Kelet-Magyarország, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
KELETMAGYARORblCAG 1958. ÁPRILIS 4, FENTIÉ i Elüsemet avattak ,* a Mátészalkai Állami Gazdaságban A Mátészalkai Állami Gazdaság dolgozó! tegnap nagy esemény alkalmával gyűltek össze a gazdaság központjában; délután 3 órakor került sor a megtisztelő „élüzem” címmel járó vándorzászló és oklevél átadására. A Mátészalkai Állami Gazdaság folyamatosan felfelé ívelő munkájával 1955-ben volt először élüzem. Az azelőtti és az utána következő években is állandóan nyereségesen zárta a termelési éveket s az elmúlt évben is több, mint ,4 millió forintot fizettek be az államnak. A mátészalkai gazdaság gyümölcstermeléssel foglalkozik. Termelési tervét 187 százalékra teljesítette s termelési költsége is fele a tervezettnek. Általános költségei az igazgatósági átlagon belül vannak, dacára a többtermelésscl járó költségtöbbletnek. Az üzem dolgozói elmúlt évi jó munkájuk eredményeként 350 ezer forintot kapnak nyereségrészesedésként s emellett 130 ezer forint jövedelmezőségi prémiumban is részesülnek. Több mini félmillió (orint nyereséget osztottak a sertéstenyéssstőknél A Sertés'enyésztő Vállalat dolgozói ugyancsak kitettek magukért a múlt év folyamán. Jó munkájukat mi sem bizonyítja jobbári, mint az, hogy 1957-ben úgyszólván végig zökkenőmentes volt a város és az egész megye húsellátása. Különösen a nyíregyházi telepek tűntek ki kiváló eredményeikkel. Tegnap este aztán „kézzelfoghatóan” is láthatták a jól végzett munka megérdemelt jutalmát; nyereségrészesedésre került sor mind a három telepen, ötszázkilencvenégy dolgozó összesen 532 ezer forint nyereséget mondhatott magáénak. A legtöbben egyhavi fizetésüknek megfelelő összeget kapták. Íme néhány példa; Kovács Miklós és Z. Kovács Péter rakodó- munkások 1600 forinton felül részesültek a nyereségből. Kovács István éjjeli fiaztató 1223 forintot, míg ifjú Barna János 1416 forintot tehetőit pénztárcájába. Azaz mégsem a pénztárcába, mert a legtöbben már tegnap este takarékbetétkönyvben vittek haza a nem mindennapi jutalmat. TToszánk, a város peremére, csak az ágyúk közeli döreje, egy- egy eltévedt akna vijjogása hallott. Emlékszem, ■ azon az éjszakán alig aludtunk. Édesanyám nagybetegen feküdt, nagymamám vizesruhát rakott rá, mig az olajosmécses lángját szította nagyapám. Derengett az októbervégi hajnal. Bár, mi azt hittük sohase lesz vége anyám jajának, amelybe talán tizenkét órája is szakadatlan motorberregés, ideges vezényszó vegyült. Nem szóltam senkinek, csak kiálltam a kiskapuhoz, s kíváncsisággal vegyes félelemmel néztem, figyeltem az utat. Megtépázott menetosz- lopok kúsztak a Sóstó felé, viharkabátos SS-ck kiabáltak az oldalkocsis motorokból: — Az oroszok itt vannak! Aki nem jön velünk hazaárulót Kiürítjük a várost! De a bogárhátú hátakból senki nem mozdult. Es később — talán ■ félóra telt cl — már elnyelte a zajt a végtelen hajnali csend. Fázósan húztam ösz- szébb a kiskabátot. A nap akkor jelent meg a keleti égen. Vörös korongját felénk fordította, s csillapítani kezdte szomját a homokos sárral, pocsolyákkal látszott az úton. A tócsa hamisan fogadta, mert viszonzásul kedves játékba kezdett. Megcsillogtatta apró bájait, tükreit. Bent nagyon szenve. (lett már anyám. Nem segíthettünk rajta, hiszen nagyon messze az orvos. Meg... Talán nem is jönne el. Most már az utcám állított nagyapám. Hátha mégis jönne valaki. aki segít. Észrevettem, hogy a te- metőkanyarnál autók, szekerek jönnek. Már a kilométerkőnél vannak, már mellettünk, a szomszédos nagy szőlő kapujánál... Talán száz méterre lehettek. Behúzódtam a kapunk mögé. Bcszcőfosztónyok ülőt. ték meg a fülem. Idegenek, Hirtelen kitaláltam: ezek oroszok. Futottam is a házba. — Nagyapám! Itt vannak az oroszok! — Maradj itt, kisfiam — szólt rám nagyapa, vette a görbebotot és kibicegett a tornácra. Aztán a kapuhoz ment. Én meg utána. E pillanatban nyílt a kiskapu. Hatalmas katona lepett be. Csontos barna arcán a nagy út pora, zsírosszélű sapkáján piros csillag. — Drasztutye — mondta és kezet nyújtott nagy. apámnak. Megpödörte gyón megnéztem a katonát. Miközben a kútnál beszéltek valamit, én már nagyanyámnak újságoltam: — Itt egy orosz! — És mflyen? — kérdezte. — Nagy a bajusza, olyan, mint a nagyapámé. — Akkor már nem le. hét rossz. Mire a kapuhoz kísér- tűk, kocsik álltak végig az úton. Nagyapám kint állt az ajtóban, tótul magyarázott. Hamar jöttek aztán, befelé az anyám ágyához. Magas, tányérsapkás fiatal katona jött őszülő bajuszát, majd velük, tréfásan a nagyapámé a — Oficir — szólt a bemutatóit. Aztán a kv- juszos és rámutatott, ö lacsra, ami derékszijin kezet fogott mindenkilógott, vei, s halkan azt moad— Voda — beszélt to- ta: — Petrov. Vább. Én meg nagyapáin Orvosságot adott kabátját huzigáltam. Na- anyámnak. „Dunának, Ül inak t'jjij a haiujju“ 1944 SZEPTEMBER 14-cn a felkelő nap a megszokott egykedvűséggel kapaszkodott fel a Retyezát ormára s megfürdette magát a völgy alján kanyargó /-su.ioiyó uue haOjaiban, amelyek játékosan ringatták az apró bányászházak vizbehajló képeit. A természet megszokottan ébredt, de ebbe az ébredésbe szokatlan hangok keveredtek: Érc torkú ágyúk hangját verték visz- sza á bércek s mire a harci zaj elült és eloszlott a füst, a német rablók eltakarodtak a vidékről. A pincenyíláson behunyorgó napfény sápadt, kimerült arcokra esett. A porosán recsegő ajtók engedtek a nyomásnak s a , pince népe tele tüdővel szívhatta a friss levegőt, az életet. Ezen a napon világosodott meg az a pince is, amelyben Keresz- tély Józsi kuporgott s ezen a napon szívta ő is először az életet adó szabad levegőt. Elindult 6 minden lépésével távolabb került attól az élettől, amelynek utolsó állomását a sötét, dohos pince jelentette. Makkfalván szerette meg a hegyvidék szépségeit, a petrozsé- nyi szénbányák környékén ismerkedett meg a bányászok életével, ahol apja volt tanítómestere, aki 12 évi bányászélet után megrokkanva vonult nyugalomba. Sokszor hallgatta apja és bányásztársai beszélgetését s maga előtt látja ma iß, ahogy a magyar és román bányászok összebújva hallgatták Moszkva híreit. S ezeknek az embereknek a szíve egyformán dobbant, egyformán lelkesedtek és bíztak... Csak az apja volt már elekor valaha távol és ásta a bunkereket s úgy is tűnt élj munkaszolgálatosként... RÉGI EMLÉKEK és újak! Repeső vágyak, pezsgő ifjúság... A téglaégetők vörös porát a mészkő fehérje váltja fel és a szálló por ködében a könyveket forgatja, mert attól ritkul a homály... Tanul, . képezi magát, hogy ember lehessen. , 1945-ben az RKP. tagjaként küzd mások emberségének a megteremtéséért. Két év múlva már Debrecenben találjuk, ahol népi kollégistaként két kézzel kap a luoas fajának gyümölcse után. S a 17 éves, duzzadó akarattal teli fiatalember befejezi magánúton kezdett polgári iskolai tanulmányait. Az új virradatok földjén testvéri szeretedre talált s 1948-ban már az Agrár- egyetem munkáslanfolyamán szorong, ahol eldől a sorsa s felvételt nyer az egyetemre. Sok év telt el azóta, S az erdélyi bányák ölén nevelkedett, immár felnőtté cseperedett Ke- resztély József életében ez az idő az. ami örökre a legszebb, legnagyobb ajándék, amit a népek nagy családjától kapott: egyetemi éveit a Szovjetunióban töltötte. Micsurin szülőföldjén, a' kozlovi varázsló nagy műhelyében, a végtelen szántóföldéit, gyümölcsligetók ölén szívta magába a tudományt. Ott, a szovjetföldön tanulta meg igazán mit jelent embernek lenni. A szovjet embertípust választotta példaképnek, amely töretlenül hisz a jövőben... MIT MONDHATUNK arról, amit tanult a szakmájában és hogyan sikerült a hazai gyakorlatban megvalósítani azokat? — Sokkal többet szeretne tenni, mint amennyit eddig megvalósított. Az üzemi munkaszervezés, a !gépi technika kiterjesztése még náluk, a Csengén Állami Gazdaságban is javításra szorul. Három éve van a gazdaságban s egy éve már főkertészként dolgozik. Most van a jó alkalom, hogy kísérleteket állítsanak he. Nyolc hold szántón mütrágyázás! kísérletet végeznek, négy hold gyümölcsösben pedig permetezési módszereket alkalmaznak, függetlenül az üzemileg használatos eljárásoktól. Álmai közé tartozik egy olyan komplex üzem megteremtése, ahol a mellék-, seged- és feldolgozó üzemágak egész évre biztosítanák a foglalkoztatottságot. Az a Ima termelés ben — Micsurin álapján —- olyan fajták előállítása, amelyek rezisztensek a betegségekkel szemben. S többek között még a fiatal és termő gyümölcsösök forgórendszerü zöldtrágyázása áll előtte megvalósítandó célként, amelyhez már ki is jelöltek kísérletnek egy 12 holdas területet. A petraasényi szénbányász fia hozzájutott ősei jogához, afnifől azok a bányák mélyén, vagy a hegyek meredélyein és a , lankát völgyekben álmodoztak. Vele együtt joghoz jutottak azok a román és magyar bányászok is, akiket egymás ellenségeiként láttak legszívesebben a régi tulajdonosok. És Keresztély József, a zsilvöl- gyi proletárgyerek boldog, ürömmel tölti el a tudat, hogy álmai valóra válhattak, hogy egyformán süt az éltető napfény a Dunatájon, hogy ez a fény egyr© tovább világít. Az a fény, amely egyszer a sötét pincébe bevilágított... (—U. — A szovjet ipar gondoskodik * Közszükségleti cikkek gyártásának növeléséről. A hatodik ötéves terv végén — 1960-ban — hatszor- annyi mosógépet bocsájtanak a, háziasszonyok rendelkezésére, mint a terv megkezdésekor. € Nagyapám borért küldött o szomszédos szőlő gazdáidhoz. De már senkit sem találtam a nagy lakásban. A pincét jól is. mertem. S ekkor —- először életemben visszavittem a pénzt, de a kupa tele volt... Az öreg katona ennivalót hozott: konzervet és halat. Nagyapám töltött a borból. A terebélyes eperfa alatt melegem is lett, mert sűrűn koccintottunk. Nagyapám rólunk mondott valamit és rólam, mert Petrov azt kérdezte: —- Skola? —' Elemibe jár — válaszolt öregapám, ■— És te orvos vagy? — kérdezte tőle. r— Nem. Tanár — felelte. — Zenetanár. Később megtudtuk, hogy a háború az egyetem padjaiban érte. Lett volna még egy vizsgája. Már nem tehette le. — Akkor zenélni is tudsz —- így a nagyapám. Nem szólt. Kiment a kocsihoz és hozta a har- mónikát: Mi ott álltunk az illatos őszön, a terebélyes eperfa alatt. Felnyitotta, megnézte a billentyűket. Micsoda hangja volt a harmonikájának! Eljátszott vagy négy dalt. Azt mondta, neki legjobban tetszik az első. Aztán bement a házba, megnézte anyámat — aid már mosolygott — és elköszönt. Nem akartam elhinni, hogy az enyém, mikor a kapuban kezembenyom- ta a harmonikát. De indultak tovább, s én ottmaradtam a csillogó hangszerrel. Nagyon boldog voltam aznap, nagyon... És most is, ha hazamegyek, a nagyeperfa mellett fülembczsong életem ezernyi ismert melódiája közül a legszebb, ami Petrovnak is legjobban tetszett, a négy közül: „Messze távoli hómezőn, hol a szél muzsikál...’' KOPKA JÁNOS
