Kelet-Magyarország, 1958. november (15. évfolyam, 258-280. szám)
1958-11-02 / 259. szám
1958. NOVEMBER 2, VASÁRNAP SZAHRNYAH i Vaskos, kövér, borítékot tesz blém a postás. A kísérőlevél mellett egy fedőlap nélküli kopott könyvecske — ez duzzasztotta úgy meg a borítékot. Budapesten élő öcsém küldte a levelet — aki tudja, hogy a könyv írója valamikor jó ismerősöm volt. Felütöm az első oldalt, az író neve: Zaymus Gyula. Piros betűkkel a cím.: MARÉK PARÁZS“. Majd alatta, „Egy külvárosi pap naplójából'’. — B-ie lapozok, olvasgatni kezdem, s mint egy régi film elevenedik meg előttem a múlt, az én múltam. Látom magam, mint kis elsőn diákot, vékony kis kabátban futok a hajnali szürkületben ,,mi- nistrálni“ a Pannónia utcai kápolnába. Látni vélem — Zaymus plébános urat, amint zsörtölődve dorgál, hogy kékre fagyott kezemből majd kihullik a tálca, melyén a bort és vizet nyújtom felé. Látom — a Fothi úti — „karmelita“ templom oldalkapuját, ahol lehajtott fejjel „suttyantam“ be, hogy a barna csuhás szikár „testvértől“ a latin nyelv rejtelmeibe „bevezettessem“ — ahogy ő mondani szokta. Aztán belefelejtkezem az olvasásba. A könyv lapjairól rég elfelejtett emberek szólaltak meg. Hát ilyen is volt? Az emlékek szárnyán visszaszáll- va bólintok. Volt, de a rosszat felejteni oly könnyű. Idézem szó szerint az egyik karcolatot, címe: „Csak. így lehet’'. „A beteg mozdulatlanul feküdt, mikor beléptem a piszkos, dohos vályogpadlójú odúba. Az első pillanatban láttam, hogy itt már -nincs segítség. A halál valahol már Kispest táján lehet. — Miért nem helyezik cl valamelyik, kórházban? — kérdeztem. — Legalább a halála pillanatában emberhez méltóan múljék ki e világból. —■ Próbáltuk kérem, de azt mondják, mind tele van. A szegény emberrel a kutya sem törődik. — No, majd segítünk r— szóltam halkan, csendesen. — Maga fogja meg a vállánál, in meg a lábánál, aztán szépen kiáisszük a járda szélére. Ruhát fiúztunk rá, s úgy tettünk. A beteg ott feküdt, s aludt. Neki már mindegy volt, hogy hol van, de nem úgy a rend szigorú őrének. Egy'kapu mögül lestük, hogy mi lesz. A rendőr szólílgatta, rázo- gatta, aztán mikor már látta, hogy nem boldogul, egy fűszereshez tért be, kinek az ajtaján nagy hetükkel állt, hogy nyilvános telefonállomás. Tiz perc múlva mir nem volt ott a haldokló. Felszedték, elvitték, s ötödnapra grátisz eltemették.“ Hogy a történet igaz, azt sok angyalföldi proli tudná velem együtt bizonyítani, mivel ez a módszer olyan közismert lett, hogy el is vesztette aktualitását. A rend biztos őrei is felismerjék, s tovább álltak, hacsak tehették. A mi fiataljaink számára, szinte hihetetlennek látszik az Rt következő „VÁD” című kis karcolat, de nékem eleven valóság, mivel szereplőit személy szerint ismertem, csak nevük lett megmásítva a történetben. „Kerekes Andrásáé . özvegy sorsra jutott. A lába beteg voll, s állandóan szúrás kínozta a jobb lapocka alatt. Három gyermeke maradt emlékül az urától. A Miska. Jancsi és a Gyuri, A legkisebb három éves, a legnagyobb meg tizenkettő volt. Csendes, jó, sápadt fiúcska volt a legöregebb Iskolába nem adhatta már, inasnak pedig gyenge volt. Mit csináljon vele? Éjszakákon át töprengett. s emésztette a gond... Egy szép napon aztán magával vitte a gyereket, és sírva beállított vele a patronázsba, és elpa- naszolta a sorsát, s azt. hogyha nem helyezik el valahol a kis ártatlant, aki olyan jó, mint a kalács, akkor megöli mind a hármat, mert nem tudja már síró éhségüket tovább nézni. Az intézet igazgatója a fejét ingatta. — Én felvenném, de ki fog érte tartásdíjat fizetni? Az igazságügyi tárca nem, mert az csak ifjú bűnösökön segíthet, mert az csak azokat veszi gondozás alá.. Kerekes Andrásáé nem válaszolt, hanem fogta a kis árváját, s ki- támolygott vele az ajtón. Rá két hétre a Kerekes Gyurkát közrendőr állította elő a Zrínyi utcai kapitányság ifjú bűnösök osztályára. Vád: csavargás, munkakerülés és tolvajkodás. A kapitánysággal szemben a kis parkban meg félhangosan sírt egy sápadt, betegkinézésü asszony. — Édes, jó, kis fiacskám, így kellett tenni, hogy éljen, hogy kenyere legyen, de te jó vagy, aranyos vagy Gyurka fiam. Áldjon meg az Isten!” Mikor mai fiatalságunk olvassa ezeket a sorokat, és összehasonítást tesz mai életével, érzi e a felelősséget, mellyel rendszerünknek tartozik? Tudtak-e erről azok a megtévesztett fiatalok, kik a szomcrúemlékű ötvenhatos eseményekben resztvettek? Az osztálykülönbség és munkásnyomor szemléltető példája az alábbi két kis karcolat. A SZÉLTOLÓ Ebédidő. Árnyékban ülök a du- naparton egy kőrakáson, a szeneshajó elölt és várok. Maradék hús, két kovászos uborka, darab kenyér van. nálam. Napsütötte, csupa izomférfi közeledik felém. Piszlios ing és rövid nadrág minden ruhája. Járási nehéz, feje előrehajlik, mintha terhet vinne a hátán. Széntoln a malomban. Száznegyven mázsa szenet kell naponként a hajóról a malom pincéjébe talicskáznia. Egyformán, kimérten végzi munkáját, mint az óra kereke. Indításkor megnyálazza a markát, eztán izmai kidagadnak, nyakán megfeszülnek az erek, s a talicska nyikorogva, sírva megindul a dcszlzapadlón fölfelé. hlégy gyermeke van szegénynek, S beteg felesége. Mintha azok sírnának a vastalicska rozsdás kerekének tengelyén, úgy érzi. Tán ez ad neki kitartást és erőt. Hetenként három nr:.pig dolgozik, s keres tizenkét pengőt. Mosolyogva üddvözöl, s mellém ül a kőrakásra. Szeme, füle tel", van szénporral, s az izzadtság árkot mosott a mellén. — No, mi az ebéd, Miska koma? — Hát mi lenne, kérem? Két vöröshagyma, s egy darab kenyér. — S ezzel jóllakik? — Régen volt már, kérem, mikor én jóllaktam. Most c*ak eszem, de sohasem annyit, hogy jóllakjam. Nincs miből. Otthon öt száj vár, tátott szájak, nagy- bélű valamennyi, kérem, oszt a házbér az megeszik mindent. '— Miért nem eszik valami meleget? KELFTMAGTARQttSZAG f — Óbudán lakom, kérem, s onnan nem lehet ebédet hozni, mesz- sze van. Majd estére főz valamit az asszony. — Hoztam. magának egy kis húst, tegnapi maradékot, a hagymát tegye vissza szépen -a papirosba, majd jó lesz máskor. Hálásan néz rám, s a szeméből halálos kimerültség könyöleöl. VEZÉRIGAZGATÓ ÉR £>. 7. vezérigazgató úr rosszkedvű. — Már mondtam magának, hogy 38 órát egy héten nem dolgozhat egy ember. Ilyen kiadásokat nem bír el a vállalat. Tessék rövidebb időre csökkenteni a munkát. A felügyelő szeme haragot rejt, de nem mer szólni. Egyenesen áll, mint a katona feljebbvalója előtt. — Megértette? — Igenis. De szabadjon megjegyeznem, hogy békében ezt a munkát ötvenkét óra alatt intézte el egy ember. Többet nem lehet kívánni. Összeesnek az emberek a kimerültségtől. — Akt beteg, az maradjon otthon, mert jegyezze, meg, hogy most nem békében élünk, hanem gazdasági háborúban. Emberanyag van elég, de fogyasztó nincs. Az üzletnél pedig a számok és a zárlat beszél, nem pedig a sopán- kodás. Ha élni akarunk, akkor dolgozni kell. Különben végeztünk. A felügyelő mélyen meghajolt, és távozott. A vezérigazgató hátradőlt a karosszékében, s illatos szivarra gyújtott. Kissé álmos volt, későn jött haza, már hajnalodon, smost megérezte. A gazdasági felügyelő hosszú, hajlott alakja lépett be ezután lassan az irodába. — Tisztelettel jelentem, hogy az autók generáljavítási számlája befutott. Nyolcezer pengő. — Rendben van. Jelentem továbbá, hogy az autótartás előirányzott összege 70 000 pengő, ezzel az utóbbi ös~. szeggel majdnem kimerült, — Hogy lehet, kérem? — Kérem, két kocsi állandóan üzemben, két sofőr, garázs, három karambol, az előbbi vezetőnek bíróságilag megítélt vég\elégi- tés, tetszik tudni, aki Lillafürednél motorhiba miatt a híd karjának hajtott. Adó. — No, elég. Ne folytassa. Most más dolgom és gondom van, semhogy tovább hallgassam. A részvényesek majd megértik, hogy ilyen körülmények között nem volt az előirányzott összeg elég. Az autó pedig a malom érdekeit szolgálja. Kérem a számlát. A toll serceg a papíron. 8000 pengő javítási köllscg. Csekélység. Az iroda ablakán besugárzik a nap, a forró júliusi nap. — Kérem, engedje le az ablak- redőnyt, s a ventilátort kapcsolja be. Kibírhatatlan a hőség. És kint, a parton nyikorog, st- kong a talicska. A négy-gyermekes szegény munkás tépett alsónadrágban, ing nélkül a negyvenkettedik talicska szenet tolja. Egy óra múlva lesz ebéd — két vöröshagyma és egy fél pipadohány. * A könyv címe: „Egy marék parázs“. Jó ez a cím. Találó. De ezt a parazsat szítani kéne, hogy lángjánál mindenki lássa, mi volt a múlt, milyen a jelen, fénye előre vetítsen egy boldogabb jövőre ! Endrész László Kovács Endre: Munkásőrök int a kender nő a kedv és duzzad a remény, mert új sereg menetel az újkor reggelén! A szemekben biztató fény, s csillogás ragyog, mert munkásőrök védik a munkás államot! Erős kezek szorítják a fegyverek tusát, s dalos ajkak zengik az élet himnuszát! Overálos, s Lenin-sapkáf munkás hadsereg, boldog lehetsz, mert ez a nép téged hőn szeret! Anna Kirolova. — Ogonyok, 1958. júniusi szám. V agonba beszél vidám úti nép, T A fátyolos tájra tekint szerteszét. Most állomást érnek, egy társuk kiszáll: „Megnézem a nőm, míg a vonat áll.” Kupéban a szó vígan szálldos tovább: — A kis feleség nyilván itt praktizál. Csinos lehet ő is, — a férj is derék, Szerelmüket semmi sem választja szét. Majd bent ül ismét az egész társaság. Nézik, hogy úszik a táj az ablaknál. Ismét állomás jön, a társunk feláll: „Megnézem a nőm, míg a gőzös itt áll.” Ahogy visszatért, már ismét várni kezd. Egyetlen kis állomást el nem ereszt. Nem alszik s az éjt éb i;en. virasztja át. Hogy minden megállón lássa asszonyát. — Most mind felzudulnak: „Na nézd utitárs! Felelj igazán, hogy hol és merre jársz? Barátnőd te néked ily sok, hogy lehet? Gyalázat ez, nézd, hogy nem sül ki a szemed! „Nem szégyen ez“ hallkan így szólt erre ő —* „A kis feleség itt — mozdonyvezető,” — Mszalka, 1958. szept. 4. ford, — dr. G. A, i' Nyári est Ököritón Egy anyagólya kelepet szaval, álmosan ül sok nagyhasú kazal. Jókedvét zengi az esti madár, harmatot izzad a közös határ. Fergeteges dong a faluvégen, kúszik az éj a lehajlott égen. Köhög a traktor, elfáradt a vas, a traktorosnak ágyat bontanak. Nagyot lép a csönd, ül a nyugalom, lefeküdt a zaj a tsz. udvaron. S a nagy csöndben öblöshangú kuvik szól. A homályban minden elbújik. Csillag pislákol az éj közepén, leányfej nyugszik a legény szivén. Vén diófák nagy foltot festenek, bogaraknak szárny ai zengenek. Szuszog a barom udvar közepén, füttyös zene kél bokrok tetején. S a zenére sápadt holdsugár ezüstös lába halkan táncot jár. Ezüst csengő cseng, vig holnap dereng, a nehéz múlt örökre elpihent. ERDÉLYI »«LA,
