Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-08 / 264. szám
2 recfi mauyabokszAo 1958. NOVEMBER 8, SZOMBAT Nem értem rá fiatalnak lenni! A nő élete nemes küzdelem... — vallja özvegy (iyureskó István né munkásasszony V/ állomás. Milyen megszo’ köti, olykor hétköznapi ez a szócska. Kisebb-nagyobb botlások, tévedések, hangulatos tréfák jóvátevőjé. Hányszor és hányszor elrebegik sűrű szívdobogás, pirosló arc, fátyolos hang kíséretében. És mennyire más a vallomás, amikor az élet de- lelőjén kell visszapillantani a tovatűnt évekré, és vallani a jelenről. Ilyenkor lelépünk az élet zajos szekeréről és szembenézünk önmagunkkal. Az aprócska mozzanatokból, szokásokból, színekből, árnyalatokból lassanként ráismerünk önönmagunkra. Ráismerünk és meglepve simítjuk végig az ismerős arcot és bevalljuk: semmit sem változtunk. Pedig észre sem vesszük, hogy naponta változunk, új színekkel, érzelmekkel gazdagodunk és változik körülöttünk a világ. Egy kopott bírósági ülnöki szék a sorsok és a világ egyik nézőpontja. Sok-sok vallomás elhangzik előttük, s aki ott áll a vádlottak padjánál, szinte mindig ugyanaz az ember. Csak a ruhájuk, arcuk lelkiviláguk, gondolkodásuk, életszemléletük, önuralmuk, múltjuk különbözteti meg, őket egymástól. Tulajdonképpen örökségük a régmúlt évektől, 1945 előttről. évek amikor a szűkös viszonyok, ínségek, a puszta lét fenntartása kényszerítette bűnbe a szegényt. Manapság is tetemes károkat okoz a múlt szele. Számtalanszor a régi. bűnöket tápláló rend az elsőszámú vádlott és a bűnbescd- ródott ember csak másodrendű. Erről elmélkedik a kopott ülnöki szék fejkendős nénikéje, özvegy Gyureskó Istvánné munkásasszony, egy fojtott levegőjű bírósági tárgyalás szünetében. Az ülnök asszony jómaga kijárta a „régi jóvjlág” keserves iskoláját. Férje napszámos volt, kereskedőknél, nagy gazdáknál , ő pedig 1928-tól 35-ig forgatta a sárga leveleket, dolgozott, irodákat takarított, gürcölt, — miközben ő maga is megsár- ,gult és elfutottak előle az évek, akár a délibáb. — Nem értem rá fiatalnak lenni — vallja és az. üvegfény árnyékot vet a gondbarázdás arcon. És még rajtakívül hány és hány munkásasszony nem ért rá fiatalnak lenni. Nem volt ideje moziba menni — mint Gyureskó néninek — nem volt ideje pénze színházra, szórakozásra, fodrászra, divatos ruhákra. Nem, mert alig ph- kadt, magára szedte viseltes ruháit, megsimította és megcsókolta az alvó apróságokat és indalt munkába. A nyolc hónapos csöppséget rábízta a nagyobbacskára, aki alig volt idősebb kis testvérkéjénél. S hiába jöttek a futó hírek a Kárpátok gerince felől egy különös hajnalról, az Auróra cirkáló ágyújáról. Hiába leste szomjasán mikor kel a derengő hajnal a Nyírség árnyékvilágában. TELJESÍTETTÉK A TERVET tJFEHÉRTÓN A CUKORRÉPA SZERZŐDÉSKÖTÉSBEN A szép termés eredményeként egy-egy hold cukorrépából 10—12 ezer forintot is kapnak az újfe- hértőí termelők. Palkó Gyula például egy hold termése után 14 ezer 109 forintot, egy mázsa cukrot és 172 kiló melaszt vitt haza. A gazdák nem is húzódoznak a cukorrépa szerződéses termelésétől. Az idei termelési évre még március végén is végezni kellett a szerződések kötését, de most a jövő évire már megkötötték a tervezett szerződés mennyiségét. Fiatal orvos falun Dr. Kapitány József, Petneháza község fiatal orvosa. Gyógyító munkája mellett tudományos munkával is foglalkozik. Igyekszik a vidéken leggyakrabban előforduló betegségek okait és törvényszerűségeit felkutatni. A betegek több kilométer távolságról is gyakran felkeresik a fiatal orvost es bizalommal fordulnak hozzá tanácsért, gyógyításért. Akinek inge... A fény, ami már-már felragyc- gott és megvilágította Gyureskó ■ néni arcát, sötét árnyként a ; nyíri homokba hullott. Kegyet- í len erők szétoszlatták, és újra sötétség borult a hétköznapokra Fn-íl vrT a mthjkísaissz'iny arcán keresztbe-kasul: futó gondred", egy-egy kínos év 1 éles, fájdalmas ujja. Napjainkban olyanná válik a sok apró ránc, mint a kiszáradt folyó. Elmosódnak a medrek, izomdombocskák ülnek az arcon, A régi idő elszállt mint a reggeli köd. Gyureskóné felnevelte a három gyermeket, és legnagyobb öröm számára, hogy megoszthatja közöttük szeretetét. Már nem dolgozik, rokkantsági segélyt kap, pihenget, és ráérő idejében ülnökösködik. A tárgyalásokon mindig átéli és részesévé válik a megtörtént eseteknek. Különösen közel állanak szívéhez — érthetően — a nők. Emellett szenvedélyesen keresi az igazságot, és nem mulaszt el útbaigazításokat adni a megtévedt, bűnbejutott embereknek. Itt is azt teszi, amit a női szív diktál. Szereti az embereket..: Megértésre, békülésre ad orvosságot, ha a szeretetnek csak egy parányi szikráját tapasztalja. Előfordult már olyan is, hogy a haragos férj és feleség már nyújtotta a békejobbot, de akkor közbelépett az egyik szülő és nemet parancsolt. Az ülnökasz- szony, mint anya. hosszasan, bizalmasan beszélgetett vele, nem úgy, mint egy ülnök, mint hivatalos személy, hanem mint ase- szony. barátnő. — A nő élete nemes küzdelem — mondogatja sokszor, mintha csak saját életét summázná. Ez a nemes küzdelem fogja koszorúba egész lényét. Az a küzdelem, amelyet egyre több munkásnő ért meg, s amely a nőmozgalomban jut csúcspontjára. Mert az országot, a jelen társadalmat nemcsak a férfiak építik, hanem a nők is. Nemcsak gyermekeket szülnek, nevelnek, nemcsak a családi tűzhely melegét csiholják, hanem együtt vannak a férfiakkal a nehéz hétköznapokon, az emberi utak, sorsok formálásánál. Ennek a küzdelemnek szerény katonája özvegy Gyureskó Istvánná munkásasszony, aki október fényénél gyújtotta ismét lángra immár öregedő szívét. (PáU G.) Ráncos arcú, töpörödött, ősz- hajú bácsi áüt meg az újfehértói községi pártbizottság épülete előtt. Néhány pillanatig gondolkozott. Érdemes-e szóvá- tenni Tótszegi Ferenc elvtársnak panaszát? Sok embernek elmondta már sérelmét, sok ajtót benyitott. Hiába. Vagy talán mégsem? — Jónapot kívánok — vette le a kalapját még az ajtó előtt Baiazs András bácsi, aki kereken hetvenkilenc éves. Több mint öt évtizedig szolgálta új- fehértó urait, s egy emberöltő alatt megszokta a kalaplevevést a* ajtó előtt. Most is így tett, s öreg lábaival áHl a titkár előtt. — Tessék beljebb kerülni — biatatia a titkár, s mikor látta » idős ember, hogy ugyanolyan kérgeskezű munkásemberböl lett vezetővel áll szemben, bátrabban kezdte sorolni. Szolgáltam a múltban évtizedekig. De nem ad.lak róla írást. Ezt már nem is bánom. Megszakítás nélkül tizenegy esztendőt dolgoztam felszabaduias óta a községben. A gazdaságokban és a tanácsnak. Apaállat gondozó voltam. Tavaly azt mondták, ha nem hagyom abba a munkát, nem kapok nyugdijat. Abbahagytam. El is küldtük a papírokat már egy éve az OTI-ba. Csak nem kaptam még választ... — nézett választvá- róan a türelmesen hallgató községi vezetőre, majd mély sóhaj hagyta el ajkát. — Ha lenne szives segíteni — kérte a titkárt. Tótszegi elvtárs rámnézett Nem szólt, de szótlanságából is megértettem mit akart mondani. Miért bánnak felületesen olyan emberek nyugdíjfolyósításával. akik megérdemelten kérnek segítséget?! Válaszoljanak miért?! (N. T.) A püspök gondterhelten ült, hurká- ^ kát fogott a homloka bőrén és úgy húzogatta rajta két újját, mintha így próbálná fejéből lecsalni a megoldást hozó gondolatot, de hiába. Ősz halántékán gyöngyözött a veríték. — Micsoda kifürkészhetetlen akarat... — mondta anélkül, hogy felpillantott volna. — Pimaszság! — jelentette ki a vele szemben ülő kanonok. Lila szalagja alatt feszes hasánál végighúzta a hüvejkjét, mint mikor a ráncokat szokta reverendájáról elsimítani. Ez a mozdulat azonban nagyon is indulatos volt ahhoz, hogy egyszerű ráncsimítónak lehetett volna betudni. A püspök is észrevette és intett: — Nem szabad, mindjárt a... mert lehetséges... egy városnak — magyarázta lehunyt szemmel, mintha álmában beszélne — egy városnak is megvannak a váratlan, kifürkészhetetlen pénzügyi nehézségei... Ez érthető... csak a mi tervünkbe ne vágott volna ennyire bele... Várhatott volna, amíg a szerződést aláírjuk valamelyik várossal... aztán... Isten látja lelkem... Hallgattak s a két hájas ember közt ellustult a csend. A papok palotájában mindig ilyen a csend, mint a templomban. Akár a megszelídített, kezes madár. Nem rebben el, nem érezni benne a feszültséget, mint ahogy érezni lehet a bírósági termek csendjében. Még az óra is úgy ketyeg, mintha a csendet ápolná, nem zavarja, hanem csak altatva méri a némaságot. Idegen emberben istenfélelmet és bűnbánatot kelt, papban pedig kövér gondolatokat, és nyugalmat. — Most mit tegyünk? — kérdezte halkan a püspök. — Sok időnk nincs, a nyíregyházi küldöttség lent vár — telelte a kanonok és biztatásképpen lágy mozdulattal felállt. — A kocka el van vetve! — mondta sóhajtva a püspök és hasán összekulcsolva két kezét, felállt. + A küldöttség miután megérkezett, az állomás előtt négyes sorba állt és bevonult a városon keresztül a katolikus főgimnáziumba.. A közel négyszáztagú csoport mindenütt az út közepén haladt, hogy minél feltűnőbb legyen. A járdán megálltak az emberek, sokan közülük bekiabáltak a sorban haladóknak: — Csak nem soralá atyafiak? — Isten ments, a püspökért jövünk! — felelték emezek vissza. Mire a főgimnázium elé értek, már kétszer annyian voltak, mint az állomáson. A debreceniek közül sokan csatlakoztak a menethez. A kíváncsiság hajtotta a cíviseket: Mi lesz most, ezek valóban elviszik a püspököt ? Mit mond a püspök? A gimnáziumból négy tagú küldöttség ment a püspökért. A püspököt belép- tekor felállva, éljenezve fogadták a „lelkes deputátusok ’. Először Szilvási beszélt. — Méltósógos és Fótisztelendő Püspök úr! — kezdte — Nyíregyháza város polgárságának nem hivatalos képviselete, de erre az alkalomra társadalmilag szervezkedett küldöttsége áll és tiszteleg Méltóságod előtt. Az öröm és a szívünk hozott ide bennünket. Örömünket fokozza, hogy Méltóságod bizonyára úgy határoz, hogy magas misszióra hivatott új püspökségének végleges székhelyét a szükséges teltételeket legelózékenyebben biztosító Nyíregyházán óhajtja felállítani. A tömeg tombolt, a debreceniek bosszankodtak. Ekkor a püspök válaszolt. — Mélyen Tisztelt Uraim! — kezdte, hogy több vá*— Tudjátok azt bizonyára, u-tékelte azt az eszmét, hogy mit jelent egy püspökség. A szellemi, erkölcsi hasznok mellett, materiális érdekek is fűződnek ahhoz, hogy valamely püspökség milyen székhelyről kormányoztatik — mondotta. — Istenien beszél... Jól átvette a modort! — motyogta Szilvási. — Most úgy feldicséri a püspökséget, hogy a debreceniek el nem engedik. A püspök valóban ezt tette, hogy minél drágább feltételeket szabhasson majd a nyíregyháziaknak. — Egy kéréssel fordulok a minden javak adományozójához — folytatta a püspök. — És száz mással a nyíregyháziakhoz! — gonoszkodott örömében Szilvási. — Mégpedig azzal a kéréssel — mondta a püspök—, hogy minden reményük, amelyeket erkölcsiekben és materiális tekintetben ehhez az intézményhez fűznek, valóra váljon. Ami pedig tőlem függ, én rajta leszek minden erkölcsi és materiális erőmmel, hogy a püspökség hasznos legyen Nyíregyházára. Isten áldása legyen Nyíregyháza városán. A beszédet leírhatatlan taps követte, mint ahogy arra Szilvási még otthon kioktatta a küldötteket. Utána pedig felállva, minden figyelmeztetés nélkül bele- kezdtek a Himnuszba. A küldöttség hazatért s másnap express levelet hozott a posta Nyíregyháza polgármesterének. A levélben a megállapodás megkötése ügyében rezidenciájában teehdő látogatásra kérte a város hivatalos képviselőit a püspök. (Folytatjuk.) Szabó György. 4 polgármester úr elszólja magát 12.
