Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-30 / 280. szám
1938 NOVEMBER 30; VASÁRNAP KELETTMAGT AROKSZAG 7 Gondolatok egy külvárosi alkonyaiban Kis füst pipál, kinyúl az égen, Az alkony rájalép sötéten. S a háztetőkre — megpihenni — Leült csendben, nem látja senki. Az utca szürke ködben, mintha Zavaros tengerhabban ringna, Tépett bárkák az öreg házak; Kalózok kincsére vigyáznak, S a sok, vén falra, mely kopottan, De mindig így, és megszokottan Hallgatja, mit mesél az éj, — S a fröccsel fűlött szenvedély.' A függöny-mintás ablakíényre, Mely tompán hull az út kövére S kihunyt, ha égni nincs kinek, Ha földrchullt selyem zizeg. A tolvajra, ki les titokban, Mig minden égó fény kilobban S lódul a rejtő sűrű ködbe, Hogy pénzt szerezzen, új örömre. Kapualjra, mi rejti lágyan, Mélyén a pár forintnyi vágyban ölelkezőt, és tudja, érzi: Nem jól van, hogy csak nézi, nézi. S nem dörren rá a csendre zúgva Döbbent merészen, s mindig újra, Tövében, hogy roppanna meg, Mi rejtve, bújva szendereg. 1 941 telén, egy haves decemberi estén Halas Lajos tizedes többi társával együtt a hideg föld- bunkerben gubbasztott. Az egyenruhát rongydarabok egészítették ki, amelyeket kezükre és nyakunkba csavartak. Hatalmas dördiilés reszket- tetta meg a levegőt. Az elsőt második követte, aztán egyre sűrűsödtek a robbanások, végül egyetlen iszonyú morajjá olvadt össze az ágyúzás. A bún-, kér tetejéről hullottak a fagyos. földdarabok. — Német tüzérség — jegyezte ■ meg valaki. Az orosz állásokat- lövik. dtr G yűlöletes németek! —) Halas gémberedetten húzta össze magát. — Hajszolnak bennünket, l mint az állatolcat. Bezzeg, ők ott rostokolnak a vonal mögött! • Ilyen helyre csak magyar hon- [ véd jó. Vajon mit akarnak?! Megenni a világot? Meglátjátok, úgyse sikerül... \ — Ha sikerül, ha nem, nekünk előbb-utóbb végünk... —v dörmögte egy másik. — Barmok vagyunk a vágóhídon... Halas mélyet lélegzett.- — Jobb lenne ott... _ — Hol? S. — A túloldalon... Mindnyájan ránéztek. •k CSILLAG ilányán elmosolyodott, — Köszönöm... — mondta erőtlenül. — Te magyar vagy? — Nem. Nem vagyok az. Tolmács vagyok a törzsnél. A járőr odalökte az orosz sapkáját. — Sajnálom, pajtás, háború van. Volt ebben a mondatban valami, amitől minden szájban megkeseredett a nyál. ★ A z ágyúzás nem szűnt. Jó ez, legalább pihen a sebesült. Ráér meghalni. A magyarok ültek csendben, elmerülve gondolataikba. Aztán egyszer a kis szovjet katona megszólalt. — Akartok élni, fűk? Megdöbbent csend lett. — Gyertek... gyertek át velem! ★ K int senki, csak az őrség. Az előbb vitték be holtan Horváth szaltaszve- zetöt. A hadnagy, meg az őrmesterek lapulnak, dehogy dugják ki az orrukat! Hasoncsúszva, fel-felugorva szökelltek át a magyar álláson. Felfedezték a szökést! Kétszerezett erővel rohantak tovább, fedezéket keresve a nehéztüzérség által robbantott gödrökben, tölcsérekben. Valaki fehér rongydarabot lengetett, s egyszerre rájuk csattant az éles állj! Megérkeztek! •k H ol a tizedes? A szőke keresve né-* zeit egyik magyarról a másikra. Halas nem volt sehol. Ügylátszik, lesodorta e9V golyó. Ott maradt kint, a. pokolban. — Iván! Szása! — kiáltott a szőke, s két szovjet katona ugrott az ajtóhoz. Fehérálcázóköpenyüket szorosra fogták. Aztán kivágódtak az éjszakába. •k Halas az oldalán feküdt. Még eszméleten volt, bár fekete karikák táncoltak a szeme előtt. Most már mindegy, minden mindegy... ha el nem találja egy golyó, akkor megfagy. Csak annyi ereje lenne, hogy egy ágyúgolyó szakította gödörbe vonszolja magát! Hörögve, véres szájjal kínlódott, hogy karját' Bűnös ki hallgat, hogyha látja, S nem gyűjt reflektorfényt rája! Bűnös a föld, mi annyit látott, S az utca, hogy mért néni kiáltott, Mikor látta a bűnt lapulni, S a kerítés, hogy hagyta futni, A ház, hogy menedéket ad Annak, aminek nem szabad. A párna, hogy nem ég lobogva, A kés, hogy éle sose csorba Ha hűtlen szenvedélyt ölel, A gyilkos, hogyha rálel. A külváros, hogy rejti, védi — Hisz alkotóerőnk fecsérli Hisz félredob eszmét, bitet — S az ember, hogy így túri meg. 195S. november 21. Mester Attila. K ivágódott a bunker ajtaja. A járőr bukott be rajta. Egy szőke kis oroszt hoztak magukkal- Valtakabátja ujján a vállánál hatalmas vörös folt. Letették a földre. A szőke katona fedetlen fejjel hevert. A magyarok nézték. — Na, ennek is kampec... — morogta valaki. Halas térdelt mellette, gombolta. pofozta. A többiek arra gondoltak: ugyan minek? Hiszen úgyis főbelöveti a hadnagy, miután kihallgatta. De Halas nem tágított. S egyszerre a. szovjet katona kinyitotta a szemét. Előbb üresen bámult, aztán értelem csillant meg a tekintetében. — Na, hogy vagy? — kérdezte Halas szánakozva. Nem várt választ, magyarul beszélt. De nagy csodálkozásukra a szőke hálAz őrség majdnem lőtt, de megismerte Halas hangját, mert éppen Kalcas hasalt ott, Halasnak jóembere. Nehezen haladtak, mert a szőkét vonszolni kellett. Alig volt valami ereje. De Halas, az izmos vasmunkás ragadta meg, és kúszott elől. Kis idő múlva másik kettő vette át. A havas, szürke éjszakát elborították a csattanások fényei. Most valamivel távolabbra szórta a tüzet a német tüzérség. De a magyar állások felől sűrü~gép- puskázás indult, ta-ta-ia-ta, ...csakúgy köpködött a bűzös levegőben. maga alá húzza. De a kéz reszketett, a fehér éjszaka pedig egyre sötétült. S akkor erős kezek ragadták meg. Idegen, biztató szavakat hallott a pokoli zenebonában, s érezte, hogy viszik, repül, szinte száll a fagyott hó felett. A bunkerben gyakorlott szanitécek várták. És ® kis szőke. — Hogy vagy? — Hajolt föléje. i Csak annyi ereje maradt, hogy megkeresse a szovjet harcos kezét. Aztán már csak a kórházban tért magához. • ANGYAL BÉLA kérié is gyerek még, nincsen tizenhét éves! — Hát én ezzel a szememmel láttam a névjegyzékben! Nosza ki a temetőbe, összeírják gyorsan, a frissen elkapartakat, aztán uccu a választási irodában a névjegyzéket nézni. Jó lesz petíciónak, vagy legalábbis vigasztalásnak, ha az sem sike-. rül. De bizony a névjegyzéket úgy őrizte a főjegyző úr, mintha a szent jobb lenne. — Ne pisz- koljátok azt a papírt te, majd én megkeresem! — tolta félre a reszkető férges kezeket. Azután, megjelent a kakastoll, rájuk kacsintot — Ha már itt vagytok, szavazzatok le... vagy nem akartok!? 'Persze, hogy akartak. Végigszaladt a lúdbőr a hátukon, berajzolták nagy keservesen a kereszteket oda, ahová a főjegyző úr ujja mutatta, a Bay nagyságos úr listájára, mert „becsületes nyilt” volt akkor a szavazás. Mink elhúztuk az időt valahogyan délig, de akkor már füstölt a kapcánk: szigorú volt a parancs, testületileg szavazunk! Abban az i cl Óbeu annyit értett a tisztviselő a politikához, mint órás a mészégetéshez. Azt azonban mindnyájan tudtuk, hogy Bay úr- nem a parlamentbe való, mert mindenkitől azt hallottuk, hogy boldoguljon csak, de az istenben! A kastélyt négy harapós kutya őrizte, de csak kiszivárgott ez-az. Hogy aki lány beáll oda szolgálni, annak nem akad más ura, csak ha az úr adja férjhez. Meg, hogy egyszer Kapás János dohányos végigvágott kín jában kommend ó-osztáskor az intéző úr kalapján a nyűves szalonnával, aztán elvitték a városba ingyenkosztra. Azután láttuk is, hogy a cselédház egynémelyek ablakán papír volt, mert nem telt üvegre. de petróleumra sem nagyon... Szóval sajnáltuk nagyon a cselédeket, és utáltuk Baj' urat. Ám ott volt az a vékony, de nagyon erős madzag, ami hozzákötött bennünket az akkori világhoz, a fizetési jegyzék. Hát szavaztunk, aztán úgy berúgtunk. hogy alig találtunk haza. Á delet már elmuzsilcálták, de a Kisgazdapárt csak nem lépkedett még a községháza felé. Egyszerre aztán megindultak. Kereste a jegyző úr jó sokáig a listát, de úgy megijedt a sok komor paraszttól, hogy egyáltalában nem akart előkerülni. Az embereket egyesével engedték be, de ahogy betették a lábukat, mindjárt csendőrcsizmára léptek. Ám sokan voltak nagyon odakint, így csak elő kellett keríteni a bujkáló listát. Kóródi szavazott elsőnek, utána keresztelt a többi, de nem sokáig! Elordítja egyszer magát valaki: — Hej... ég a bíró úr kazla!... Azonmód megfordítja a puskáját a csendőr, űgv üvölt az emberekre: — Kifelé, oltani!... A jegyző úr pedig rakja vissza a listákat sietve a fiókjába, pedig hol volt onnan a tűz! Megbolydult a község, mint a méhkas rajzáskor. A teret nem lehetett elhagyni, csak a tűz felé. Ott égett vígan a bíró úr kisebbik kazla, ő meg az öklét rázogatta a teremtőnek: — Piszkos banda, rühes kommunista banda, megálltatok, ezt megkeserülitek!... A PUMPÁSOK nem is a kazlat locsolták, hanem a pajtát, hogy bele ne kapjon a vörös kakas abba is. Le is égett a szalma tövig, az emberek meg izzadtan, kormosán néztek a toronyórára: fél négyre járt, a szavazást rég lezárták. Egy hét múlva fény derült a turpisságra. A bíró unokája átment a harmadik szomszédba, ahol Kóródiék komája lakott és azt mondja: Józi báci, addon dufát! — Minek neked a gyufa, ].é? — így Józsi. — Hát megdűtom a szómát! — Gyújtsd meg a tiéteket! — morogja Józsi bosszúsan — erdj az anyád keservébe! — De a mászikat máj nem szabad! — selypít az ördögfióka. Józsi megvakarta a fejét, elküld' a gyereket, aztán uccu Koródákhoz. Hogy mit pusmogtak, mit nem, ki tudja? De egy hét sem telt el, ismét rászállt a vörös kakas a bíró úr esürjére. leégett még a ház előtti diófa is! Azután,ha találkoztak a parasztok, egymás közt emlegették; mink ugyan leszavaztunk hallod! — De le ám koma — így a másik. A szemükben meg nem bánat volt, hanem villogott, mint azé, aki bicskát ránt. Barthn Tibor Egy irodalmi dilettánsról ♦ „Kezembe veszek egy darab életet, | gondosan kifejtem magvát, a lényeget.” I így beszél — miközben szörnyű rosszat ír — í a gycrmekcipős művét dicsérő szatír. I Keblébe zárja a kivont lényeget, { A kincset, ha lel is, magának tartja meg. 1 Kiss János. t « Karácsony napja, 1957. A falu csendes, az utcák alszanak, de a füstölő kémények arról beszélnek, hogy bent a házban vígan pattog a tűz. A Tisza jégpáncélban ballag lent valahol, a túlsó partról a tokaji öreg „Kopasz” tekint le rá. A község: Ra- kamaz. Az Aranyos patak partján a délutáni csendben nyolc gyermek játszik. A parton, a házból, egy fiatal férfi figyeli őket. Három gyermeke nagyapjával szórakozik, a nyolc kinti között nincs az övéiből. Aztán egyszerre éles gyermeki sikoly szakítja végig a csendet. Irtózat! A gyermekek a jégre merészkedtek s egymásután tűnnek el a iia alá! Nyolc kis élet, fuldokolva és dermedve merül el a rettenetes páncél alá, hogy soha többé meg ne dobbanjon szívük Nincs gondolkodásra idő. A férfi kiugrik a házbói, rohan a patakhoz, s már testén érzi a decemberi víz hideg ölelését. Lemerül a jég alá, nem érez semmit, nem gondol semmire, csak a gyermekekre, s keze markolva keresi az az ártatlanokat a folyó vízében. S egymásután emeli jég leié őket, egy, kettő, három... mind! Megvan mind! A fáradság, a hideg, a robbanó akarat kimerült utolsó lobbanása ernyeszti el, talán a szív se bírja... minden homályosul... Halványan érzi, hogy kezek nyúlnak érte. húzzák a testét kifelé a dermesztő' vízből. Így volt. Lassan egy éve már. Demeter Margitka és Mária, Richter Józsika, és Pistike, Szcbe- nyik Jánoska és Margitka, Balogh Margitka és Lacika, a nyolc: gyermek, sohasem felejtik el, hogy életüket neked köszönhetik, Wolf Mihály vá-' jár! örömmel tudatják Veled, hogy -skolar tanulmányi eredmé-; nyeiken javítottak, hogy olyan igaz emberré váljanak, ami-, lyen Te vagy. E sorokat Rakamaa község dolgozóinak igaz szeretete diktálta, emlékezve, a becsülés és hála érzésével. Nyolc kis élet gondol Rád, és ki»-l 'szönt a szív melegé-; vei. Szabó Mikló** Hálacsokor
