Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-16 / 271. szám
1958 NOVEMBER 16, VASÄRNAP KELFTMAOVARORS7 AG & Kapás bácsi, a tsz. cs a gyűlések Sok gyűlésen hallottam már beszélni Kapás András bácsit. Okosan és harcosan szól a szövetkezeti dolgokhoz. Azt is elmondhatom róla, hogy ha jó- hangúlatú társaságba kerül, hamar tüzet íog a kedve és bámulatosan tudja cifrázni a csárdást. Mindig piros az arca a szép szál embernek és jókedve sem fogy el hamar. Ám nemrég, amikor meglátogattam a Sóstóhegyi Virágzó Föld Tsz.-ben, — amelyenk ö is régi tagja, — rosszkedvű volt. Az állatok körül foglalatoskodott. Igencsak bele volt merülve a munkába, s egy kicsit durcásan hányta a trágyát. Kérdeztem, hogy miért haragos? — Gyűlésen voltam a városban és itt meg azt mondja a tagság, hogy én a gyűlésre- járást jobban szeretem, mint a tsz.-t. Hogy én nem szeretem? Hiszen a szívem adtam a tsz.- nek! — Fel sem egyenesedett a villázásból. Duzzogott. — — Első perctől itt vagyok és biztosan nem a naplopás miatt kérges a kezem. Nem nézem tétlenül, ha dolog van. Mégis kötekednek a tagok. A borházba’ is kirajzoltak a falra, mert rászóltam egyszer Mányikra, hogy ne szórja el a portán a drága szénát!... — Mivel lehetne az öreg kedvét jóra deríteni? — gondolkoztam, s Ö sokáig hallgatott. Mikor aztán az istálló előtt elnyargalt a jó száz darabból álló csürhé, be az ólba, András bácsi kinézett a zajra. Nagyot lélegzett. — Ezek a mieink, meghíznak karácsonyra! A csorda is jön már a legelőről. Itt meg a lovaink! Mit szó] hozzá? — kérdezte és rámkacsintott. — Szépek, mi?... A dicsérő szó után vidámabban folytatta dolgát. — Van mit tenni a földművesszövetkezeteknél is. Azt szeretnénk, hogy szűnjenek meg a lopások és sikkasztások, hogy jól működjön minden szövetkezeti bolt! De ezt nem elég csak akarni, tenni is kell érte! Igazgatósági elnöknek választottak a nyíregyházi földmű- vessző vetkezetnél... Bekerültem a megyei felügyelőbizottságba is és ráadásul az Országos Földművesszövetkezeti Tanács tagja lettem. így aztán kijut a gyűlésre járásból. Szégyen lenne semmit nem csinálni, a gyűlésekről távolmaradni, hiszen azért választottak meg az emberek, hogy helytálljak a poszton! Most is az egyik húsboltos okozott kellemetlenséget, hát menni kellett intézkedni. Elsorolta András bácsi, hogy Lengyelországban járt egy küldöttséggel és sokmindent tapasztalt ott. A legnagyobb tanulság számára az, hogy már a lengyelek is jobban mozgolódnak a szövetkezés terén. Mikor aztán újra a Virágzó Föld Tsz.-re terelődött a beszélgetés, Kapás elvtárs eldi- csekedte: — Az idén gyengébb termés volt -almából, mint tavaly, viszont szépen van borunk! A gyenge év ellenére is szépen jut a jövedelemből. Többen is új ház építését tervezik. Én mes bútort veszek a lányomnak!... A végén egészen kiengeszte- lődött és belátta, hogy a tsz. tagoltnak is van valami igazuk; úgy kell majd ezután tervezni a gyűléseket a társadalmi munkát, hogy minél kevesebb essen ki a dologidőből. Mert bizony szükség van minden tag munkájára a tsz.-ben ahhoz, hogy jövőre még szebb eredményeket érjenek el. S persze nincs alapja az olyan feltételezésnek, hogy Kapás elvtárs jobban szeret gyűlésekre járni, mint ahogy a tsz.- ben dolgozni, — mert az az igazság, hogy ő nagyon szereti a szövetkezetét! O. A. Néhány sorban / í rszág, világ úgy tudta rég, hogy a lányok selyemköté- nye főleg arra „hivatott’’, hogy a „rózsám” lova elé finom szénát vigyen. De hol van már az az idő, hol jár már a legény lovon, mikor sokkal fürgébb a kerékpár, a motor, a robogód. No, de tévedne, aki azt hinné: manapság már nem volna más szertpe is a lányok selyemkötényének. Talán a rohodi lányok sem gondolták, hogy a selyemkötény nemcsak csinosító, díszes kellék, hanem olykor hasznos munkaeszköz is lehet. A dolog úgy esett, hogy az egyik őszi napon terhes felhők közeledtek a kis falu házacskái felé. Ez amúgy nem okozott volna különösebb riadalmat, ha... Ha az épülő kul- túrház padlója alá odakészített sárga homok nincs a szabad ég alatt. De ott volt, S ha rázuhog az őszi eső, nem sok hasznát veszik. A rohodi kiszes lányok — tizenhatan — nem sajnálták a selyemkötényt, megrakták homokkal és mire a gomolygó felhő a fejük fölé ért, behordták a sok szekér homokot a kultúrházba. így döntötte meg Rohodon 16 csinos lány azt a tévhitet, hogy a selyemkötényben csak finom szénát, illatos, rózsát, pirosló almát lehet horda-', ni... ' lakács László életűt járói A nyíregyházi Ság- vári Termelőszövetkezet portáján vele találkoztam először, amikor odalátogattam. — Idős Takács Lásaló vagyok — nyújtott kezet, és már tessékelt is befelé az irodába. — Mióta téesz tag? — Tíz éve. — Hány éves? — Hatvanhárom. — Hány holddal lépett a . téeszbe? — Négy hold juttatott földdel. — Régen hol dolgozott? — A város alkalmazottja voltam tíz évig. Kerülő. — Fizetése? — Havi 32 pengő. — Hányán éltek ebből? — Tizen. Hat fiam és két lányom van — eredt meg az idős ember szava. — Egyszerre hat gyermek járt iskolába. Sok szelet kenyér kellett naponta. Deltát, annyival értük be, amennyi volt. Jártunk a szegénykonyhára. Sovány koszt volt — nyomta meg a szót az öreg s arca hirtelen elkomolyodott. — Egyszerre négy gyermek is feküdt vérhasban. Amíg az apa reggeltől estig szelte a határt, étien, szom- jan, addig a gyerekek betegen feküdtek. — S mit mondott az orvos? .— Azt, hogy nem tud segíteni. Ennivalót nem lehetett receptre kapni... — Máshol nem dolgozott? — Dehogyisnem — nézett rám furcsán. — Szikszai Sámuel hetven holdas szőlősgazda vincellére voltam. — Itt bizonyára többet keresett. — A fenét. Kevesebbet. Oszt, munka meg annyi volt, hogy nem győzte a család. De ez mégis jobb volt, mint a sóstói fürdő kubikolása. — Miért? — Kubikmunkán hét ember keresett egy nap három pengőt. — Ez bizony csak 43 filléres napszám — mondtam. Válasz helyett mélyről sóhajtott. — És most, hogy megy a dolga? — tereltem a szót a jelenre. — Ajaj — kacsintott huncutul a könyvelőre. — Keresd csak meg azt a nagy könyvet. — Idős Takács Lászlónak 335 munkaegysége van. Ez 52-vel szorozva... annyi mint 17 ezer 420 lorint. — És a gyerekeit? — Laci, a legidősebb, itt dolgozik a téeszben. Mennyi munkaegysége van már? — kérdezte ismét a könyvelőtől. — Négyszáz — mondta az. Több, mint húszezer forint ez egy évre. . — És a többi gyerek? — János a belügyminisztériumban dolgozik. Százados. Miklós itt, helyben munkásőrparancsnok. Hadnagy. András Záhonyban teljesít szolgálatot. Az is hadnagy. Gábor Özdon bányász havi háromezerötszázért. István meg másodéves festő tanuló a magasépítőknél. A két lány meg férjnél van... Ehhez nincs mit hozzátenni. N. T., Városnézés Megemlékezés a Gallilei körről November 21-én, pénteken kerül megrendezésre Nyíregyházán a * TIT Bessenyei klubjában a Gallilei kör alakulása 58. évfordulójának ünnepsége. Előadást Gömöri Márta tudományos kutató tart a Gallilei kör szerepéről az 1908— 1920-as években. »♦♦♦♦♦♦»»»»» N em akartam hinni, azt hittem viccelnek... Két hét múlva egy vasárnap délután a templom táján sétálva, a kíváncsiság bevezetett oda. Elállt a szemem, szám a csodálkozástól. Szólt a jazz és a fiatalok a templomban táncoltak. Álltam, néztem egy ideig, aztán furcsa érzésekkel távoztam el onnan. Tudom, hogy ezt itthon nem hiszik el. Pedig így van, esküszöm. Magam is hitetlenkedve, ámuló szemekkel néztem rá. — Aki nem hiszi, az érdeklődjön az angol televízió műsora után. Minden vasárnap öt és hat óra között közvetítenek a templomból ilyen műsort... Nos, hol sértik meg a vallásos érzelmű emberek lelkiismeretét? Angliában, vagy nálunk? ... Azok próbálnak sarat hányni a kommunista erkölcsre, akik ilyen szellemben nevelik az ifjúságot... — Miről beszéljek még? Ja, ezt még érdemes meghallgatni; Ausztriából azzal az ígérettel vittek Angliába, hogy a szakmámban dolgozhatok. Hazudtak, becsaptak! Szenet lapátoltattak velem az egyik bányában. Mikor a cég munkaerői elvásárló ja felfogadott, napi tizennégy fonót ígért. Ezzel szemben nyolc font hat pennyért dolgoztam. Mikor reklamáltam, azt mondták: tréning-munkán vagyok, majd később... Kértem magam a szénfalra. Hiába teljesítettem annyit, mint a mellettem dolgozó angol bányász, én a régi béremet kaptam, míg ő megkereste a 14— 16 fontot. Újból szóltam. Végülis megsokalták és éjszakai műszakba osztottak a kőfalra. E j, de sokat eszébe jutott ekkor Gosztonyi Sándornak Kazincbarcika, ahol csoportvezetőként havi háromezret keresett... — Amit Angliában kerestem, kosztra, lakásra sem volt elég. Nem ettem ottlétem alatt egy ecsületes falatot sem... Gosztonyi Sándor ökölbeszorított kézzel hallgatva meredt maga elé egy ideig, majd így folytatta: , .. , „ — Tengettem magam. Szerencsem volt, hogy tudok föcizni. Csak ennek árán kerültem fel a banyából is, s tudtam elhelyezkedni a szakmámban egy ruhagyárban, Triforesztban. Egy méi kőzésért és heti két edzésért 1 font 12 shillinget kaptam. Az útiköltséget magam fedeztem, ami pedig megmaradt, bizony, még cigarettára is alig volt elég. Nagyon sok strapa után kerültem fel a másodosztályba. Napi 8 kilométert futottam a heti rendszeres edzéseken kívül, s így kerestem annyit, hogy a hazautazási költségre elég volt... S most végre itthon vagyok! — lélegzett nagyot Gosztonyi, s mosolyogva nézett ki az ablakon a napfényes őszbe. De mondja csak — fordult felém kíváncsian. — Kijut ez az újság Angliába? — Azt hiszem, ki. Miért kérdezi? — Hogyan lehetne barátaimmal tudatni, hogy a „Szibéria”, a „10 év” csak mese, kacsa? T alán megtudják e sorokból a megtévedt fiatalok és visszatalálnak hazájukba, mint Gosztonyi Sándor, aki előttem ül a széken és arra kér, írjam meg: itthon van és üdvözli itthoni barátait, azokat a futballistákat, akik nem vesztették el a fejüket, mint ő. — Ügy érzem, hogy nem bíznak bennem az emberek — mondja Gosztonyi búcsúzkodásra készülve. Rosszul esik, hogy azok a fiatalok, akikkel azelőtt együtt rúgtuk a labdát a zöld gyepen, most csak két-három szót váltanak velem és továbbállnak. Nincs ennél borzasztóbb érzés. Becsülettel akarok dolgozni, élni, újra kezdeni az életet. Vissza akarom nyerni az emberek bizalmát. mát. Ez, csak ez a vágyam... — mondja reménykedve, a harminc esztendős fiatalember elnjcnö- ben. Ha őszinte ez a szándék akkor sikerülni fog. A tékozló fiú megtért, visszajött szülőföldjére, s most bizalmat kér. Kettőn múlik. Rajta, akaratán és az embereken. Farkas Kálmán. A FEHÉRGYARMATI járás te- í rületén pár éve vetették el az első í rizsszemeket, s várták az ered- ■ ményt. Az nem maradt el és ma I már úgy beszélhetünk, hogy itt > található az ország legészakibb tá- í ján lévő rizskultúra. Az idén 160 ! holdról aratták le a termést. ; Az eredmények kedvezőek. A j szatmárcsekei rizstermelő társulás 15, a nábrádi Békeharcos • Tsz. 22.20, a panyciai Szikra Tsz. 118,87, a kisari Üj Élet Tsz. pedig | rekord, 34.40 mázsás átlagot takarított be holdanként. A kérsemjé- < ni úttörő Tsz.-ben monokultúrá- ; san termelték már négy éve s ! ezért itt gyenge, tíz mázsás átlag- ’ gal fizetett. Ebből is látszik, hogy > a rizstermelésben is nélkülözhe- ; teilen a vetésforgó. AZ ELMÚLT ÉVEK, de kü’ö- i nősen az idei eredmények láttán > egyre nő a rizstermelés iránti ér- 1 deklődés. Ez idő szerint több, ' mint ötszáz holdon akarnak új telepet létesíteni. Kisaron a szövetkezet 70, Nagyaron 50, Botpaládon 40 holdon telepítenek jövőre rizsét. Új rizstermelési társulás alakult Gyarmaton 35,, rCsekén 30 hold művelésére. Telepítenek még Kölesén a tsz-ben 20, .a társulásban 40 holdat, Milotán a kz. 40 és a társulás szintén 40, a pa- nyolai Szikra Tsz. 50, a kérsem- jéni Úttörő Tsz. 25, a tunyogma- tolcsi Szabadság Hajnala 20, a nábrádi Békeharcos 60 holdon1 kezdi meg a rizstelep építését. A nábrádi tsz. 60 holdas halastava? is akar létesíteni. MEGINDULTAK a szatmári szik hasznosításának egyik útján a fenti községekben. A teljesebb, nagyobb, minden vízhasználati lehetőségre kiterjedő vízhasznosítási tervek folyamatos valóraváltá- sához nagy segítséget várnak n Vízügyi Igazgatóságtól. Egy távlati tervet, amelyben kidolgoznák például a Túr — bebizonyosodott^ hogy vize jó öntözésre — vízkészletének a hasznosítását víztárolói létesítésével. így — becslés szerint — még 2000 holddal növelhetnéd az öntözött területet. 16 lány bölénye A Bessenyei parkban történt, néhány napja. Pontosan nem emlékszem az időre, mert akkor ez fel sem tűnt nekem. Olyan természetességgel, ahogyan a hétköznapi dolgok szoktak megesni, odabilleg hozzánk, beszélgetőkhöz egy öreg parasztember. Csillog a szeme, piros az arca. Egy kis jó borocska fütheti, de kell az most, ebben a nyirkos időben. _ Már megbocsátanak, — lendítette meg a kalapját, no, nem túl magasan, de nem is alacsonyan, hanem szakasztott úgy, ahogy a vidám világkép ezt megkívánta, nem tetszenek tudni, merre van az állomás? No, csak itt, a sínek mentén! El sem lehet tévedni! Jól van, köszöni szépen, de még azt is szeretné tudni, hogy mikor is indul a vonat Záhonynak, és nem késte-e le? No, még nem! Csak nyugodtan. —Városnézésben voltam, — tette hozzá kedvesen, — most a színháztól jövök, mondom, már megnézem, ha annyi szépet ír róla az újság... igazat írt! No, isten velük! Es én most látom az öreg parasztot, ahogy billeg nehéz csizmájában, mint egy fekete felkiáltójel a hétköznapi nyíregyházi utcán: a mi népünk talpra állt! Az orszá» legészakibb rizstölrijein
