, — toldotta meg búcsúszavait, amint Kunhalmiéktól végleg elköszönt. Alig egy hónap műit el a nagy ígéret után, Kunhalminak dolga akadt Budapesten. Ami ritkán szokott előfordulni, sikerült azt a reggeli órákban elintéznie és útja egész véletlenül az országház előtt haladt el. Meghallgatom az ülést, — villant át agyában. A gondolatot tett követte. A fiatal pedagógust jellemző élménygyűjtő lel- külettel sietett az országház irodájába, ahol tudomására hozták, hogy csak ügy vehet részt az ülésen, ha valamelyik képviselő karzat jegyet küld ki részére. Kunhalmi kiállította a kérőlapot Jómodorű Edö- mer úrhoz. — Nincs benn! =» jött a válasz. , — Csodálom, — jegyezte meg Kunhalmi és űjabb lapot töltött ki a kultuszállamtitkárhoz. — Nincs benn! jött az űjabb válasz. A felmerült akadályok láttán felébredt benne a „csak azért is bemegyek” vágya, s a teremszolgához fordult. — A kultuszminiszter benn van-e? — Ö benn van kérem! — Tőle kérek! Ö bizonyosan küldeni fog egy pedagógusának. — Nem ismerem! — jött a válasz. — Szép kis kormány- párti képviselők — fakadt ki Kunhalmi. — Kénytelen vagyok ellenzékihez fordulni. — Kassainak írt. 3 perc múlva kezében volt a belépőjegy. — Megillctődve lépett be az országház gyönyörű termének karzatára. Amint megállt, Jó modorú Edömér képviselő úrral villant össze tekintetük. Kunhalmi arcába szökött a vér... A képviselő, kerületünk hatalmas képviselője hazudott... Szívén ütötte a tény, szégyelte magát képviselője helyett... Hát eny- nyit ér a képviselő ígérete? Ügy látszik semmit. Leült, figyelte az ülés folyását. Vitéz Almavári Jenő, a Vitézi Szék vezető tagja interpellált, a Kéktaxi Vállalat részére állami subventiót kért. A fiatal pedagógus alig félóráig ült... Lelkében percről-percre gyűlt $ a nemes harag a nem or-t szággyűléshez méltó be-g szed hallattára. Felugrott... Rettenetes kiábrándulással hagyta el a termet, gondolatai a jelen és múlt között kavarogtak... Hazánk nagyjainak dicső országgyűlései, a Duna jegén tartott, ónodi, 1348-as gyűlések hol vagytok?!.., Hát idáig süllyedtünk?!... Juharos Ernő. Szózat a békéről Irta: M. ISZAKOVSZKIJ A lövészárkok fel nem szántott ezre Mutatja még: a harcunk arra folyt Szegény anyáknak — Európa-szerte —< Talán könnyük még fel sem száradott, A borzalmak még mindig bennünk élnek. A holt árnya még köztünk lebeg, A rokkantak még némán is beszélnek, Mankójuk veri a kövezetét. A népek álma ismét nyughatatlan. Az arzenálok ágyút ontanak. Háborús gyújtogatok szakadatlan Üj háborúra fegyvert osztanak. Fenyegetőznek: — hogy az atombomba Felgyújt majd mindent, várost és falut, Előjön újra pince, katakomba, — S nem látunk mást csak üszköt és hamut. — Azt akarják — a háborús raiványok: A profitjuk minél nagyobb legyen, Mi üt mind-mind Amerikát szolgáljuk. Egész föld népe rabként senyvedjen, — Azt akarják: . . . De van sok nép, amelyek Akaratát megtörni nem lehet! Nem gyártottak még soha olyan fegyvert, Amellyel őket megijesztheted. A harcba ők a haza szent nevében Indultak. Ajkukon most már a jog, Szabadság vágya harsog és a béke — Míg népek közti barátság győzni fog, — Azt akarják: hogy jogúk legyen arra: Búzát vessenek és építkezzenek. Hazájuk: Szovjetunió hatalma Örökre már a béke őre lett. Ez ünnepélyes szép őszi napokban Az ő mély hangja hangzik messze — szét, S földgömbünk minden népe csapatokban Nemet kiállt a háború felé! Mi harcolni a bankárok zsebére És dicstelen meghalni — nem fogunk! A béke kell nekünk és küzdünk érte, S ha kell az életünkkel áldozunk! — De hiszem én: Jön majd ideje annak, Mikor a háborús gyújtogatókat A föld színéről — bármily sokan vannak — Lcsöpri mind a jogos népharag, Mátészalka, 1958. október ZZ, Df. G, A, Az utcán megy egy kis diák Az utcán megy egy kis diák, Fütyöl egy űj melódiát.,, Vígan lóbálja két kezét Vidám szemekkel nézve szét. Az ablakokban emberek, A víg ritmusra mind nevet, És hajladoznak mind a fák, Ahol elmegy' a kis diák. Az ács, a pék, a hentesek, A víg ütemre intenek . Rikolt a villamos kerék, Vígan csiripel a veréb. És megy, csak megy a kis diák, Fütyöl egy űj melódiát. s, Vígan lóbálja két kezét, Így szórja szívét szerteszét. B. G.-né. jNawykorú va^uk Nagykorú vagyok. Állok az urna előtt, Gonddalaim mélyen a múltba szállnak. Apám szaván s Repülök oda el. Apám Összetört gondű apa, mint a te apád, ifjú munkás 'gyermek; Mint a te szülőd, mint minden munkásember ki a múltban élni próbált, élni akart.., De nem élhetett! — A szó fülembe most is cseng, hogy hallom „Tíz éves koromban Napszámos voltam ..: Es négy év után Inas, suszter...—így íi*m! — Lámpafénynél éltem Ifjú életem.,—■ Mült és jelen: küzdés az, élet emez. És nevető arcok hangosan kiáltják az élet jogát! Nagykorú vagyok, állok az urna előtt: hát én is szavazok, Békét akarok! A múltból semmit! Vezessen az út előre, a kommunizmus felé! Révész Ferenc, Bessenyei György Gimnasium, Kisvánda,
